Hevesi Sándor (2)

 

A Népszínház-Vígoperánál

Amikor a Thália Társaság lassan a kimúlás felé haladt, Hevesi egy ideig nem találta a helyét. A Somló vezette Nemzeti Színház már cseppet sem vonzotta, a fordítás, az újságírás jó ideje kiegészítő tevékenység volt a számára, a színházak között pedig nem igazán akadt kedvére való, ahol tovább léphet az egyre izgalmasabban alakuló rendezői pályáján. Kapóra jött hát Máder Rezső¹ ajánlata, aki éppen elfoglalni készült a Népszínház igazgatói székét.

 

Hevesi Sándor az 1920-as évek elején (forrás: OSZMI Fotótár)

 

A Népszínház 1875-ben alakult az egykori Hermina téren, amelyet még Blaha Lujza életében, a hetvenötödik születésnapján, 1925-ben róla neveztek el. A Fellner és Helmer tervezésében felépült neoreneszánsz épület 1908-tól 1965-ös lerombolásáig – „ideiglenes jelleggel” – a Nemzeti Színház otthona lett.

Amikor Máder átveszi az intézmény vezetését, még senki nem sejti, hogy a Népszínház-Vígoperává átkeresztelt palota az utolsó hónapjait éli. Az új igazgató tele van tervekkel. Az a szándéka, hogy a népszínművek és az operettek mellett ezután operákat, tragédiákat és prózai vígjátékokat is műsorra tűznek. Ehhez hívja segítségül Hevesit, aki szintén hatalmas ambíciókkal lát munkához. A társulatot átszervezik, számos művész helyére új erőket szerződtetnek. Többen érkeznek a Tháliából, a Nemzetiből, a Magyar és a Király Színház társulatától.

A pletykalapok persze már előre idegenkednek a változástól. Mádert jó alaposan befeketítik. Már márciusban megpróbálják hitelteleníteni. „Máder közepes német operettszerző, és semmi egyéb. Néhány gyenge operettjét és balettjeit német szövegre írta, és nálunk csak magyar fordításban kerültek színre; de sohasem látták volna meg a magyar színpadot, ha Máder véletlenül nem lett volna a Magyar Királyi Operaház igazgatója, mely állásba magas bécsi protektorai juttatták a kicsiny bécsi karmestert. […] Nagy szerencséje volt, amikor kitudódott, hogy Bécsben rangos összeköttetései vannak, mi több – rebesgették – állítólag törvénytelen gyermeke az egyik közismert Habsburg főhercegnek.”² Úgy látszik, már a huszadik század elején jól értették a szennylapok a csíziót, miként kell csírájában elfojtani egy színház esetleges újjászületését.

 

Az ember tragédiája, Népszínház-Vígopera, 1908 (forrás: Magyar Színháztörténet II.)

 

A megújult színház programadó bemutatóval kezdi az évadot. Herczeg Ferenc egy Avatójátékot ír számukra, amelyben a Rendező és a Kritikus arról folytat eszmecserét, milyen is lesz majd az új színház a Hermina téren. Bevonul az egész társulat, akik az operát, az operettet, a népszínművet, a tragédiát és a vígjátékot képviselik. Hogy mindez érdekesebb legyen, Hevesi látványos tömegmozgásokat rögtönöztet velük, amelyek előkészítik a hangulatot és a színpadi dekorációt a színházavató számára. Ez pedig nem más, mint Szemere György³ Bolond Istók című négy felvonásos vígjátéka.

Az előadás fogadtatása vegyes. Egyes beszámolók szerint Hevesi nagy étvággyal használja ki a hatalmas színpadot, a vadonatúj elektromos világítást, az akkor még újdonságnak számító forgószínpadot és a többi technikai csodát. Az író a premier napján nyilatkozatot tesz közzé, amelyben Hevesi előkészítő munkájáért mond köszönetet. „Régen kerestem ezt a formát, de nem találtam meg mindaddig, amíg Hevesi Sándor, az én mesterem a drámaírás terén fel nem bíztatott a Bolond Istók megírására” – olvasható a Magyar Színpad⁴ hasábjain. A darab nem Arany és nem Petőfi Bolond Istókjának színre alkalmazása, hanem a vidám debreceni diákélet szabad feldolgozása. A főszerepet Csortos Gyula játssza kirobbanó sikerrel.

Ezt követte – ugyancsak Hevesi rendezésében – az első operabemutató: a Carmen, amely vadonatúj fordításban került színpadra. A kritikusok egy része nem tud mit kezdeni a rendező túlzott buzgalmával, amely a forgószínpadot akkor is használja, ha arra – szerintük – semmi szükség nincs. A Pesti Hírlap cikkírója szerint „agyonrendezi” az előadást. Hogy ez mennyire igaz, nehéz százvalahány év távolából megítélni. Azt tudhatjuk csupán, hogy ez volt Hevesi első operarendezése, és néhány évvel később két évadot a Magyar Királyi Operaházban töltött.

Az évad bemutatóinak java részét ő rendezi, tizenegy produkciót. A Carment Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének színpadi változata követi. A feldolgozás – Raszkolnyikov címen – Moly Tamás és Vajda László⁵ munkája. Az előadás Csortos főszereplésével nagy siker. „S a közönség olyan orkánszerű tapsviharban adott a darab lefolyása alatt tetszésének kifejezést, s olyan ovációkban részesítette a szereplőket, amilyet már hosszú ideje nem láthattunk fővárosi színházakban.”⁶ Ugyanez a cikk Hevesit „magas színvonalú és egybevágó rendezéséért” dicséri, és elragadtatással szól Forgács Rózsi Szonjájáról és Horváth Jenő⁷ Vizsgálóbírójáról. Csortosról azt írja, hogy igazi Raszkolnyikov volt, eszes, neuraszténiás és sötét.”

Ezután egy magyar népszínmű ősbemutatójára kerülne sor, de mivel a meghirdetett pályázatra nem érkezett megfelelő színvonalú anyag, kénytelenek az angolszász területen körülnézni. Az Evelyne Baker és Herbert Haines szerzőpáros operettjét, A bálkirálynő címűt mutatják be, amelynek főszerepére Küry Klára⁸ tér vissza egykori sikerei színhelyére. Méltó partnere Csortos, aki ezúttal egy herceg szerepében szórakoztatja el a közönséget.

Látványos és szemkápráztató a Tündérszerelem is, Huszka Jenő és Martos Ferenc Székelyföldön játszódó vadonatúj operettje, amelyben Hevesi a kritika szerint pompásan követi az idilli történet sokszínűségét.

Az évad második fele újabb különlegességgel indul: Hevesi a Parasztbecsületet állítja színpadra. Nem Mascagni művét, hanem egy kevésbé ismert honfitársáét, Domenico Monleone⁹ operáját. A szövegkönyv ugyancsak Verga egyfelvonásos drámájára épül, és csupán annyiban tér el a közismert remekműtől, hogy több benne a kórus. A Magyar Színpad cikkírója szerint a darab legszebb részlete a siciliana, amely Mascagninál az előjátékba épül be, Monleone művében viszont egy egész jelenetben bontakozik ki az O Lola ch’ai di latti la cammisa¹⁰ gyönyörű dallama.

A korabeli fogadtatás alapján csak azt lehet megállapítani, hogy a darab Budapesten megbukott. Még amelyik beszámoló mentegetni próbálja, az is hamis következtetésre jut. A Színház és Élet például azt állítja, hogy „a zene, amely úgy felépítés, mint hangszerelés, izzó dallamosság, erős drámai festés tömör harmóniája alapján annyira kiváló, hogy bizony nem sok hallgatója emelkedhetett a megértéséhez.”¹¹ A következtetés azért hamis, mert a „tudatlan” nézőkre hárítja a sikertelenséget.

A legnagyobb siker azonban kétségtelenül Csiky Gergely Nagymama című vígjátékának megzenésített változata Blaha Lujza főszereplésével. Máder tizenhét énekszámot komponál az előadáshoz, elsősorban a címszereplő számára. Az ekkor ötvenhét éves primadonna izgatottan készül Szerémy grófnő szerepére és a nagy visszatérésre. Hevesi mindent megtesz a kedvéért, az előadás körülötte forog, énekszámai, a belépője, a nagy duettje az első felvonás végén, a második felvonás gavottja, két áriája a harmadik felvonásban mind a nagy díva csillogó újjászületését akarják bizonyítani. „A nagymama-szerep és az ősz paróka újfajta szépséget ad a színésznőnek” – olvasható a sajtó különböző megfogalmazásaiban. A darab zsúfolt házakkal ötven előadást ér meg.

Ez azonban az utolsó siker a Népszínház történetében. Hátravan még egy vizsgaelőadás a színház stúdiósaival, Heyermans Remény című tragédiája a Thália két évvel korábbi műsorából, valamint Somlay Artúr kínos drámaírói bukása, A veszedelem 1908 májusában, végül pedig Az ember tragédiája, Hevesi első találkozása Madách drámai költeményével. Ez egyben a Népszínház-Vígopera utolsó produkciója.

Somlay rémdrámája bizonyára a szerző unszolására került műsorra. Hevesi Tragédia-rendezése nyilván a Nemzeti Színház „ellenében” született, mintegy hadüzenet a Somló-korszaknak, amelyben évről évre csökkent a darab előadásainak száma. 1900-ban kilencszer, 1901-ben tízszer, 1902-ben nyolcszor, 1903-ban hétszer, 1904-ben háromszor szerepelt műsoron. Ezután került sor a dráma felújítására Tóth Imre rendezésében, amikor gyakrabban került színre Madách műve; 1905-ben huszonnégyszer, 1906-ban tizenháromszor, 1907-ben tizenegyszer, 1908-ban pedig tizenkétszer. A Népszínház-Vígopera bemutatójára 1908. június 16-án került sor.

„A fővárosi napilapok június elején megjelenő számaiban publikálja a színház az első kommünikéket, melyek szerint új rendezésben kerül színre Az ember tragédiája” – olvasható Németh Antal Az ember tragédiája a színpadon című monográfiájában.¹² „»Az új szcenírozás főképpen a Lucifer kiátkozása és a londoni jelenésben változott meg. Mindkettőt Madách eredeti, de eddig még sehol nem követett utasítása szerint fogják bemutatni« mondja egy június 7-én megjelent színházi hír. Június 16-ára, egy keddi napra tűzték ki az első előadást. […] Tizennégyszer ment megszakítás nélkül, majd június 30-án a Sárga csikóval évad- és színházzáró előadását tartotta a Népszínház.”

A főszerepeket Beregi Oszkár (Ádám), Tóvölgyi Margit¹³ (Éva) és Kürti József (Lucifer) játszotta. A harmadik előadás után Báthory Gizella¹⁴ vette át Éva szerepét. „Tóvölgyi Margitból hiányzott a kellő sokoldalúság ehhez a szerephez, Báthory Gizella »meleg közvetlenséggel, nőiességgel, világosan és értelmesen tagolta a szöveget«” – teszi hozzá Németh Antal 
a Budapesti Hírlap beszámolója nyomán.

Korai színikritikáiban Hevesi nem titkolta, hogy fenntartásai vannak Madách művének színpadszerűségével kapcsolatban. Magyarán: ő is azok közé tartozott, akik könyvdrámának vélik. 1908-ra azonban megváltozik a véleménye. Ekkor már izgalmas színházi előadás lehetőségét látja benne. Hónapokig készül az évad végi eseményre, amelyről Németh Antal 1933-ban megjelent könyve azt állapítja meg, hogy „először ekkor történik kísérlet a mű szerkezeti egységének valamiféle tagolása érzékeltetésére. A Népszínház előadásában az 1-3. képek megrövidítve, előjáték gyanánt szerepeltek, majd az álomképek a történelmi korok szakaszait követték: az I. felvonásba tömörült a három ókori kép, az egyiptomi, görög és római, ‒ a II. felvonás a közép- és újkort, a bizánci képet, a Kepler-színt és a francia forradalom jelenetét ölelte fel, ‒ a III. felvonás a jelen és jövő világába vezetett el a londoni színben, a falanszterben és a jégkorszakban, amihez epilógusként csatlakozott a paradicsom melletti szín. Az egyes képek végén a rendezés Ádám öntudatra eszmélését próbálta érzékeltetni és hangsúlyt adott a Lucifer-jeleneteknek, mint az akció fő motorjának. Kürti József Luciferjéből ekkor még hiányzott a démoni él, Beregi Ádámja azonban sokat fejlődött a három év alatt. Az előadásnak kétségtelenül komoly jelentősége volt a Tragédia színpadi pályafutása során.”¹⁵

Ehhez csatlakozik Verő György¹⁶ véleménye, aki szemtanúként így ír: „Szinte érthetetlen, mint tudta Hevesi rendezői talentuma búcsúzóul olyan nagy tettre egyesíteni ezt a szétmállott társulatot, mint Az ember tragédiája előadása.”¹⁷

Hevesi első Tragédia-rendezésében furcsa szerepet játszottak a díszletek. Ezek korántsem idomultak Hevesi rendezéséhez, hiszen nem az 1908-as előadáshoz készültek, hanem egy régi produkció részét képezték. Még Esterházy Miklós tatai gróf készíttette Zichy Mihály illusztrációi nyomán az 1892-es bécsi színházi kiállítás bemutatójához. Így sok egyéb mellett a meglehetősen régimódi dekorációk is erősen anakronisztikusan hatottak. A színházi ízlés ekkorra már jócskán túllépett a historizmuson. Ennek ellenére a sajtóbeszámolók egy része dicséretként állapítja meg, hogy a lelkes nézők többször megtapsolták a díszleteket. (Talán innen származik Hevesinek máig gyakran idézett mondása, hogy az a díszlet, amelyet megtapsolnak, mindig rossz.)

A Népszínház-Vígopera egyetlen évada a magyar színháztörténet egyik legkurtább epizódja volt.

Másodszor a Nemzeti Színházban

1908. július 1-jén Tóth Imrét nevezik ki 
a Nemzeti Színház igazgatójává. Első dolga, hogy Hevesit meghívja főrendezőnek. Nemcsak azért, mert ekkor már nyílt titok a Népszínház végleges megszűnése, de azért is, mert korábbról jól ismerik egymást. Az sem zavarja, hogy kritikus korában kollégája nem egyszer támadta rendezői tevékenységét, és írásaiban számos gúnyos megjegyzéssel illette munkásságát.

Tóth Imre három évtizedig volt a Nemzeti Színház színésze, ügyelője, majd rendezője. „Megbízható” fogaskereke volt az intézménynek, ami soha nem tartozott a dicsérő jelzők közé.

Ezúttal négy évadot tölt a Nemzeti Színház kötelékében, amely a Népszínház épületében folytatja működését. Ezalatt harmincnyolc előadást rendez. Előbb két Molière-t, a Kényeskedőket és A képzelt beteget, Bródy Sándor Hófehérke című regényes színjátékát, majd egy újabb Molière-t, Az úrhatnám polgárt. Arthur Schnitzler Szerelmeskedés című megható szerelmi történetéhez vendégül hívja Medgyaszay Vilmát, a korszak kiváló sanzonettjét, a János vitéz első Iluskáját. Színre kerül a Thália Társaság két műsordarabja, Heyermans A remény című műve és Ibsen Vadkacsája.

Rendezi továbbá Shaw Brassbound kapitány megtérése című komédiáját, Szomory Dezső A nagyasszony című színművét, Shakespeare-től a Vizkeresztet, a Sok hűhó semmiért-et, a Téli regét, Márkus László Attila című hun legendáját, Arisztophanész Felhőkjét, a Pathelin mestert, Goldoni Fogadósnéját és több más előadást.

Igazi fordulat Hevesi pályáján 1909-ben az Antonius és Kleopátra, amely még a Beöthy-korszak különlegessége lett volna, ha Somló nem húzza keresztül a számítását. A kritikai fogadtatás vegyes, sokan a drámai erőt hiányolják az előadásból. Ignotus például így vélekedik: „Hevesi Antonius és Kleopátrája minden nemes intellektualitása mellett egy kicsit elbágyadt… […] 
A rendezésen meglátszott a tudatosság s a vezérlet; sok mindent igen érzékletesen kiváltott, s ami bágyadtság volt, nem a részletek okozták, hanem az egésznek a tompítottsága, amit a túlságos egybeolvasztás vetett a darab hangjára.”¹⁸ Többen kifogásolják a különféle játékstílusok jelenlétét. Somlay reális eszközökkel formálja meg Antoniust, de Márkus Emília Kleopátrája még mindig a deklamáló „nagystílust” idézi.

A nagymama, Népszínház, 1908, elöl, középen: Turchányi Olga, Blaha Lujza és Della Donna Eugénia

(fotó: Strelisky Sándor, forrás: Magyar Színháztörténet II.)

3

Sokkal egyértelműbb a Szentivánéji álom fogadtatása 1909-ben. Nagy közönségsikert is hoz, huszonhét alkalommal kerül műsorra. Természetesen, ahogy akkor még mindenki, Hevesi is a mesét látja a darabban, és Reinhardt rendezésével próbál vitába szállni. Az előadás a darab színházszerűségét hangsúlyozza. Puck a záró jelenetben a súgólyukból bújik elő, ezzel is megkérdőjelezve mindazt, amit eddig láttunk. Újdonságként üdvözli a kritika a mesteremberek nyers földhözragadtságát, amely élesen különbözik a „mese” világától. Kéméndy Jenő¹⁹ díszletei is vitatkoznak Reinhardt felfogásával: az ő realisztikus, fiatal fái helyett vén, sötét erdőt, fantasztikus, odvas tölgyeket látunk Hevesi színpadán.

Egyenes folytatás és továbblépés a Shakespeare-játszás vonalán a Vihar 1910-es és 
a Hamlet 1911-es rendezése. Előbbi a Színiakadémia vizsgaelőadása Sugár Károllyal Caliban szerepében, utóbbi pedig egy rekonstruált Shakespeare-színpad a huszadik század elején. Hevesi a Globe Színház favázas szerkezetét idézi fel sötét drapériáival. Mindkét előadást nagy tetszéssel fogadja a közönség és a kritika.

Az operarendező

1912-ben gróf Bánffy Miklóst²⁰ nevezik ki a két állami színház intendánsává, így ő lesz a Magyar Királyi Operaház teljhatalmú vezetője. Első dolga, hogy rendet tegyen a meglehetősen szétzilálódott intézményben. Ehhez szüksége van segítségre, amelyet elsősorban Hevesi Sándor szerződtetésével kíván megoldani. Hevesi azonnal elfogadja a meghívást, és egy időre búcsút mond a Nemzeti Színháznak.

Az első rendezése új munkahelyén Hum-perdinck meseoperája, a Királyfi és királylány. A Jancsi és Juliska szerzőjének kevésbé ismert színpadi műve váratlanul nagy sikert arat Hevesi új fordításában és rendezésében. A sajtó el van ragadtatva. „Az Operaház ismert énekesei és énekesnői, ‒ Sándor Erzsi, Székelyhidy, Szemere, Hegedűs, Déri – soha még így nem játszottak és olyan tisztán, érthetően nem ejtették a szöveget, mint ebben az előadásban. Mintha kicserélték volna őket” – olvasható Az Est írásában.²¹ Különösen a tömegjelenetek és a kórusok okoznak meglepetést. „Elevenek, mozgalmasak, és drámai feszültség lüktet bennük” – állapítja meg a Magyar Hírlap névtelen cikkírója.

A következő bemutató szintén mesejáték, Buttykay Ákos²² és Bakonyi Károly²³ Hamupipőkéje. A kritikák – nem éppen alaptalanul – nehezményezik, hogy egymás után két gyermekeknek szóló művet mutat be az új vezetés. De azt is kifogásolják, hogy kissé elavult zenei formákat hall a közönség. A főszereplő Kosáry Emmi²⁴ közreműködését is vitatják, de a társulat egésze dicséretet kap a sajtótól.

Novemberben A trubadúrt rendezi Hevesi. A korábbi felújítás után ez a változat az új utak keresését bizonyítja. „Ebben a választásban kifejezésre jut az a művészi politika, amely az új rendszert elválasztja az unalmas, német befolyáson sínylődő régi rezsimtől – írja a Magyar Nemzet. – 
A német befolyás, miután a színházat teljesen fejlődésképtelen irányba vitte… megbukott.”²⁵ Az 1912-es előadás legfőbb törekvése, hogy kiaknázza a Trubadúr izgalmas drámaiságát, megvalósítsa a partitúrában rejlő összes drámai lehetőséget, hogy egy-egy önmagában álló szám helyett a helyzetsor szenvedélyes és színszerű kifejezését adja – foglalja össze némi tudálékossággal az egyik cikkíró.²⁶

Verdi 1913-ban, születésének századik évfordulóján öt operájával szerepel a repertoáron. Ezek közül az Aida és a Traviata kelti fel leginkább a sajtó és a közönség érdeklődését. Mindkettőt Hevesi állítja színpadra, és mindkettőt az új főzeneigazgató, Egisto Tango²⁷ vezényli. Az év másik nagyszabású rendezése Offenbach fantasztikus operája, a Hoffmann meséi. Hevesi beállítása szerint láthatatlan szellemkórus vezeti be a Luther kocsma pincéjében játszódó előjátékot. Az ivó diákok lármája helyett titokzatos félhomályban, holdfényben kezdődik a darab. 
A három történet három különböző világ. Az Olympia-történetben valójában mindenki bábu. Senkinek nincsenek emberi érzelmei. Az Antónia-epizódban minden fehér és fekete. Csak a velencei képben van élet, csillogás.

A Hoffmann meséi hatalmas siker, az utána következő gyenge Chabert ezredes, Hermann Waltershausen²⁸ operája igazi bukás. A sajtó szerint vannak az előadásnak értékes pillanatai, de ez nem kárpótolja a nézőt csalódottságáért.

Közben a kultuszminiszter 1913. március 4-én főrendezővé nevezi ki Hevesit. Hetekig azt rebesgetik, hogy ő lesz az igazgató is, de ez valójában alighanem szóba sem kerül. Áprilisban Bánffy Miklóst megerősítik kormánybiztosi pozíciójában, amellyel operaházi ténykedését igyekeznek megszilárdítani.

Hevesi ezután két Mozart-operát állít színpadra: A varázsfuvolát és a Szöktetés a szerájból címűt. Shakespeare mellett Mozart színpadi műveit tekinti a világ másik kincsesbányájának. „Ők ketten a világ legnagyobb művészei – mondja két évtizeddel később egy nyilatkozatában –, mert egy jelenetben vagy egy fináléban az egész világot meg tudják szólaltatni.”²⁹

A Varázsfuvolát Hevesi értelmezésében – mint hajdan Schikaneder színházában – rokokó környezetben és öltözékben láthatja a közönség. A Szöktetést a pesti Nemzeti Színházban 1882-ben már bemutatták, de az Operaházban most kerül először közönség elé. Ebben is azt hangsúlyozza a rendező, hogy nem a hajdani valóságos Törökországban járunk, hanem egy mesebeli világban. Az előadás hatalmas sikert arat.

Ezután Gluck Május királynője című pásztorjátéka kerül színpadra Beethoven Prometheus című mitológiai balettjével egy műsorban, majd Verdi Rigolettója látható. A Május királynője a Budapesti Hírlap kritikusa szerint „nem több kétes értékű darabocskánál,”³⁰ a Pesti Hírlap szerint viszont „az énekesek és a zenekar játéka oly finom, oly könnyű, mint egy értékes illatos csipke.”³¹

Debussy félórás operája, A tékozló fiú Hevesi rendezésében „az idegen formák ellenére bensőséges közelségbe hozza a művet, és bár semmi színpadi bonyodalom nincs benne, drámaivá teszi az előadást”.³² Szeghő Sándor³³ Báthory Erzsébet című egyfelvonásos operája már öt éve várt a bemutatóra, amikor Bánffy és Hevesi rászánta magát, hogy egy három részes program záró darabja legyen. A kompozíció nem állta ki az idő próbáját.

Ezután a Bohéméletet, majd Suppé Boccaccióját rendezi. Suppé műve többnyire az operettszínházak kedvelt darabja, bár a szerző szerint vígopera. Ebben a sajtó képviselőinek véleménye is megoszlik. 
A Világ cikkírója szerint „csak operettnek jó, és az Operaház egész sorompóba állított apparátusa sem tudja operává avatni.” Mások szembeszállnak az efféle arisztokratikus nézetekkel, és Hevesi igazát védik, aki szerint a szigorú műfaji határokat le lehet és le is kell dönteni. Következő két rendezése, a Traviata és az Aida nem váltott ki ilyen vitákat, de még a Borisz Godunov sem, amelyről így ír a Pesti Napló: „A hatalmas kórusokban tetőzik alkotó ereje. Aki olyan közvetlenül látta, élte, érezte a nép nyomorát, elkeseredettségét, olyan közelről élvezte naiv örömét, mint Muszorgszkij, az tudhatott csak a nép lelkén át ennyit elpanaszolni, ennyit örvendezni, csak neki lehetett ilyen hatalmas hangszere a néptömeg, az ezertorkú kórus”.³⁴ A színészi-énekesi teljesítményekről is eltérőek a vélemények. A Pesti Napló például azt írja Szemere Árpád³⁵ Borisz-alakításáról, hogy szánalmasan erőtlen volt, míg a Pesti Hírlap Saljapin alakításához hasonlítja, és megrendítő erejét dicséri. Weber Oberon című operája ritkán kerül színpadra. A pesti Operában 1914. január 29-én mutatják be. Valószínűleg a shakespeare-i téma és a mesei hangulat vonzotta a rendezőt, meg az, hogy a darabban „a romantika színei ragyognak együtt a Kelet tarka színeivel – ahogy az egyik tudósításban olvasható. Hiába a romantika, hiába a mesevilág, tizenkét színváltozáson keresztül így is túlzott a vászon és a sokoldalú színpadtechnika tobzódása. A híres Óceán-áriát például nemcsak hullámzó, de zuhogó tenger előtt énekli a hősnő, villámoktól szaggatott futó felhők alatt.”

Hét évvel azután, hogy Hevesi először rendezett operát, most újra megrendezi a Carment, többek szerint Egisto Tango rábeszélésére. A kritika tartózkodó, a Budapesti Hírlap cikkírója „Carmen ‒ halvány akvarell színekben” címmel nem csekély iróniával számol be az eseményről.³⁶

Hevesi 1914 márciusában – életében először és utoljára – Wagnert rendez, A nürnbergi mesterdalnokokat. A választás aligha véletlen. Wagner mesterdalnokai valóban mesterségüknek érzik a költészetet, és céhgőgjük felfuvalkodottá teszi őket. Féltékenyen védekeznek a tehetséges „betolakodó” ellen, irtóznak az újításoktól, mert ők maguk képtelenek megújulni. Örökké aktuális téma. Wagner a lángész és a maradi művésziparos ellentétét élezi ki ebben a bölcs szatírában. A humor és a gyöngéd szerelmi líra, a diadalmas jókedv és a férfias lemondás ragyogja be a remekművet. Hans Sachs a tudást és a költői lángelmét, az ihletet és a szabályok kérlelhetetlen törvényeit, a formát és a tartalmat forrasztja össze alkotásaiban. És ő egyben az igaz ember megszemélyesítője.

A Mesterdalnokok Münchenben került első alkalommal színpadra 1868. június 21-én. A pesti Nemzeti Színházban 1883. szeptember 8-án, az Operaház színpadán 1887. szeptember 6-án szólalt meg először. Hevesi rendezésében 1914. március 19-én újították fel.

Hevesi operai korszakának záró akkordja Nicolai A windsori víg nők című operájának bemutatója. Nyilván ezúttal is Shakespeare iránti vonzalmának hódolva int búcsút újabb munkahelyének, bár akkor még aligha sejti, hogy két alkalommal – vendégként – visszatér majd egykori sikerei és kísérletei színhelyére. Mindkét alkalommal Mozart-művet állít színpadra: 1917-ben a Don Giovannit, 1924-ben pedig a Mirandolinát.

Előbbit akkor és még sok évtizeden át Don Juan címen játszották, Mirandolina címen pedig nem találunk Mozart-művet a szakirodalomban. A Don Giovannival állítólag még 1914-ben kezdett el foglalkozni, már a próbák is elkezdődtek, de különféle technikai okokból abbamaradtak. „Mozart… éppen abban tündököl, hogy egy pillanat alatt egyetlen taktus segítségével képes átcsapni a tragikus hangulatból a komikusba és viszont, sőt mi több, egyetlen ária vagy tercett keretén belül valódi borzalmat ad, de egyúttal a borzalom paródiáját is. Egy Don Juan-előadásnak tehát a legnagyobb problémája, hogy e kettősséget hogyan tudja a színpadon megoldani.”³⁷ Don Juan alakja tehát az ő felfogásában egyszerre komikus és tragikus is azáltal, hogy sejteti az örvényeket. Egészében azonban mégsem lehet tragikus, mert Don Juan belső konfliktus nélkül, minden nőt egyaránt magáénak kívánva, habzsoló kedvvel, vidáman megy végig az életen egészen addig, amíg le nem jut a pokolba.

Az 1924-ben színpadra került Mirandolina különlegessége a szövegkönyv, amely Hevesi munkája. Mozart 1775-ben írta La finta giardiniera, vagyis Az álruhás kertészlány című vígoperáját. A darab szövegkönyve ballasztként cipelte a pompás muzsikát, amelyhez az idők folyamán többen írtak újabb és újabb librettót. Hevesi ötlete, hogy észreveszi a hasonlóságot egy Goldoni-vígjátékkal, A fogadósnéval, amely még a szereplők számát tekintve is azonos Mozart vígoperájával. A szövegíráskor tehát ezt a vígjátékot veszi alapul.

Az 1924. november 27-i bemutató nemcsak tisztelgés volt Mozart géniusza előtt, de ősbemutató is a javából.

1914. június 16-án a Nemzeti Színházban befejeződött az évad. Hevesi ekkor már visszaszerződött egykori munkahelyére.

Két héttel később Szarajevóban megölték Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét. Egy hónappal később a Monarchia hadat üzent Szerbiának. Az új évadot már meg se lehetett kezdeni, mert szeptember 13-i dátummal felfüggesztették az állami színházak működését. Az előadások csak 1915. január 28-án kezdődhettek. A színház tagjai közül többen behívót kaptak. Hevesi is, aki néhány hét múlva betegen került haza a frontról.               

(Folytatjuk)

BALOGH GÉZA

JEGYZETEK

¹ Máder Rezső (Raoul, 1856‒1940) karmester, zeneszerző, színházigazgató. Az Operaház korrepetitora, 1892-től karmestere, 1901-től igazgatóhelyettese, majd igazgatója. 1907‒08-ban a Népszínház-Vígopera,. 1917-től a bécsi Volksoper, 1921-től ismét az Operaház igazgatója.

² Idézi Bános Tibor: Regény a pesti színházakról, Budapest, 1973, 244. o.

³ Szemere György (1863‒1930) színműíró. Falusi környezetben játszódó vígjátékaival aratott sikereket. Több darabját a Nemzeti Színház mutatta be. Több újság munkatársa volt.

⁴ 1907. október 1.

⁵ Vajda László (1878‒1933) színész, rendező, színházigazgató, lapszerkesztő. A Tolnai Világlapja és a Színház és Élet szerkesztője.

⁶ Színház és Élet, 1907. november 2.

⁷ Horváth Jenő (1881‒1931) színész, rendező. A Nemzeti Színházban kezdte a pályáját, majd
a Népszínház-Vígopera tagja lett. 1908-ban visszatért a Nemzeti Színházhoz, amelynek 1927-től főrendezője volt. 1928-tól a Színművészeti Akadémia tanára.

⁸ Küry Klára (1870‒1935) korának ünnepelt operettprimadonnája. 1892-ben lett a Népszínház tagja, majd Bécsben működött. 1904-ben megvált a Népszínháztól, és ezután csak szerepekre szerződött.

⁹ Domenico Monleone (1875‒1942) Cavalleria Rusticana című egyfelvonásos operáját néhány hónappal a budapesti premier előtt mutatták be Amszterdamban, és tizenhét évvel Mascagni operájának római ősbemutatója után.

¹⁰ „Ó Lola, az arcod olyan, mint a liliom”

¹¹ Színház és Élet, 1908. január 22.

¹² Budapest, 1933. 88. o.

¹³ Tóvölgyi Margit (1875‒?) színésznő. Apja társulatánál már négyéves korában fellépett. Számos vidéki színháznál működött. 1904-ben vendégszerepelt a Nemzeti Színházban.

¹⁴ Báthory Gizella (Giza, 1884‒1941) a Színiakadémia elvégzése után a Thália Társaságnál kezdte a pályát, majd a Népszínház-Vígopera tagja lett. 1909-től a Magyar Színház, majd több más fővárosi színház színésze.

¹⁵ Németh Antel: i. m. 90. o.

¹⁶ Verő György (1857‒1941) színműíró, zeneszerző, 1902 és 1911 között a Nemzeti Színház dramaturgja.

¹⁷ Verő György: A Népszínház Budapest színi életében, Budapest, 1933, 89‒90. o.

¹⁸ Ignotus: Színházi dolgok, 70‒71. o.

¹⁹ Kéméndy Jenő (1860‒1925) a korszak kiemelkedő díszlettervezője, az Operaház és a Nemzeti Színház szcenikai főfelügyelője.

²⁰ gróf Bánffy Miklós (1873‒1950) politikus, író, rendező, díszlet- és jelmeztervező. Különféle politikai, állami és közéleti tisztségeket töltött be Trianon előtt és után Magyarországon, valamint a királyi Romániában.

²¹ 1922. október 8.

²² Buttykay Ákos (1871‒1935) elsősorban operettek népszerű szerzője, de számos zenekari művet is komponált.

²³ Bakonyi Károly (1873‒1926) szövegíró, dramaturg, majd tisztviselő.

²⁴ Kosáry Emmi (1889‒1964) népszerű operettprimadonna, 1912 és 1915 között az Operaház tagja. Buttykay Ákos felesége.

²⁵ Magyar Nemzet, 1912. november 15.

²⁶ Egyetértés, 1912. október 9.

²⁷ Egisto Tango (1873‒1951) kiváló olasz karmester, 1913 és 1919 között a budapesti Operaház tagja. Ő mutatta be többek között A fából faragott királyfit és A kékszakállú herceg várát.

²⁸ Hermann Waltershausen (1882‒1954) német zeneszerző, esztéta.

²⁹ Rádió Világhíradó, 1935. január 6.

³⁰ Budapesti Hírlap, 1913. március 22.

³¹ Pesti Hírlap, 1913. március 21.

³² Pesti Hírlap, 1913. május 10.

³³ Szeghő Sándor (1874‒1956) karmester, zeneszerző. Katonakarmester, majd a Budai Dalárda karnagya.

³⁴ Kálmán Jenő cikke a Pesti Napló 1913. december 16-i számában.

³⁵ Szemere Árpád (1878‒1933) operaénekes, baritonista, rendező. Mintegy ötven hősi, lírai és buffó szerepet énekelt. 1928-tól haláláig az Operaház főrendezője. 1931-től a színpadi játék tanára a Zeneakadémián.

³⁶ Budapesti Hírlap, 1914. február 22. névaláírás nélkül

³⁷ Magyar Színpad, 1917. október 31.