A művészet, adott esetben a színház egészen összetett problémák, helyzetek megérzékítésére képes, szemben a politikai „együgyűséggel”. Gyönyörű példája ennek a Miskolci Nemzeti Színház Szőcs Artúr rendezte Fekete szárú cseresznye című előadása, amely a 2019-es bemutató óta műsoron tud lenni, és legutóbb most szeptemberben, a Városmajori Szabadtéri Színpadon, az otthonitól merőben eltérő szcenikai környezetben is elementáris erővel hatott. És ilyennek tetszik a Gyévuska ugyancsak miskolci, Ascher Tamás rendezte előadása is – előbbi az I., utóbbi a II. világháború idején játszódik, s mindkettő írásra ihlette D. Magyari Imrét – e számunkban az utóbbiról esik szó.

A vészkorszakot idézi meg Fried Ilona beszámolója szerint egy a Bécsi Ünnepi Hetekre Argentínából érkezett fiktív dokumentumjáték, amelynek főszereplője holokauszttúlélőnek kiadva magát próbálja háborús bűneit eltitkolni. Semmi fikció nincs viszont Marina Davydova ugyancsak ezen a fesztiválon látható volt előadásában, amelynek alkotója a Szovjetunió létrejöttének és felbomlásának történetét a maga örmény származású, azerbajdzsáni állampolgár szemszögéből beszéli el, akinek „orosz a kultúrája, oroszul ír, az orosz színházi élet egyik legtekintélyesebb alakja” – ahogyan Fried Ilona fogalmaz –, de se Örményországba, se Azerbajdzsánba nem teheti be a lábát…

A világirodalom orosz klasszikusainak egyikét, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését vitte színre eredetileg tantermi előadásként a Budaörsi Latinovits Színház. A másik, szintén fiatalok által előadott, de nem csak fiataloknak szóló produkció, amelyet Gabnai Katalin a nagyközönség figyelmébe ajánl, a Gólem Ifjúsági Társulat és Tanoda Lev tahor – Tiszta szív című, közösen, valós események, dokumentumok alapján létrehozott játéka.

A Savaria Történelmi Karneválon ugyancsak megtörtént eseményeket feldolgozó, valóságot és fikciót ötvöző mű volt látható idén nyáron, a Fábián Péter által írt és rendezett Asszonyfarsang, amely – Turbuly Lilla szavaival – „egészen az Ízisz-kultuszig repít vissza az időben”, és remélhetőleg bekerül az évadban a szombathelyi Weöres Sándor Színházba.

Sarastro Oziriszhez és Íziszhez fohászkodó áriája is említtetik Cseh Andrea Izabella berlini, „színházspecifikus” látogatásáról szóló beszámolójában az Idomeneo című Mozart-opera bemutatója kapcsán. Az írás foglalkozik többek közt a Berliner Ensemble Haláltánc című előadásával is, mondván, Strindberg 1900-ban született darabja nélkül „Edward Albee Nem félünk a farkastól című drámája vagy Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból című filmje elképzelhetetlen lenne”.

Berlinben él és dolgozik Marius von Mayenburg, akinek Perple című művét az Exit Generáció mutatta be a Szkéné Színházban. Az előadásról szólva Szekeres Szabolcs is utal a Nem félünk a farkastól című „(fél)klasszikusra”.

Milos Forman Mozartról szóló (fél)klasszikus filmje, az Amadeus ihlette Almási Miklóst a zseni mibenlétének firtatására.

Az egy műves zseni, az Übü király című rémbohózat által világhírűvé lett Alfred Jarry művészetre gyakorolt hatását mutatta be a Műcsarnok kiállítása, a patafizika jegyében alkotó magyarországi képzőművészek munkáiból is válogatva. Írásában Józsa Ágnes azt is próbálja megfejteni, mit jelenthetett Jarry színpadi világa a magyar rendezőknek.

Hevesi Sándor, a maga korának, a XX. század elejének színházi nyelvújítója ugyanabban az évben született, mint Jarry, 1873-ban, csupán négy hónappal volt fiatalabb az Übü szerzőjénél. A mindössze 34 évet élt Jarry halálának évében, 1907-ben Hevesi a színházművészet megújítására törekvő Thália Társaság művészeti vezetője volt. És hogy milyen a sors: 1939-ben éppen Jarry születésnapján, szeptember 8-án halt meg. De ne szaladjunk előre az időben, Balogh Géza Hevesi Sándorról szóló többrészes pályarajzának e számunkban közölt fejezete az 1920-as években zárul.

A Thália Társaság 1908-ban szűnt meg, utóbb azonban számos követő próbálkozott ezzel a névvel és az elődökhöz hasonló célokkal, mint Lenkei Júlia tanulmányából kiderül.

A Vajdaság legfiatalabb színháza és társulata a Zentai Magyar Kamaraszínház, melynek igazgatója s az alapítók egyike, Dévai Zoltán, valamint a nagyon egyéni, varázslatos formanyelvű színházi alkotó, Mezei Kinga művészeti vezető a 2022/2023-as évad végén látták elérkezettnek az időt – mint Stuber Andrea írja –, „hogy miniévad keretében megmutassák, hol tartanak”. Az összefoglalóból aztán nemcsak ez derül ki, hanem az is, hogy a cikkben tárgyalt hat előadásnak van egy közös, gondolatébresztő, jelképesnek is tekinthető eleme.

Szűcs Katalin Ágnes