Pintér Béla – Darvas Benedek: Gyévuska – Miskolci Nemzeti Színház

 

Ha nem is gyakran, de előfordult már, hogy Pintér Béla valamely darabját, amit a saját csapatának írt, más társulat is műsorra tűzte, így lehetett 2015-ben Parasztopera-fesztivált tartani az Átriumban, amin Pintérékén kívül még négy verzióban lehetett látni a megrázó „balladisztikus történet”-et. Többek közt a Miskolci Nemzeti Színházéban, amit Rusznyák Gábor rendezett. (A másik három résztvevő a Budapesti Operettszínház, a Szombathelyi Weöres Sándor Színház és a Temesvári Csiky Gergely Színház volt, a rendezők Földes Tamás, Mohácsi János és Szikszai Rémusz.) Ezt a még meg nem izmosodott hagyományt folytatták most a miskolciak, amikor 2023. június 9-én bemutatták a Gyévuskát, amit Pintérékkel épp húsz éve, 2003. november 5-én láthattunk először, elvileg ma is műsoron van s ősztől valóban megnézhetjük. A miskolci előadás rendezője Ascher Tamás, gondoltam is, hogy az Ascher Tamás Háromszéken című Pintér-darabra utalva szellemesen, azt adom címnek, hogy Pintér Béla Miskolcon, de aztán maradtam a Nincs kegyelemnél, ez is végtelenül szellemes és ravaszul utal a Gyévuskára, hisz szintén Karády-szám volt s az előadásokban is felhangzik.

 

Czvikker Lilla és Farkas Sándor (fotó: Éder Vera)

 

A Gyévuska ugyanis egy dal címe, amit Karády Katalin énekelt 1945 után. (Mások is – Ákos Stefi, Mezey Mária – előadták, népszerű lehetett.) Eredetileg, ha igaz, orosz népdal, Matvej Iszakovics Blantyer dolgozta fel, Mihail Vasziljevics Iszakovszkij írta az új szövegét, amiben az ellenség megveréséről is szó van, ez Pártos Jenő magyar változatából már hiányzik, 45 után nem voltunk ellenségek, sőt! (Nagy kérdés, ki énekli a dalt: a legvalószínűbb azért az, hogy – valahol Oroszországban – egy szovjet lány, a messze távolban harcoló kedveséről ábrándozva, aki a búcsúzáskor megkérte a kezét.) Talán Karády alakját sem érdektelen felidézni az előadás kapcsán, jellegzetes huszadik századi magyar sors az övé. 1912-ben született Budapesten és 1990-ben halt meg New Yorkban, kevéssel hetvenhetedik születésnapja után. A Horthy-korszak rendkívül népszerű, körülrajongott sztárja, ikonja volt, olyan slágerekkel, mint az 1942-es Valahol Oroszországban vagy az ugyanazon évből való Tábori levelezőlap. A Rákosi-korszak Magyarországán nem érezte biztonságban magát, alighanem joggal. A Gestapo börtönét ismerte, az Andrássy út 60-ra nem volt kíváncsi. 1951 telén külföldre szökött, előbb Brazíliában, Saõ Paulóban, aztán Amerikában, New Yorkban élt. (Mi történik vele, ha marad?) Mondani sem kell, hogy a régi felvételei tiltólistára kerültek, hisz nem volt szabad semmit sem tudnunk arról, mi történt valahol Oroszországban, Romániában, Csehszlovákiában. Igazából azt sem tudhattuk, mi történt és történik Magyarországon. A hetvenes évek legvégén enyhült csak valamelyest a hatalom magabiztos szigora. Ha jól emlékszem, Sándor Pál Szabadíts meg a gonosztól című 1979-es filmjében hallhattuk először Karády hangját, mindjárt több számban is; rögtön a főcímzene a Mindig az a perc a legszebb. Ugyanebben az évben kiadtak tőle egy lemezt is, persze a veszélyesnek vélt számok nélkül; a tiltott gyümölcsöt is gondosan meghámozták és kimagozták, ha olykor kegyesen feltálalták. Vigyáztak ránk. Hamvadó cigarettavég – igen, Jó éjt, drága kis hadnagyom – nem. 1981 szeptemberében jelent meg az igen kis példányszámú, kvázi hivatalos szamizdatként működő társadalomtudományi folyóiratban, a Valóságban Hankiss Ágnes kiváló tanulmánya, a Karády Katalin – 1979/80, a sokat eláruló A társadalmi azonosságtudat válsága alcímmel (könyvben: Kötéltánc, 1984, a Magvető Gyorsuló idő sorozatában), 1989-ben Király Jenő könyve, a Karády mítosza és mágiája. 2002 óta összes felvétele meghallgatható hat CD-ről, akkor már nem kapkodhattak értük annyira. (1989-ben megjelent A Vasárnapi Újság zenés melléklete is, amin nemhogy a Valahol Oroszországbant hallhattuk, hanem a Krasznahorka büszke várát, az Arad felőlt, sőt magát a Székely himnuszt is, jelezve, hogy mi minden parázslik az echte magyaros mintákkal díszített szőnyeg alatt (!).

És ne feledkezzünk meg Bereményi Géza és Cseh Tamás gyönyörű daláról, ami a szintén 1979-es Fehér babák takarodója című lemez (amúgy a harmadik Cseh Tamás-album) B oldalának harmadik száma: Tábori lap Karády Katalinnak. „Én fekszem itt és megy a századom”, mármint a hóban fekszem, a második magyar hadsereg tagjaként, olyan állapotban, amikor az ember már sem a fegyvernemét, sem a nevét nem tudja.

Karády Katalin születésének századik évfordulóján, 2012-ben nem volt semmi csinnadratta, de alakját manapság is megidézi egy-egy műalkotás. Gondoljunk Bacsó Péter 2001-es filmjére, a Hamvadó cigarettavégre Nagy-Kálózy Eszterrel, Darvasi László 2019-ben bemutatott monodrámájára, a Karády zárkájára, vagy Bán Zsófia El! (Karádyáda) című, hasonló műfajú darabjára – az előbbiben Bartha Boróka, az utóbbiban Fullajtár Andrea keltette őt életre.

Nem is azt mondanám Karády Katalinra, hogy valamit tudott, hanem hogy valamilyen volt. És ez a valamilyenség, ha meg is lehet „csinálni” valakit, nem tanulható, nem tanítható, nem utánozható, nemkülönben igen nehezen leírható, megfogalmazható. Teljesen egyedi, csak az adott személyiség által létezik. Mondhatunk belső sugárzást is. Darvas Ivánnak, Tolnay Klárinak volt ilyesféle sugárzása. Cseh Tamásnak, aki egyébként nagyon szerette Karády Katalint. (Megkérdeztem.)

Nem véletlen, hogy amikor a darabban Nyíri honvéd (Feczesin Kristóf) hízelegni próbál felettese feleségének, magától értetődően Karádyhoz méri, ő a non plus ultra. Csak hát alaposan mellétrafál: „Karádyhoz hasonlít engem? Alias Kanczler Katalinhoz, aki Csepelen leste el a brummogást a gőzkalapácstól? Karádyhoz, akiből Egyed Zoltán csináltatott sztárt? Az az Egyed, aki az én menedzserem volt mindaddig, amíg Aradon meg nem harapta a torkom egy farkaskutya?”

A műben Gizella lenne a komikus szál.

A Gyévuska című darabban sok mű- és népdal, egykori sláger elhangzik, amik a második világháború idején lettek népszerűek. Pintér Béla pontosan tudja, hogy a populáris kultúra e többségükben jól megcsinált és olykor igen hatásos gyöngyszemei a közösség érzelmeinek s a társadalmi azonosságtudatnak szeizmográfpontosságú kifejezői, sőt alakítói, s mint ilyenek, alkotóik és előadóik szándékától függetlenül jelzik ennek az azonosságtudatnak a pillanatnyi jellemzőit, változásait, zavarait, netán a Hankiss Ágnes emlegette válságait. Romsics Ignác így ír a Magyarország története a XX. században című remek könyvének (Osiris, 2005, harmadik, javított és bővített kiadás) a Horthy-korszak kultúrájáról, művelődéséről és szórakozásáról szóló fejezetében (216. o.): „A népies műdal vagy magyar nóta […] reneszánszát élte. Becslések szerint a háború előtt mintegy 5–10 ezer nótát ismertek.” (Ami azért szép eredmény, mert a szűkebb értelemben vett nóta a XIX. század második felében született. A Romsics használta népies műdal kifejezés tágabb fogalom, de nem annyira tág, hogy egy operettdal vagy egy táncdal beleférjen. A nagy, átfogó kategória a populáris zene, ami persze korántsem határozható meg könnyen, de szerencsére ez most itt nem is feladatunk, csupán akkurátusan és hálásan utalnék a Rózsavölgyi és Társa Kiadónál megjelent, Ignácz Ádám szerkesztette remek s remélhetőleg folytatódó tanulmánygyűjteményekre: Műfajok, stílusok, szubkultúrák, 2015; Populáris zene és államhatalom, 2017; A magyar populáris zene története(i), 2020; Milliók zenéje, 2020 – D. M. I.) „A Horthy-korszakban ezek mellé újabb 20 ezret írtak. Ezek jelentős része továbbra is a szerelemről szólt, ám […] új típusként megjelentek az első [és második – D. M. I.] világháborús katonadalok, és a hazafias irredenta »kesergők«. […] Az operett és a magyar nóta mellett az 1920-as évek elején megjelent s a kor technikai találmányainak, a rádiónak és a gramofonnak köszönhetően gyorsan terjedt a dzsessz és a modern tánczene…” Általában elmondhatjuk, hogy a szöveges populáris zene uralkodó témája a szerelem, de megjelentek a – mondjuk így – közérzet-dalok, az ideologikus dalok és társaik. Még filozofikus dalok is akadnak, ezek egyike, ami az előadásban is elhangzik, úgy definiálja az embert, mint aki „egy léha, egy könnyelmű senki”, de rögtön hozzáteszi, hogy embernek lenni ennek ellenére „nagy dolog”. (Fájdalom, Hankiss Elemér is csak a szerelemről szóló slágerszövegeket elemezte emlékezetes tanulmányában: „Sorrento narancsfái közt…”, ami 1969-es, a Magvetőnél megjelent, A népdaltól az abszurd drámáig című kötetében olvasható.)

Minden szöveg sláger akar lenni, sokféle érzést, érzületet, vágyat, félelmet kell kiszűrni a kor levegőjéből és szavakba önteni. Hisz egy nóta vagy dal alapvető funkciója, hogy minél egyszerűbben, frappánsabban, hatásosabban, megjegyezhetőbben kimondjon valamit, ami ott van mindenki nyelve hegyén, csak senki nem tudja megfogalmazni. (Olykor a magaskultúrában is hasonlóról van szó, lásd Goethe: Tasso, de ezt most hagyjuk.)

 

Harsányi Attila, Görög László, Bodoky Márk és Gáspár Tibor (fotó: Éder Vera)

 

„Csak egy nap a világ” – ezt nagyon sokan érezték a háborús időkben, amikor minden bizonytalanná vált. És akkor valaki – sőt valakik, mert ketten jegyzik a szöveget: Vaszary János és Kovách Kálmán – kimondta. S persze rögtön hozzátette: „Csak egyetlenegy csók az életünk.” Sőt: „Ki tudja, mi vár ránk? / Ki tudja, holnap mire ébredünk?” „Horthy Miklós katonája vagyok” – énekli lelkesen mindenki a darabbeli búcsúztatóbálon, ami kristálytisztán megfogalmaz egy kívánatos identitást, napnál világosabban kijelöl egy követendő magatartást, nem kell azzal foglalkozni, hogy ki vagyok én. Horthy katonája, és kész. Ráadásul „a legszebb katonája”, de tényleg, kell ennél több? Senki nem kérdőjelezi meg, hogy az lenne, senki nem kérdezi meg, hogy miért, meddig az, senki nem mondja, hogy márpedig nem akar az lenni. Az is világos, mi a feladata: védeni a drága magyar földet. Nagyon szép sorpár a dalban, hogy „Hajnalodik, közeleg a reggel, / indul Horthy a magyar sereggel.” Noha Horthy nem indul, dehogy indul, csak a katonák indulnak. Az fel sem merül egyikükben sem, hogy esetleg nem indul el, lelép, megszökik.

 

Rózsa Krisztián és Czakó Julianna (fotó: Éder Vera)

 

A Gyévuska megmutatja e dalok némelyi-kének kártékony hamisságát, mákonyosságát, de igencsak összetett üzenete vagy mije persze korántsem esztétikai irányultságú. Benne van minden háború tragikus abszurditása, benne mindenkori kiszolgáltatottságunk, manipulálhatóságunk egyik oka, az, hogy saját, szuverén gondolatok helyett slágertörmelékek, szövegtörmelékek, előítéletek, konteók (konspirációs teóriák) zsizsegnek a fejünkben, ezeket hangoztatjuk a saját véleményünkként, miközben azt hisszük, hogy gondolkodunk. (Kiszolgáltatott persze az is, aki a szellemi elithez tartozik; nincs kiút. Nincs kegyelem.)  

Valami hibádzik velünk, s ezt szépen és gyönyörűen mutatja, hogy a darabban elhangzó Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarországot a közönség megtapsolja, legalábbis az általam látott előadáson ezt történt, s élek a gyanúperrel, hogy a többin is ez történik. Tény, Kulinyi Ernő és Vincze Zsigmond dalát, ami eredetileg A hamburgi menyasszony című (remélem, hazafias, mert nem ismerem és tulajdonképp nem is akarom) 1922-es operettben hangzott el, a szereplők nagyon hatásosan és reflektálatlanul adják elő, ez mintegy Ascher Tamás ravasz tesztje. Mindenki énekel, ezredes, százados, hadnagy, egyszerű honvéd – tényleg, a zsidó munkaszolgálatos is? A közönség tapsa – egy részének a tapsa mindenképp – a színészeknek, de a dalnak is szólt. Ravasz dal ez, az önbizalmunkat, az önértékelésünket erősíti, az önképünket fényezi, s ezt nagyon szeretjük. Azt mondja, Petőfit felhígítva, abban a hitben erősödhetünk meg általa, hogy egy szép és gyönyörű, a nagyvilágnál is gyönyörűbb országban élünk, ahol minden a legnagyobb rendben, milyen szerencsések is vagyunk. Amit ha 1922-ben Kulinyi és Vincze netán komolyan gondoltak is (nem hiszem, csak érezték, mire van szükség), később – lévén mindketten zsidók – egyre kevésbé gondolhattak így. De egy sláger éli a maga életét. Ami hosszú élet, pláne, hogy bizonyos vágyaknak is hangot ad. Közvetlenül előtte ez hangzik el Felkay ezredes (Gáspár Tibor) szájából: „Fiúk! Európa keleti védőbástyáját [ez mi vagyunk – D. M. I] meggyalázták, ízekre szaggatták. Most azonban szabadon utazhattok Budapestről Kassára vagy Kolozsvárra.” Tényleg, milyen jó lenne szabadon utazni ezekre a helyekre! Jelzem: szabadon utazhatunk. De ha ezek magyar városok lennének! Magyarországiak! (Romsics könyvéből idézek újra, a 265. oldalról: „A nyugat-európai fegyveres földalatti mozgalmakhoz vagy a lengyel és jugoszláv partizánharcokhoz fogható ellenállás Magyarországon a német megszállás után sem bontakozott ki. […] elsődlegesen ez azzal magyarázható, hogy a magyar társadalom jelentős része hálát érzett a németek, s személy szerint Hitler iránt Trianon orvoslásáért.)

Hálát érezni Hitler iránt, társadalmilag, ez azért nem semmi!

Hogy bonyolítsam a helyzetet: Bartók Béla Amerikában írt Concertójának negyedik tételében felhangzik ennek a dallamnak egy töredéke, többször is. Aligha kell bizonygatni, hogy a nagy zeneszerző nem az operett műfaja iránti rajongását akarta ily módon kifejezni.

Azonnal hozzáteszem, hogy ugyanez
a közönség lelkesen, sőt felállva tapsolt az előadás végén is. Nem akarok ünneprontó lenni, de megkérdezem: vajon azt látták-e, mindenki azt látta-e, amit mutattak nekik? Nem tudhatjuk. Talán nem. Hisz itt ez a dal és a sikere. Ez a darab és ez az előadás leginkább arról szól, hogy Magyarország éppen hogy nem szép, pláne nem gyönyörű, ma sem, csak ezek a szerencsétlen, megtévesztett emberek, akiktől mi sajnálatosan semmiben sem különbözünk, azt hiszik és lelkesen éneklik, ami ezt a hitet, ezt az érzést megfogalmazza számukra. Pintér Bélának nem is annyira publikuma, mint inkább szektája van. Ha a legérzékenyebb pontokat érintő, illúziótlan és kíméletlen darabjai – és hát mindegyik ilyen – kikerülnek egy szélesebb nyilvánosság elé, annak is megvannak a veszélyei, így az elutasítás veszélye. Annál tiszteletre méltóbb, hogy a Béres Attila vezette Miskolci Nemzeti Színház, felnőttnek gondolva a nézőket, vállalta ezeket a veszélyeket. Miskolcon újabban magasra tették a lécet, a maguk és a közönségük számára is: nem elérhetetlenül magasra, de magasra. Nem könnyű átugrani. Az alkotóknak sem, a nézőknek sem. Gondolkodni kell hozzá. Az igazi színház ilyen.

Az eddigiekből is kiderült, hogy a Gyévuska a második világháború idején játszódik, első jelenete egész pontosan 1942. április 20-án, a bécsi döntések után. Igaz, pár másodpercig a cselekmény ideje teljesen bizonytalan. Ezt halljuk: „Új Európa születik, beteljesül az álmunk.” Ez szinte bármikor elhangozhatott. Elhangzott. Elhangozhat. Az új (Kelet-)Európa folyvást születőben volt, van és lesz. A történelem errefelé folyamatosan mindenórás. Talán Érsekújváron vagyunk (Nové Zámky, sőt Neuhäusel, Novum Castrum), de mindenképp a közelében. Hazai földön vagy újra hazai földön. Még a hátországban. Otthon.

A cselekmény szót használtam az előbb. Tény, a műnek van elmesélhető cselekménye, története, ez is jellemzi a Pintér-darabokat (bár ez a történet olykor elég csavaros, netán abszurd). Már Érsekesújváron – mondjunk Felvidéket – kiderülnek a katonák közti különbségek, ellentétek. A nyolcadik kerékpáros lövészezred tagjai Felkay ezredest (Gáspár Tibor) várják, akinek az érkezését a velük lévő Heinz Ármin munkaszolgálatos (Görög László) először tévesen jelenti, még nem jön. (Romsics, 259. o.: …”a zsidó származású férfiak fegyveres katonai szolgálatot nem teljesíthettek, hanem úgynevezett munkaszolgálatra kellett bevonulniuk.”) Halász százados (Harsányi Attila) pofon is vágja Heinzet, majd végigkérdezi az alantasait, mit szólnak ehhez a tettéhez. „…én az ön fegyelmezési módszereivel egyetértek” – jön a válasz Nyíri honvédtól (Feczesin Kristóf), bár később Arankának, a feleségének (Rudolf Szonja) elárulja, hogy magában mást gondolt. Az öntudatos székely Mikó honvéd (Farkas Sándor) pedig cifrázza is: „…én a nemzetnek tett katonai eskümhöz híven soha az ön parancsait és módszereit megkérdőjelezni nem fogom, azokat életem árán is végrehajtom...” Ebben ugyan semmi öntudat nincs, de sikert, azt arat vele: „Így beszél egy jó honvéd!” Kovács hadnagy viszont ellenérzéseinek ad hangot: „…én indokolatlanul drasztikusnak tartom azt a fegyelmezési módszert, amelyet ön az imént alárendeltjén gyakorolt.” Sorakozó után jelentkeznie is kell a századosnál.

Egyfelől kerékpárral a második világháborúban, másfelől rend és fegyelem.

 

Feczesin Kristóf és Rudolf Szonja (fotó: Éder Vera)

 

Az érkező ezredes ismerteti a legújabb hadparancsot. Az ezrednek másnap reggel be kell vagoníroznia és egy hosszabb út után Szkorodnoje községbe települnie. A második frontvonalban fog szolgálatot teljesíteni. Ezután éneklik el a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarországot… Az az ország gyönyörű, ahonnan most elparancsolják őket, közlegényeket és tiszteket egyaránt. Mennek engedelmesen.

Az ezredes bejelenti azt is, hogy a „legények” nem tölthetik szeretteikkel az estét, mert a felesége, Gizella (Seres Ildikó) búcsúztató bált ad a távozók tiszteletére. Mint mondtam, ez a komikus szál, hisz az ezredes ezzel hívja meg a fiúkat pezsgőre: „A feleségem műsorát józan fővel elviselni képtelenség.” Gizella annyira nőietlen, hogy az eredeti előadásban férfi (Tóth József) játssza. Miskolcon Seres Ildikó nagyon is nőies és egyáltalán nem úgy énekel, mint akinek egy farkaskutya akár csak a közelébe is ment, hanem remekül. Ezzel valamelyest átértelmezi a figurát, de megtartja Gizella fájó bornírtságát, ami oly sok igaz magyar úriasszony sajátja azóta is.

Megjelenik Jolánka, Mikó felesége (Czvikker Lilla) és Aranka, Nyíri hitvese, mindannyiuknak végig kell hallgatniuk a műsort. Gizella József Attilát is szaval. Teheti, nagybátyja a belügyminiszter. De hiába citálja a „kommunista firkász”-t (a férje nevezi így), egy szavát sem érti. A Munkások lesüllyed a slágerek szintjére, beékelődik a Győzni, győzni, győzni kell nekünk! sorai közé. Gizella nívóját a saját szavai mutatják a legjobban: „Emelem poharam arra, hogy minden magyar szívében nyíljon ki a boldogság piros tulipánja…” (Pintér Béla remekül vegyíti a nyelvvariánsokat, s még arra is figyel, hogy Jolánkát és Arankát nyelvileg egyénítse.) Ezen a szinten lehet József Attila verseit ismerni. De érteni? Ennyire: „Valahányszor József Attilát olvasok, legszívesebben letépném a ruhámat, kirohannék az utcára, és a járókelők képébe üvölteném: Emberek! Szenved még a munkásosztály Magyarországon!” (Ennek párhuzama az, ahogy Aranka – aki nem úriasszony – beszél Adyról.)

Kovács hadnagy a parancsnak megfelelően jelentkezik a századosnál, aki közli vele, tudja, hogy zsidó, eredeti neve Koch s ezt tudomására fogja hozni az ezredesnek is. Kovács csak munkaszolgálatosként maradhat a seregben. Rendkívül érdekes a százados beszédmódja. Egyrészt egy Karády-slágert – ismét Karády! – átalakítva mondja el a véleményét: „Gyűlölöm a hazugságot, Endre! / A problémáit mondja a szemembe!” (Az eredeti: Gyűlölöm a vadvirágos rétet…) Másrészt rímeket használ: „Ezek a köcsög szlovákok miket ki nem találnak! / Levéltárat robbantottak a múlt hét végén, vasárnap! / Én meg szóltam Heinz Árminnak: Fiam, maga takarít! / Hátha talál a romok közt a hadnagy úrról valamit!” Kovácsnak már nincs is saját nyelve.

A darab szereplői kivétel nélkül antiszemiták. A zsidók másodrendűsége olyan magától értetődő számukra, mint a levegő. Axióma. A joviális, lelke mélyén németellenes Felkaynak éppúgy, mint von Ziege vezérezredesnek (Rózsa Krisztián). Mint mindenkinek. Hogy Heinz Árminnak is az-e, nem derül ki. Mindenesetre nem lázad a helyzete ellen, sőt, teljes mértékben elfogadni látszik. Alkalmazkodik hozzá, mi mást is tehetne – gondolja. Ez a megmaradás ára. Ha tolmácsolni kell, tolmácsol és szemrebbenés nélkül fordítja: „A vezérezredes úr érdeklődik, hogy mit keresek itt, toprongyos zsidó létemre.” Ha levéltárat kell takarítani és terhelő bizonyítékot keresnie a társára, megy, takarít, keres. Kovács meg is kérdezi tőle, egyik zsidó a másiktól, miért adta át a megtalált születési anyakönyvi kivonatot Halásznak. „Alázatosan jelentem, a százados úr cserében megengedte, hogy levelet írjak a kisfiamnak.” És meg is mutatná Istvánka fényképét annak, akit elárult, egyik zsidó a másiknak. (Görög László visszafogottan, halkan játszik. Nagy színész lett az évek során.) Kovács más utat választott: kilépett a zsidóságból. Aligha a zsidóság ellen van kifogása. A másodrendűség ellen tiltakozik. A tragikus az, hogy sem Heinz, sem Kovács taktikája nem válik be. Heinzet lelövik, nur so. Csak úgy. Kovácsot is, és az eredmény szempontjából semmivel sem jobb, ha ő úgy is érzi, hogy Kovácsként végzik ki. (Pintérék előadásában Kovácsot nő, Szalontay Tünde játszotta. A mimikri ennyire sikeres. És ennyire sikertelen. Nincs kegyelem. Ezt a dalt egyébként épp a magányos Kovács hadnagy énekli. Zsidóként. Egy apró változtatással: „És ha a testem elég majd, / Szürke hamuját / Kék hegyeken át / Hozza haza majd a szél”. Nem tudjuk, hogy a hozza kijelentő vagy felszólító módban értendő-e. Hisz akkor, ugye, az sem volt biztos, van-e ott haza még… És haza-e.

 

(fotó: Gálos Mihály Samu)

 

Más utakat is lehet választani, mint a rendszerrel való azonosulást. Például Zsuzsa, Felkayék lánya (Czakó Julianna) morfinista, ahogy von Ziege vezérezredes is, aki kísértetiesen emlékeztet a Tóték Varró őrnagyára. Zsuzsa bele is hal a szenvedélyébe, Kovács hadnagy pedig magára vállalja, hogy ő adta neki a morfiumos fecskendőt, mert tudja, ezért azonnal kivégzik. (Az ezredes löveti le, aki most épp nem joviális. Érdekes momentum, hogy Halász kel Kovács védelmére: „Ezredes úr! Ehhez önnek nincs joga!”)

Heinz halála az előadás egyik legfeszültebb, legmegrázóbb pillanata. Az előtérben Gizella egy különösen bugyuta dalt énekel, ami eredetileg Koréh Endre operaénekes (!) száma volt – „Egy édes, álmos ráncos medvebocs / felébred, s dünnyög, mert a kedve rossz”, se méz, se málna, a boltos mindent jegyre ad, de ez már nem tart sokáig, nemsokára „ismét boldog béke lesz”. A háttérben a vezérezredes ráfogja pisztolyát a munkaszolgálatosra, aki még engedelmesen németre fordítja az ezredes kérdését: „Miért lövi le ezt a szerencsétlent?”, aztán engedelmesen meghal. Utolsó szava: „Entschuldigung!” Ez már a Szovjetunióban, „Muszkaföldön” történik, Gizella itthonról köszöntötte őket. (Romsics, 263. o.: „A kintlévők hazahozatala helyett, amit a Kállay-kormány tervezett, több új hadosztályt küldtek a frontra. 1944 júniusában már mintegy 300 ezer honvéd harcolt vagy látott el megszálló feladatokat a Kárpátok előterébe ért keleti fronton.”)

Muszkaföldön Halász százados meghasonlik önmagával. Titokban egy partizánnővel (Czakó Julianna) él, Felkay ezredes szemet huny felette és csak annyit mond, hogy mindenkinek megvan a maga gyévuskája. Czakó Julianna mellett Rudolf Szonja is játszik egy orosz lányt. Ennek talán ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget, de akaratlanul is mutatja, hogy az egymásra vadászó, egymást épp ellenségnek tekintő emberek minden különbségük ellenére lényegében egyformák. Halász azonban képtelen feldolgozni, hogy az ellenség egy tagjába szeretett bele.

Utoljára Jolánka levelét halljuk, aki megfogant a búcsúbál éjszakáján és bármelyik pillanatban szülhet. A háború elveszett, a háttérben feltűnik a rémisztő „vörös démon”, megsokszorozódva, aki hamarosan átveszi az uralmat Magyarország felett. Jolánka bizalma azonban még töretlen. A megszületendő gyermekről ír, elképzeli őt a jövőben, hat hónaposan, hatévesen, sőt a hatvanadik születésnapja előtt, 2000-ben: „Akkor már helikopterrel járnak az emberek dolgozni, és nem ismerik majd a kenyérjegyet! Szép élete lesz.”

Ez nem teljesen így történt, még nem mindenki jár helikopterrel, bár egyeseknek kétségkívül sikerül, de a kenyérjegyet tényleg nem ismerjük. Viszont nem biztos, hogy Jolánkáék fiának vagy lányának – idén tölti be a nyolcvanat, ha mindent túlélt – szép élet jutott. És hát amikor Jolánka ezt a levelet írja, a férje már nem is él…

Elmesélhető cselekményről beszéltem korábban. De ettől függetlenül a Pintér-darab és az előadás még véletlenül sem akarja a realitás illúzióját kelteni. Hol van ott realitás, ahol egy ezredet hat férfi jelenít meg? A remek díszlet (Devich Botond) egyszerre legénységi szállás, pajta, színpad; persze a nézői fantáziára is szükség van, hogy az legyen. A jelmez (Szlávik Júlia) stilizált, a mindenkori katonákat idézi meg. A bemázolt arcok pedig a cirkusz világára utalnak, nekem még Ady egyik legkeserűbb verse is eszembe jutott, A fajok cirkuszából: „Céljainkat elcélozták, / Életünket már elélték. / Cirkusz-ponyvák / Bohóc-sorsa leng előttünk.” Nem tartozik az igazán nagy Ady-művek közé, de ebben van, hogy „Minden, minden ideálunk / Másutt megunt ócskaság már…”

 

(fotó: Gálos Mihály Samu)

 

A legfontosabb stilizáló elem azonban a zene. A Gyévuska ugyanis opera, a parasztopera után katonaopera, végig szól benne a muzsika, Darvas Benedek ihletett és kifejező, s nem mellesleg a színészeket komoly kihívás elé állító zenéje. (Többet akkor tudnék róla mondani, ha látnám a partitúrát, amit Miskolcon a színház zenekarának tagjai szólaltatnak meg. Esetleg akkor sem.)

Jártam abban a New York-i házban, utaztam abban a liftben, amibe Karády Katalin naponta belépett. Amikor a dalait énekelte, amikor sztár volt, még véletlenül sem juthatott eszébe, hogy egyszer majd ott fog lakni. Az sem, hogy a GESTAPO bebörtönzi. Aztán… Az élt élet és a vágyott élet, ha olykor netán a a csúcson érezhetjük is magunkat, errefelé ritkán esik egybe, erről is szól ez a gazdag, megrendítő, felkavaró darab és előadás.    

1. MAGYARI IMRE