Örkény István Macskajátéka – évfordulók fényében

 

Az idén 115 éve született Sulyok Mária a színházművészet egyik valódi nagyasszonya, aki mégis a korával és helyzetével mit sem törődő, a társadalmi elvárásokkal szembeszegülő, a szerelem és a szabadság jogáért bármikor és bármely életkorban harcolni tudó, önmagát hibáival együtt vállaló Orbánnét tartotta a legkedvesebb szerepének. „Erzsit”, aki nem csak Magyarországon vált egyfajta túlélési stratégia jelképévé. Merthogy Örkény István kulcsszereplője tisztában van vele: „Akit semmibe vesznek, semmivé válik.”

A Macskajátékot román fordításban éppen ötven évvel ezelőtt állította színre Taub János is a bukaresti Bulandra Színházban olyan sikerrel, hogy az előadás még több mint hét éven keresztül ment mindig teltházakkal, és csak egy a nyugdíjas színművészeket sújtó rendelet miatt kellett levenni a műsorról.

2017-ben, a Jászai Mari-díjas színésznő, Kovács Edit meghívására és moderálásával beszélhettem a Mindentudás Színházi Egyetemén Örkény István 20. századi moralitásjátékáról. Ez a tanulmány abból az alkalomból készült, s remélem, egyszer majd olvasható lesz bővebb formájában is a MSZE tanulmánykötetében.

 

Örkény István (forrás: orkenyistvan.hu)

 

Pár szó a groteszkről

A világon legtöbbször bemutatott magyar dráma Örkény István Macskajáték című darabja, amelynek 1974-es brüsszeli premierje alkalmából az író így válaszolt arra a kérdésre, hogy számára miben rejlik színművének „groteszk” jellege:

„Kis nemzet fia vagyok, a tízmillió magyar Európában ismeretlen nyelvet beszél. A kis nemzetek mindig meg szeretnék magyarázni magukat. Életben akarnak maradni, meg akarják lelni a maguk sajátos jellegét, bebizonyítani, hogy szükség van rájuk. Ha az ember kis nemzet fia, ez már önmagában is groteszk helyzet. Körülöttünk mindenütt nagy nemzetek, nagy erők, mi pedig önmagunk akarunk maradni, meg akarjuk őrizni a karakterünket. A kis nemzetek történelmi hatása és jelentősége sokkal nagyobb, mint hinnők.

Macskajáték című drámám a magyar ’way of life’ magyarázata. Kerestem egy hősnőt (aki egyébként 62 éves), és megpróbáltam rajta keresztül ábrázolni azt, amit igazán magyarnak érzek: a temperamentumnak a világgal való szerfölött agresszív kapcsolatát. Hősnőnk 62 éves fejjel élni akar, 62 éves fejjel szerelmes.”¹

Örkény ugyanebben az interjúban mondta a következőket: „Stílusom »groteszk«. Van benne egy kevéske Ionesco² (ami az abszurdot és a gondolat elsőbbségét illeti), egy kevéske Giraudoux (a költőiség szempontjából) és egy kevéske Kafka (a tragikum révén). Ők az én »rokonaim«. A groteszk a tragikomédia szinonimájaként fogható fel, egyfajta módja ez a világ érzékelésének és leírásának, és egyaránt lehet cinikus, vidám, vagy tragikus.”³

A Washington Starnak 1977-ben Mrożek hatását is emlegeti Örkény: nagyon szereti például a lengyel kolléga Tangó című darabját.⁴ Hiszen a jellemzően kelet-európai szemlélet lényegében nem más, mint „a valószínűtlenség valószínűsítése”. Ilyen értelemben ugyan nincs különbség groteszk és abszurd között, ám a magyar író másutt megadta az előbbi képletét is: szatíra + líra. Vagyis a groteszk kétség plusz remény, az abszurd ellenben végső kétségbeesés mínusz kilátás.

A Tótékról és a Macskajátékról együtt szólván Örkény többek között azt mondta: „Mindkettő a cselekvésbe – az emberi tevékenységbe vetett hitemet jelképezi. Alakjaim merőben különböző okokból, kétségbeesett helyzetekbe kerülnek. De még a reménytelen helyzetek szorításában is változtatni akarnak életükön. A remény még akkor is él bennük, amikor már nincsen remény. [...] Magyarország kicsiny ország, és történelme csakúgy, mint hagyományai rendkívül tragikusak. De mi még így is nagyon gyakran megpróbáltunk fordítani sorsunkon. Lázadásokkal, forradalmakkal, bármivel, amit csak tehetünk. Még ha valójában nem volt kiút, akkor is megpróbáltunk változtatni helyzetünkön. Azt hiszem, ez mindkét darabom magyar és ugyanakkor egyetemes mondanivalója.”⁵

A budapesti drámaíró úgy vélte: „Magyarnak lenni voltaképp egy hiányérzet. Örök keresésben élünk.”⁶ Ugyanakkor „a színházban az a legnehezebb, hogy a színpadról eljussunk a közönséghez, hogy a fáradt, kevéssé fogékony nézők is átérezzék szavunkat. A humor alkalmas fegyver, mert az, aki nevet, érzékenyebbé válik.”⁷ [...] „A humor a magyar nép legfőbb jellemvonása. Magyarország nevető nemzet, minden nagy történelmi korszakot nevetve vészeltünk át. Egyébként néha épp ez mentett meg.”⁸

Jószerivel rokontalan anyanyelvünk az író szerint is csodálatos, nemigen lehet vele hazudni. Ráadásul magyarul szinte minden nyelvről bármilyen mű tökéletesen visszaadható. A mi irodalmunkat azonban nagyon nehéz lefordítani úgy, hogy minden árnyalata tükröződjön.

Ahogy Claude Roy, francia újságíró megjegyezte: Örkény István színjátékainak a nyelvezetére különösen jellemző a „humor, tömörség és többértelműség” együttese.⁹ 
A Macskajátékot mégis sikerült hiánytalanul átültetni például épp franciára.¹⁰ Még a cím játékos többértelműsége is megőrződött. A Chat ugyanis egyaránt jelent macskát és csevegést.

Az első párizsi színházi premier azonban Örkény szerint borzasztóan sikerült – szemben a korábban emlegetett belgiumival: „Felejthetetlenül szép volt a brüsszeli előadás…(A szolnokinál) lágyabb, kifinomultabb. Kevésbé mutatta az éles-keserű kontúrokat, és inkább az öregkor groteszk költészetét hangsúlyozta, akárcsak a fordítás is, mely Vercors remeklése volt.”¹¹

A Macskajáték születése

A Macskajátékot eredetileg Makk Károly rendelte meg forgatókönyvnek. Mivel azonban akkor nem forgatták le a filmet, Örkény István „bosszúból” átírta kisregénnyé. Aztán Gyurkó László felkérte, írjon belőle darabot a 25. Színház részére, de mert nemet mondott, három nap alatt maga az igazgató dramatizálta a kisregényt. Addigra viszont Örkény meggondolta magát. Annál is inkább, mert számára „minden színdarab csak dialógusokba tördelt prózai mű.”¹² A felesége, Radnóti Zsuzsa viszont már akkor is a legjobb magyar dramaturgok egyike. Csakhogy Psota Irén és Törőcsik Mari nem vállalták el a szereplést, a Huszonötödik Színház színészei pedig egytől egyig fiatalok voltak, úgyhogy Gyurkó visszaadta a kéziratot Örkénynek. A nemrég diplomázott Székely Gábor ellenben rögtön elkérte. A szolnoki Szigligeti Színház ifjú főrendezőjének intenciói alapján a szerző még egyszer átírta a darabot, s végül a harmadik Örkény-verzió került színre.

Az 1971. január 15-i ősbemutatón Orbánnét a két és fél év múlva, alig 44 esztendős korában elhunyt, nagyszerű tehetség, Hegedűs Ágnes, Gizát Koós Olga alakította. A Makk-film rá egy évre, 1972-ben születik meg: a 65 éves Dajka Margittal és a nála hat évvel fiatalabb Bulla Elmával a főszerepekben Az inkább tragikus, szürreális képnyelven megfogalmazott filmdráma 1975-ben Oscar-díj jelölt volt „a legjobb idegen nyelvű film” kategóriában.

„Ezt a darabot úgy kell eljátszani, mintha egyetlen mondat volna. Nem tűr semmiféle lelassulást, megállást vagy színváltozást, hiszen elejétől a végéig nem más, mint zaklatott lelkű hősnőjének, Orbánnénak, egyre zaklatottabb és feszültebb vitája önmagával, a nővérével, az egész világgal. Ehhez kell alkalmazkodni az előadás tempójának, és a színpad berendezésének is. [...] Ez teszi lehetővé, hogy a folyamatosságot ne szakítsa meg semmi, s a darab hősnője úgy sétáljon át egyik képből a másikba, hogy még a beszédét se legyen kénytelen megszakítani” – írta Örkény István a szolnoki műsorfüzetben.

Az új darab első színpadi premierjére nem véletlenül kerülhetett sor épp a Szigligeti Színházban. Az 1968/69-es évadban ugyanis ez a társulat már olyannyira érvényesen vitte színre a Tótékat, hogy maga az író a Macskajáték esetében is ragaszkodott ehhez az alkotógárdához. Ekképp a díszlettervező ismét Fehér Miklós, a jelmeztervező Jánoskuti Márta, a rendező pedig természetesen a még csak 26 éves Székely Gábor, aki a következő évtől a szolnokiak színigazgatója lesz. Nem egészen két hónappal az ősbemutató után ugyanez a stáb a Pesti Színházban is színre viszi Orbánné történetét – ha lehetséges, még nagyobb sikerrel. De itt már a főszereplő a civilben is 62 éves Sulyok Mária, akinek Orbánné korszakos jelentőségű szerepe lett; a „nővérét” pedig a filmbéli Giza, azaz Bulla Elma alakította nagyszerűen.

„Orbánné én vagyok”

A pesti bemutató tízedik évfordulóján „Orbánné én vagyok”¹³ címen interjú készült a sikerszéria főszereplőjével. Sulyok Mária így beszélt a szerepről: „Óriási öröm volt számomra, hogy Orbánnét rám osztották. Abban a pillanatban éreztem, hogy valami jó és fontos dolog történik az életemben. De ekkora sikerre, megvallom, nem számítottam.”¹⁴

„…Először dolgoztam együtt Székely Gáborral, akinek munkamódszerét, szigorát sokan vitatják, de én csak a legeslegjobbakat mondhatom. Mindannyian tudtuk, hogy egyszer már megrendezte a darabot, Örkény nagy megelégedésére, kitűnően. De ő másodszorra is teljes erőbedobással dolgozott. Pontosan tudta, hogy mit jelent Orbánné szerepe, mennyiségben és minőségben is. És mivel a próbán az egész előadásnak kellett időre megszületnie, gondja volt rá, hogy további segítséget is adjon. A Macskajáték előkészületeinek legemlékezetesebb szakasza számomra az volt, amikor – már az anyag birtokában – együtt, lépésről lépésre végigmentünk a darabon, és szinte egymás szájából vettük ki a szót a rendezővel. [...]

Székely Gábornak határozott elképzelése volt a figuráról, és én zömében elfogadtam az instrukcióit. De ő is figyelt az én ötleteimre. Minél bizarrabb volt egy-egy javaslatom, annál érzékenyebben. Amikor rájöttem, hogy Orbánné elképzelt öngyilkosságát is a komikum határán kellene eljátszani, lelkesen fogadta, támogatta az elképzelésemet. Függetlenül attól, hogy az eredeti szöveg szerzői utasítása szerint Erzsi saját temetésének álmát könnyesen adja elő. Ezt az utasítást én nem akartam tudomásul venni, mert azt éreztem, hogy Orbánné erről a megálmodott temetésről csak a boldogság eufóriájában beszélhet. Számára ez a búcsú – a beteljesülés. Hiszen még a tejcsarnokosné is megtisztelte azzal, hogy eljött a temetésre! Nem szólva arról, hogy egy könnyesen elbeszélt temetés köznapi dolog, majdnem színpadi közhely. A boldogság, a büszkeség viszont egyszerivé, izgalmassá teheti az elbeszélést. És végeredményben Orbánné nem is hal meg, tehát nem követünk el kegyeletsértést. Ébredésében az a legfelemelőbb, hogy sikerült túlélnie a halált. Ennek a »felfedezésemnek« nemcsak Székely Gábor, de ahogy Radnóti Zsuzsától tudom, még Örkény is örült.”¹⁵

 

 

Bodnár Erika, Sulyok Mária és Bulla Elma – Macskajáték, Pesti Színház, 1971 (forrás: orkenyistvan.hu)

 

Nem véletlenül, hiszen a Macskajáték írója azért választott idős asszonyt főszereplőnek, mivel ahogy öregszünk, úgy lesz a jellemünk pontosabb, körülírtabb, ugyanakkor agresszívabb is.¹⁶ Az ő Erzsije pedig fellázad a természet törvényei és persze a társadalmi konvenciók ellen. Örkény István meggyőződése, hogy „ez a gesztusa van olyan nemes és nagyszabású, mint a görög tragédia hősnőinek magatartása.”¹⁷ S ami a legfontosabb: a kariatidától a szipirtyóig terjedő széles „szkallát”, akarom mondani: skálát felölelő női karakternek bőven van humora is.

Sulyok Mária azért szerette annyira a szerepet, mert mélységesen, szívszorítóan igaznak érezte, egészében azonosulni tudott vele. „Magam is kisvárosból jöttem, nagyon közelről ismerem a Szkalla lányok világát. Megtettem és tanúként is végigkísértem a kisvárosból szerteágazó utakat. Számon tartom kortársaimat, akik közül az egyik Amerikába ment férjhez, a másik ott öregedett meg a szülői házban. Az ő érzéseik, élményeik sokban igazolják a Macskajáték hőseit. De nemcsak a darab hitelességét becsülöm, hanem azt is, hogy ennyire játékosan nemigen szóltak még az élet és a halál végső kérdéseiről, mint Örkény. Hiszen ez a darab, ha a mélyére nézünk, a legsúlyosabb kérdésekről szól. A többi között a hazafiságról.”¹⁸

A színésznő kedvenc mondata: „Én itt akarok felfordulni, Gizám.” Mire ez elhangzik, a közönség már jól ismeri Orbánnét, és megérti a nyers szavak mögött rejlő megrendítően emberi tartalmat. A főhősnőben nyoma sincs semmiféle önsajnálatnak, ez emeli a hasonló sorsúak fölé. Nem véletlenül jelzi Sulyok Mária az őt interjúvoló újságíróknak: „Orbánné vagyok. Erzsi minden szavában, gondolatában én nyilatkozom meg. Persze a darabbéli körülmények között, Orbánné helyzetében. Magamról beszélek Örkény szavaival.”¹⁹ Később hozzáteszi: „Erzsit a hűsége teszi rendkívüli emberré…”

Néhány évvel később, miután németül is eljátszotta legendás szerepét, a magyar színésznő berlini vendégszerepléseiből is hazahozott néhány fogást, gesztust Budapestre. Például: „Az a számomra különösen fontos, már említett mondat, hogy „én itt akarok felfordulni”, magyarul a megszólítással ért véget, azzal, hogy „Gizám”. A német szövegben Orbánné testvérének a neve helyett az szerepelt, hogy „érted?” Ez a szó és a kérdő hangsúly egyszerűen kiszorította a mondatból a testvér nevének említésébe rejtett érzelmet, a lírát, és szinte számonkérővé vált. Ugyanakkor olyan súlyt, nyomatékot kapott maga a gondolat, hogy a nézőtéren minden este megfagyott a levegő. Meggyőződésem, hogy jót tett a darabnak, amikor nem engedtük kibuggyanni a nézők szeme sarkában összegyűlt könnyet.”²⁰

 

 

Bodnár Erika, Koós Olga és Hegedüs Ágnes – Macskajáték, Szolnoki Szigligeti Színház, 1971 (forrás: orkenyistvan.hu)

 

Sulyok Mária Budapesten kívül Moszkvában, Bukarestben, Zágrábban és Berlinben is eljátszotta a Macskajátékot magyarul, a Volksbühne színpadán viszont ízig-vérig „germán Orbánné” volt.

A német nyelvbe hamar belerázódott. Két éves volt, amikor meghalt az édesanyja, és még nem töltötte be a tizenegyet, mikor az apja agyvérzést kapott, így a magyar kislány a nevelőanyjánál maradt Bruckban. Osztrák iskolába került, a kétnyelvű környezetben szinte csak németül beszélt. Ezért aztán Berlinben, ennyi év múltán is egykettőre újra németül kezdett gondolkodni, számolni. Brigitte Soubeyrain, a Volksbühne rendezője pedig olyan gondosan óvta „a nyelvi skizofréniáktól”, hogy effektív őriztette az öltözőjét, nehogy a honfitársakkal való találkozás és a magyar szó megzavarja. Persze a budapesti színésznő jóval impulzívabb alkat, mint általában a németek. De azért viszonylag hamar megszokta, s az előadás előkészítése közben folytatott viták során végül el is fogadta, hogy a pestinél keményebb figurát kérnek tőle, mert ott a szikárabb, kopogósabb Frau Orbant tartják hitelesebbnek.²¹

Magyar rendező román Macskajátéka

Természetesen akárhol is viszik színre Örkény István groteszk darabját, az aktuális előadással mindegyik alkotóközösség a saját nemzeti karakterét és időszerű problémáit fejezi ki,

„A Macskajáték finnországi, csehszlovákiai, ausztriai, angliai, lengyelországi, németországi bemutatói után 1973-ban színre került Bukarestben is a mű, a szellemi nyitottságáról híres Bulandra színházban, a romániai rendezőiskola egyik neves tagjának, Taub Jánosnak a rendezésében.”²² Merthogy az tény, hogy özvegy Orbánné és a környezete magatartásában az író szűkebb értelemben elsősorban valamiféle budapesti életvitelt érzett, ám ugyanaz teljesen megfelel a kelet-közép-európai szokásoknak is. Hisz ez a darab mégiscsak arról az igyekezetről szól, hogy bármilyen tragikus helyzetben, de igenis mindig akarjunk élni és a sorsunkon változtatni.²³ Ceauşescu elsötétülő Romániájában mindez kiváltképp húsbavágóan időszerű kérdés volt. A Macskajátékot Gelu Păteanu, a közismert „Gyalu” fordította le románra.²⁴

A még romániai magyar rendező ekkor dolgozott először együtt a hírneves társulattal, és a vendégrendezés sikere nyomán Taub Jánost állandó tagnak szerződtették a Bulandrához. A két magyar, vagyis a rendező és a szerző stílusa, világszemlélete különösképp közel állt egymáshoz. Örkény szerint is: „a groteszk természetében hordja azt, hogy szabadon értelmezhető.”²⁵

A Pesti Színház Macskajáték-díszlete újításnak számított a magyarországi színháztörténetben: a játéktér mindaddig nemigen került még ilyen intim közelségbe a közönséggel. A bukaresti előadás tervezője viszont különféle színpadi kocsikra helyezte a díszletelemeket, s velük együtt tolta be a szereplőket is. A színre gördített szituációk különös feszültséget teremtettek a két Szkalla testvér együttes jeleneteinek, vagy Orbánné, Paula és Csermlényi Viktor tragikomikus kapcsolatszövevényének.²⁶ Persze a dráma kulcsát Taub számára szintén Orbánné jellemének beállítása jelentette, de egy magyarországi szemtanú szerint: „ebben különös módon polarizált. Vally Voiculescu az első részben kizárólag komikai eszközökkel közelíti meg Erzsi személyiségét, s már azt hisszük, hogy (a rendező) félreértette a darabot, amikor a második részben elidegenítő effektusok célszerű bekapcsolásával váratlanul kibontja a figura drámáját, s így az ellentétes elemekből születik meg a tragikomédia” – írta Lukácsy András a már két éve futó sikeres produkció megtekintését követően.²⁷

Közvetlenül a premier után, a Teatrul 1973. áprilisi számában – melynek címlapján szintén a Bulandra Színház Macskajáték bemutatójából látható egy jellegzetes pillanat – Ileana Popovici elismerte ugyan azok igazát, akik úgy vélik, hogy Örkény István tragikomédiája elsősorban az öregkorról szól. Azonban a bukaresti interpretációval együtt szerinte ez a darab főként azért izgalmas, mert a színműnek és előadásának sikerült kiemelnie és megmutatnia a lelki reakciók egy olyan síkját is, melyet mélyen rejtenek a civilizáció szokásai, a szerénység és diszkréció, azaz az elvárt időskori magatartás. Ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy Örkénynél az öregség puszta dramaturgiai konvenció volna. Épp ellenkezőleg: megfigyeléseinek érzékenysége és igazsága következtében a Macskajáték jó pár jelenete rendkívüli érzelmi erővel hat. A levelezés, telefonos kapcsolattartás formai alkalmazása sem holmi „modernkedés”, hanem belső dramaturgiai szükségszerűség. A román kritikusnő szerint a színmű mindegyik női szereplője olyan magányos bolygón él, mely más-más törvények szerint kering. Ily módon ezek az idős asszonyok roppant eltérően látják a saját univerzumukat és a többiekét. A szimultán megjelenítéssel pedig a párhuzamos „világegyetemek” közötti viszonyok még inkább kifejezhetők²⁸ – hála Dan Jitianu maximális pontosságot és koncentrációt szolgáló nagyszerű díszletének is.

A Teatrul beszámolója alapján az Orbánnét alakító Vally Voiculescu a szó szoros értelmében kirobbanó, mint egy időzített energiabomba: körülötte, az aurájában egész este sokszínű fények táncoltak, megható és mulatságos, némelykor szomorú volt.²⁹ Gizát a civilben 60 éves, Reinhardt-szemináriumot végzett, remek színészpedagógus, Beate Fredanov alakította egy kerekes székben, ahonnan valóságos leckét adott a színészi eszközök világos, tömör és kifinomult használatából. Lucia Mara félénken mozgó, bájos Egérke-játéka néhány hangsúllyal és némi sóvársággal spékelve, pillanatok alatt képes volt felfedni a rejtett szenvedés váratlan mélységeit is. Vele szemben Paulát, a kiismerhetetlen nő portréját az akkor 44 éves Tamara Buciuceanu igyekezett ugyan kedvesebbé árnyalni, de az új „barátnő” nyilvánvalóan brutális. A szakírót lenyűgözte a 65 éves Fory Etterle alakítása. A svájci származású román színész Csermlényi Viktort kevés vonással, de az expresszív részletek ritka gazdag színészi tárháza segítségével önző, hisztérikus ripacsnak ábrázolta, aki egyúttal egy kapzsi, fukar és tehetetlen vénember.

Persze Taub János rendezésének is a cím szerinti előadásvég a csúcspontja: a „macska-játék”. Bodor Pál a műsorfüzetben azt írta, hogy a béna, tehetetlen, kiszolgáltatott Gizának – aki a társadalom egyfajta szimbólumának is tekinthető – mint kvázi közönségnek előadott „autentikus macskajáték” igazi katarzist teremt. Hisz Orbánné és Egérke groteszk, elementáris és frenetikus bemutatója a csábításokkal, miákolásokkal együtt lényegében a megmerevedett konvenciók egzaltált tagadását jelzi, valamiféle gyermeki módon túlértékelt szabadságot, vidám lázadást, mely fittyet hány az öregségre és a halálra, az emberi melegség groteszk táncát.³⁰ JÁTÉK! Márpedig: „a játék maga a szabadság.”

De Huizinga szerint ezzel mindjárt összefügg az is, hogy „a játék nem a »közönséges«, nem a »valóságos« élet. Inkább kilépés az életből, időleges, saját céllal bíró aktivitás.”³¹

A „macskajáték” mintegy „játék a játékban” analóg a Hamlet „egérfogójával”, amely pedig színház a színházban. Valahol Örkény színműve is egyfajta „moralitásjáték”. Ráadásul Orbánné jellemének komplexitását és alakjának mélységét, alakíthatóságát tekintve hasonlít is a Dán királyfihoz; míg Giza szerepe Claudius súlyával rokonítható.

Az író generációja a történelem több kataklizmáját megszenvedte. Főként a háború szörnyűségeit. Hamlet azt mondja, „nincs a világon se jó, se rossz, gondolkodás teszi azzá.” Örkény szerint: „a háború sűrített lét, amilyen sűrített egy színpadi helyzet, azzal a különbséggel, hogy a háború vérre megy. Azt megélni volt a nagy élmény, hogy végre fölismerhettem, ami tőlünk kitelik, és azóta nagyon óvatos vagyok annak megfogalmazásában, hogy az ember jó-e vagy rossz. Mert láttam, hogy minden a helyzeten múlik, ami belőlünk a jót vagy a rosszat kiugrasztja. Mindez lefordítva egy hivatásos író anyanyelvére, úgy is mondhatom, ott vált belőlem az epikusból drámai alkat.”³²

Darvay Nagy Adrienne