Fotográfiák a XX. századból

Ergy Landau kiállítása a Mai Manó Házban

A Kincses Károly által megálmodott és megteremtett Mai Manó Galéria célul tűzte ki, hogy bemutatja azokat is, akik elmentek, nemcsak azokat, akik maradtak (Kincses Károly: Fotográfusok – Made in Hungary, Aki elment, aki maradt, Magyar Fotográfiai Múzeum kiadása é. n.)

Az elszármazottak egyike és választott hazája, Franciaország egyik legnépszerűbb fotográfusa volt a múlt század húszas‒harmincas éveiben Ergy Landau (született Landau Erzsi, 1896‒1967).

A jómódú családból származó lány nem másnál, mint Máté Olgánál tanult. Önálló műterme lett 1919-ben, ahol lefényképezte Moholy Nagy Lászlót is. Többször utazott tanulmányútra Németországba, míg 1923-ban Párizsba nem költözött. Először piktorealista stílusban, majd az 1928-ban vásárolt Rolleiflex gépével már az új tárgyiasság szemléletével alkotott.

Műtermében (amely Párizs 16. kerületében volt) rendszeresen tartotta a kapcsolatot magyar honfitársaival, így Brassaїval, André Kertésszel és Moholy Naggyal is, gyakoriak voltak itt a szombati teapartik.

Portréival és gyermekfotóival vált híressé, de életműve legjelentősebb darabjai a meztelen emberi testet ábrázoló fotók. Fényképezett a természetben is meztelen testeket, és ezeken a képein nemcsak a felszabadult mozgás, de az életöröm is megjelenik. Szívesen közölték képeit a lapok. 1933- ban a Rapho ügynökség tagja lett és segítette annak háború utáni újjászületését is. Többször járt külföldön megbízásból, ahol riportokat készített.

1953‒54-ben elkísérte az első francia csoportot, amely beutazhatta a kommunista Kínát. Az erről az útról készült kötetének címe: Kína ma (Aujourd’ hui la Chine, 1954). Számos útikönyvet és ifjúságnak szánt könyvet is publikált 1965-ben bekövetkezett súlyos balesetéig. Ezután élete végéig ágyba kényszerült.

Ergy Landau 1967-ben hunyt el, örökösök nélkül.

A Mai Manó Házban kiállítása és a hozzá tartozó monográfia a korábban kiadatlan E. Landau gyűjtemény feldolgozásának eredménye. 

A kiállítás szervezőinek célja az volt, hogy a közönség megismerhesse a huszadik századi fotográfusnő kivételes, ugyanakkor példaértékű életútját. 

„Munkámra garanciát vállalok.”

Válogatás az 1985–2010 között budapesti üzletekről és iparosokról készített sorozatokból – Frank Aliona kiállításáról

Frank Aliona fotográfiája

Plázák vannak, bennük hasonló üzletek sora, megkülönböztethetetlen áruféleségekkel. Ha van is eladó, érdeklődni tőle fölösleges. Nincs köze ahhoz, ami körülveszi, és nem is érdekli. A vásárló legtöbbször nem azért tér be, mert szüksége van erre vagy arra, hanem azért, hogy valamit vegyen.

Másról szól a világ, mint pár évtizede. Visszamenni nem, de visszanézni azért lehet.

A visszanézést segíti, hogy Frank Aliona fekete-fehér dokumentarista képsorozatával az eltűnő Budapestet örökíti. Kávéházakat, temetőket, boltokat, amik a múltat, a valaha voltat őrzik. Nem csak a kávéfőző modernizálódott, a berendezési tárgyak lettek modernebbek – a tárgyakénál drámaibb változás az emberek arcán, tartásán érzékelhető. Aliona képein a boltos, a hangszerkészítő, az optikus még úgy áll saját közegében, hogy érezzük, itt minden szöghöz, szöglethez, eszközhöz köze van. (Emmi néni – Libál optika, ott az egyik képen, 104 éves korában halt meg és kilencven fölött is még a pult mögött állt. Mindent tudott a szakmáról, nemcsak a szemüvegről, hanem annak viselőjéről is – például én rossz arckrémet használok, derítette ki). A fekete-fehér fotók nem ellesett pillanatokat rögzítenek, itt minden kép beállított. Azért nincs semmi mesterkéltség rajtuk, mert önazonos, őszinte minden. Tárgy és ember szinte egy. Az elmúlás drámája látványosul, pedig a legtöbb arcon mosoly bujkál. 
A szürke különböző tónusaiban szépséget hordoz még a szerszámnyelek alakja, elrendezésének ritmusa is. Amit itt a falakon látunk, az a múlt, az a volt világ. A legtöbb bolt már bezárt, a mesterségek megszűntek, a munkaeszközöket és a helyszíneket fotó őrzi. A Vendéglátóipari Múzeum falain otthonos volt a látvány.

Józsa Ágnes