Római jegyzetek

Ez év áprilisában a Teatro Vascellóban a nápolyi színház nagy alakjának, Anni-bale Ruccellónak első színpadi sikerét elevenítették fel, egyfelvonásosát, a Le cinque rose di Jennifer címűt. (Jennifer öt rózsája, 1980). Ebben a színházban láttam egykor Tadeus Kantor felejthetetlen I shall never return című, 1989-es rendezését (ez volt az utolsó előtti). Amikor módom nyílik rá, azóta is szívesen követem előadásaikat.

Michelangelo Pistoletto: A rongyok vénusza, 1967

Annibale Ruccello 1956-ban született a Nápoly környéki Castellamare di Stabiában (a magyar közönség Csontvárytól ismeri a kisvárost). Ekkoriban a nápolyi színház még a két nagymester, Raffaele Viviani és Eduardo De Filippo nyomdokain haladt. A 70-es évek generációját, melyet elsősorban Ruccello (1956–1986), Enzo Moscato (1948‒) és Manlio Santanelli (1938‒) fémjelez, egyik kritikusa „dopo Eduardo”, azaz az Eduardo utáni nemzedékként jellemezte. Ők a mestereiknél keserűbb komédiát műveltek, melybe élesebb társadalmi szatíra és noir is vegyült. Már nem a neorealizmus szomorkás, de mégiscsak életvidám, élni szerető és tudó Nápolyát, hanem egy lényegesen keményebb, feloldhatatlan konfliktusokkal terhes mikrokozmoszt mutatnak be, néhol fanyar humorral. Rezonálnak a modern európai dráma és színház világára, a drámában az abszurdra, Beckettre, valamint Harold Pinterre, az angol dühös fiatalokra, illetve az artaud-i kegyetlen színházra, a Grotowski-féle „szegény” színházra. Komikumuk többnyire félelemmel és fenyegetettséggel terhes nevetést hoz.

Eduardo sikeréhez a maga korában a nápolyias, a dialektust a köznyelvhez közelítő sajátos nyelvezete is hozzájárult, amit az átlagos olasz néző is értett. Az új színpadi nyelv azonban már többnyire a drámaíró által teremtett „rontott” nyelv, amely köznyelvi fordulatok és a nápolyi dialektus keverékeként, a kisemberek vagy a marginalizálódott rétegek jellemzésének eszközeként, vagy éppen ellenkezőleg, igen sajátos költői nyelvként jelenik meg. Az utána következők drámáinak nyelvezetében néhol homlokegyenest ellenkező stílusrétegek is megférnek egymással, különösen Moscato mozog igen széles skálán, a káromkodástól egészen a líraiságig. Szereplőik súlyos személyes és társadalmi drámák hőseivé (antihőseivé) válnak.

Annibale Ruccello és kortársai a korábbi mesterekhez hasonlóan nemcsak szerzők, hanem rendezők és némelyikük, mint Ruccello, színész is, aki a Jennifer öt rózsája című darab főszerepét is játszotta. 
A fiatalon, tragikus autóbalesetben elhunyt szerző műveit halála után még a vele együttműködő színészek adták elő, ma már a következő nemzedék, a mai fiatalok játsszák. A mostani előadás a Fondazione Teatro di Napoli – Teatro Bellini produkciója, Daniele Russo rendezése, ő a főszereplő is, Jennifer, Annát pedig Sergio Del Prete alakítja.

Jennifer egy transzvesztita. Nem egészen egy napjának a színpadon egy óra negyven percbe sűrített cselekménye fokozatosan egyre keményebbé, harsányabbá válik: a pinteri drámából is jól ismert „szoba”, melyben játszódik, ezúttal is a fenyegetettség metaforája. A drámában egy társadalmi réteg kitaszítottsága, magánya, valamint az erőszak, a fenyegetettség válik egyetemessé.

Michelangelo Pistoleto Infinity című kiállítása (fotó: Kálmán Béla)

Jennifer öt szál rózsával érkezik a kispolgári ízléssel (ízléstelenséggel), és közben színpadias nagyzolással berendezett, kissé összevissza szobába. A giccs a rendezés fontos eleme. Szándékolt Jennifer rejtőzködése is: normál utcai ruhában érkezik, csak a szobája magányában válik annál harsányabban nővé. A díszlettervező néhány igen szellemes truvájjal élt: az asztalra kissé rendetlenül rádobva, piros tüllszerű terítő van, melyet Jennifer egy érzelmi kitörésekor a rajta lévő tárgyakkal együtt leránt és köntösként terít magára, illetve úgy sminkel az asztali „tükör” előtt, hogy az üres kereten keresztül a közönség látja az igencsak eltúlzott műveletet. Akárcsak a Pinter-drámákban, itt is behatol a szobába a fenyegető külvilág: Jennifer többször is bekapcsolja a rádiót, mely „Szív küldi szívnek szívesen” jellegű, éppen a transzvesztitákhoz szóló műsorában (amit egyébként parodisztikusan is értelmezhet a közönség), ismétlődően egy mániákus gyilkosra hívja fel a figyelmet, állandó, pontosan körülírhatatlan, szinte kivédhetetlen fenyegetettséget éreztetve. Közben a kor híres érzelmes slágereit sugározza, így Patty Pravo Se perdo te (Ha elvesztelek) című dalát. A nyolcvanas évek másik emblematikus kommunikációs eszköze is megjelenik, a telefon, mely Jennifernek a környezetével való meghatározó kapcsolatát, alapvető kommunikációs lehetőségét jelenti. Állandóan egy bizonyos Franco hívását várja, ami azonban nem érkezik, helyette a készülék mindig tévesen cseng, mindig mást keresnek, de a sorozatos és ismétlődő félrekapcsolások miatt Jennifer már fel is ismeri a hívókat, egyeseket szinte ismerőseiként üdvözöl. A két kommunikációs eszköz össze is kapcsolódik, Jennifer üzenetet és dalt küld szerelmének, Francónak a rádióműsoron keresztül, amelyet egy, a keserű humort sem nélkülöző telefonhívással rendel meg.

Váratlanul azonban egy „idegen” jelenik meg, egy másik transzvesztita, Anna, akit Jennifer a rádió óvó intelmeivel mit sem törődve beenged. Anna és Jennifer egymás előtt is megjátssza tökéletes női mivoltát, Jennifer előadja Francóval való szerelmét, Anna pedig korábbi teherbe esését. Egy újabb téves telefonhívás alkalmával Anna megnézi Franco fényképét, megfordítja a keretet a közönség felé: a keret üres. Anna elmegy, kisvártatva azonban visszatér, egy késsel fenyegetődzik, mivel valaki meggyilkolta és felkötötte a macskáját. Jennifert vádolja, de aztán letesz a bosszúról.

A rendezés a korábbiakhoz és a drámához képest némileg megváltoztatta Anna szerepét, azt a kérdést feltéve, valójában ki Anna: esetleg Jennifer tudatalattija? Ő a kerület gyilkosa? Egyáltalán, a gyilkosságok „valóban” megtörténhetnek? A telefonhívások létezőek vagy kitaláltak? Esetleg a cselekmény csak Jennifer fantáziálása? A rendezés Annát – számomra kissé zavaróan – az egész előadás alatt jelenlevővé tette a színpadon, 
aki a szoba körül mozog, melynek intimitásában Jennifert látjuk. Ahogy egy írásából kiderül, a rendezőben felmerült, hogy Anna valamilyen módon Jennifer tükörképe lenne, felerősítve a Ruccello számára kedves thriller és noir képzetét. A rendező még 
Beckett Ó azok a szép napok! című darabjára is gondolt, úgy képzelte, hogy Becketthez hasonlóan csak Jennifer feje látszik majd ki egy Vezúvot ábrázoló lepedőből. Végül erről lemondott, Jennifer peremhelyzetét, rejtőzködési kényszerét tette a középpontba.

Meghökkentő a színészek karakterformálása. Jennifer fantasztikus vitalitásával és ellentmondásaival valamiféle nápolyi modell megtestesítője. Az életkép egyszerre fenyegetően szürrealisztikus és aprólékosan realisztikus.

A történet a noár törvényei szerint felépített csattanóval, gyilkossággal végződik, a főhős önmegsemmisítésével, melynek során az öt rózsa is természetesen szerepet nyer.

Mindkét színész kiválóan játszik, tovább viszik az olasz „nagy színész” hagyományait, a Jennifert játszó Daniele Russo hangosan és néhol komikus pátosszal, az Annát megtestesítő Sergio Del Prete visszafogottan, de a macskája meggyilkolását követően bosszúszomjasan. Az előadás a korábbi, a Ruccello által rendezetthez képest egy még harsányabb, őszintétlenebb, magamutogatóbb társadalom emberi kiszolgáltatottságát közvetíti látványosabb színpadképpel és színészi játékkal.

Daniele Russo – Jennifer öt rózsája, Fondazione Teatro di Napoli – Teatro Bellini (fotó: Mario Spada)

Színházi rendezésre készül a neves filmrendező, színész, Nanni Moretti is – Natalia Ginzburg két egyfelvonás komédiáját viszi színre a torinói Teatro Carignano októberi évadnyitó bemutatójaként, széleskörű nemzetközi koprodukcióban (az előadás az évad folyamán a legnagyobb olasz és francia színházakban lesz látható). Áprilisban éppen új filmjét mutatták be, mely Cannes-ban is versenyez – a múltra visszavetített sajátos, üdítő utópia. Több más irodalmi, színházi alkotáshoz hasonlóan egyben konfrontáció is a múlttal, de kerülve a keserűséget. Az Il sol dell’avvenire (A jövő napfénye) magyar téma is. A filmbeli filmrendező (Moretti saját alteregóját alakítja benne) a magyar 1956-ról forgat, egy magyar cirkuszi társulatról, amely véletlenül éppen a forradalom kitörésekor érkezik a kerületi kommunista szervezet meghívására Róma egyik külvárosába. 
A felvételek a legkülönbözőbb bonyodalmakkal, a rendező házasságának válsága közepette zajlanak, a Morettitől megszokott öniróniával és sok humorral. 
A filmben, mint egy kritikusa megjegyezte, Moretti gyakran utal korábbi munkáira, de alkotását általánosabban tekinthetjük a mozi előtti tisztelgésnek. A kommunikációs és fogyasztói válság kapcsán megidézi például Az édes élet című Fellini-film emblematikus befejező képsorát, a „tisztaságot” jelképező fiatal lány és az újságíró távoli, egymást nem értő néma jelzéseit.

A Moretti többi filmjéhez hasonlóan kissé mozaikos cselekményben a helyi kommunista szervezet titkára elfogadja a Palmiro Togliatti vezette Olasz Kommunista Párt szovjet irányvonalát, vagy inkább beletörődik a magyar felkelés eltiprásába, felesége azonban nem bírja elviselni a forradalom cserbenhagyását. (Ahogy több tízezer olasz kommunista sem fogadta el.) A filmrendező a párttitkár öngyilkosságával kívánja a munkát lezárni, azonban az utolsó percben mégis meggondolja magát, és ellenkezőleg, egy utópisztikus pozitív történelmi befejezést alkot. A film-reflexiók után egy rendkívül erős képzőművészeti ihletésű befejezés születik: Giuseppe Pellizza da Volpedo nagy realista történelmi festményét, az Il quarto stato (A negyedik állam, 1898‒1901) című, a tüntető munkásosztályt megörökítő, ikonikus tablóját megidézve valamennyi szereplő mint tömeg menetel a számos megmozdulásnak is helyszínt adó széles római Via dei Fori Imperialin, a magyar forradalmat éltetve.

Konfliktusaikat félretéve a szereplők, akiket kitűnő színészek, Moretti, Silvio Orlando, Margherita Buy, Barbora Bobulova alakítanak, már a tömeg élén haladnak, velük a magyar cirkusz szervező-vezetője is, akit Anger Zsolt játszik. A látszólag hirtelen ötlettől vezetve a rendező a metafilmben megváltoztatja a történelmet, egyben meghozza a reményt.

A színház és a film után egy kiállításról is röviden: a kilencvenedik évében járó 
Michelangelo Pistoletto Infinity című kiállítása Rómában a szép reneszánsz Bramante kolostorban nyílt meg. A címet a művész egyik munkájától kölcsönözték, amelyen a végtelen jelének fekvő nyolcasát még egy kunkorral kibővíti – ez a sokszínűre festett szimbólum fogadja a kiállítás látogatóit a kolostor udvarának közepén felfüggesztve. Ezzel az alkotó, aki teoretikusként is követi a művészetet, annak végtelen mivoltára utal. Pistoletto az arte povera kiemelkedő művésze, aki – mint azt a kiállítása is jelzi – pályája során igen sokat dolgozott tükrökkel: az egyik bemutatott alkotása egy szobát és a benne elhelyezett dobozokat és fénycsöveket teszi végtelenné a mindenirányú visszatükröződésekkel. 
A kurátor szerint az esemény „egyetlen művész kollektív kiállítása”, mivel Pistoletto értelmezése szerint a különbözőségben maga is megsokszorozódott.

A kiállítás bemutatja a művész alkotói korszakait, a hatvanas évek tükröződő képeitől a Porte Segno Arte című sorozaton át 
a mostani munkáiig. A Love Difference-neon (2005‒2023) című világító installációja például húsz neon feliratból áll. A Velencei Biennálén mutatták be, ahol a művész életművéért a Leone d'oro kitüntetést kapta. Az installációk többnyire a közönséggel való interakcióra is épülnek, a látogatók visszatükröződve akár maguk is a mű részeivé válnak, vagy feliratukkal hagynak jelet 
a térben, egy római utcán belépve a narrációba, esetleg az ütőhangszereken játszva... A történelmi környezetben nagyon emberi léptékű, modern kiállítási terek nyílnak, esetenként sokszínű ajtók egymásutánjával – ebben a közegben különösen élvezetes 
a kreatív, szép és érdekes kiállítás.

Fried Ilona – Kálmán Béla