Bécsi Ünnepi Hetek 2023

A számba nem vett hangok múzeuma

Marina Davydova előadása

Az idei Wiener Festwochen korunk számára egyik fontos előadása Marina Davydova kissé rendhagyó bemutatója, a Museum of Uncounted Voices. A színpadi tér egy múzeumot elevenít meg, melyben a közönség jár-kel, egy idegenvezetőként kommentáló hang, alkalmanként személy irányításával. Az előadás az orosz/szovjet birodalom történetének a nagyközönség számára kevéssé ismert epizódjait mutatja be öt részben, változó, kinyíló-becsukódó „múzeumi” táblákkal, vitrinekkel.

La obra – A mű (fotó: Nurith Wagnes-Strauss)

A szerző szerint a múzeumok szinte élnek, a kiállítási tárgyak elmondják történeteiket, ugyanakkor vitatkozni is kezdenek, mert nem csak egyfajta módon lehet nézni a történelmet. A tárgyak minden múzeumlátogató számára más és más szubjektív jelentést hordoznak, de ezek a szubjektív hangok a kiállításban végül nem jelennek meg, tehát minden múzeum szükségképpen nem a teljes valóságot mutatja be. Ennek ellensúlyozására Davydova az előadás első négy részében többféle szempontból is bemutatja az Orosz/Szovjet Birodalom kialakulását és széthullását, mivel tapasztalata szerint európai beszélgetőpartnereinek nem sok fogalma volt a sok nemzetiségű, sok köztársaságból összerakott óriási birodalom kialakulásáról és működéséről.

Az első részben a különböző cárok hódításai során kialakult Nagyorosz Birodalom vetített képes animációk segítségével jelenik meg, és miközben a narrátor ismerteti a történelmet, a nézők szabadon sétálhatnak az orosz birodalmi jelképeket bemutató múzeumi tárlók között. Ez a rész a Szovjetunió tagköztársaságokra való széthullásával fejeződik be. A következő rész néhány tagköztársaság példáján mutatja be, mekkora kulturális és történelmi különbségek voltak e nemzetiségek között. Térképekkel is illusztrálva Ukrajna, Azerbajdzsán, Örményország, Litvánia történetét, megnézhetjük, milyen véres körülmények között ment végbe a Szovjetunió kialakulása és széthullása egyaránt. Bakuban például az 1990-es években bekövetkezett pogromok miatt az örmény lakosság nagy részének menekülnie kellett.

Megemlékezik az előadás néhány olyan prominens politikusról, a sztálini terror áldozatairól, mint Lev Trockij és Szergo Ordzsonikidze, valamint számos fotone-gatívval jelzett többszáz áldozatról is.

Az ötödik, személyes rész önmagában is nagyon megindító és hatásos, annál is inkább, mivel a szerző lényegében saját életútját meséli el, ellenpontozva az előzőek személytelen, dokumentarista jellegét. A drámaíró-rendező-színésznő a széksorok közötti lépcső közepén ül egy széken – a közönség nagyobb részét a múzeum-színpadon érte a színésznő jelzése, ott ült le a földre, onnan látja szemből Davydovát és hallgatja történetét. Marina apja örmény, anyja orosz volt, maga pedig Bakuban, Azerbajdzsán fővárosában született. A Szovjetunió idején természetesen orosz iskolákba járt, orosz irodalmat olvasott, örményül nem beszélt, még kevésbé azerbajdzsániul. Mint mondja, neki is, akárcsak Csehov három nővérének, az volt a vágya, hogy eljusson Moszkvába. Ez sikerült is neki, a Peresztrojka idején Moszkvában tanult és lett nemzetközileg elismert színházi szakember.

A Szovjetunió széthullása után elvesztett személyi igazolványa kicserélésekor közölték vele, hogy születési helye miatt immár azerbajdzsáni állampolgár. Ugyanakkor örmény származása miatt Bakuban halálos veszélynek van kitéve. Szüleinek korábbi lakása, könyvtára a pogromok során a családi iratokkal együtt megsemmisült. Mivel azonban azerbajdzsáni állampolgár, és apjának származását nem tudja papírokkal igazolni, Örményországba be sem engedték.

2022-ben az ukrán háború kitörése után háború ellenes petíciót írt alá, ami miatt halálos fenyegetéseket kapott. Egyetlen bőrönddel menekült el az ismeretlenbe. Hogyan is határozzuk meg identitását? Örmény származású, azerbajdzsáni állampolgár, akinek orosz a kultúrája, oroszul ír, az orosz színházi élet egyik legtekintélyesebb alakja.

Jelenleg Berlinben él. 2024-re a Salzburgi Ünnepi Játékok vezetőjének kérték fel.

Egy fiktív dokumentumjáték Argentínából La obra – A mű

Egy argentin kisváros, Sivori néhány lakosa jelenik meg a színpadon, köznapi emberek, akik egy színházi előadás-sorozatot idéznek meg, melynek szereplőivé váltak, és ami fokozatosan az életüket is megváltoztatta. A városka lakói mint nézők eleinte közömbösen követték az előadást, azonban az évek során egyre inkább közreműködői is lettek, a hatása alá kerültek.

Az előadás létrehozója, az 1960-as években idegenként érkező Simon Frank letelepedett a kisvárosban, s holokauszttúlélőként saját és hazája, Lengyelország vészkorszakbeli történetét kezdte el feldolgozni az egykori sorozatban. A színjáték eleinte nem keltett különösebb feltűnést, hiszen Argentínában a II. világháború után igen sok európai telepedett le, kezdett új életet, a legkülönbözőbb politikai nézetek képviselői, akiknek múltját ott nem kutatták. Simon Frank az előadásra egész évben készült, s az idő múlásával egyre több adatot gyűjtött, egyre hitelesebb díszleteket alkotott a lengyel városról, annak részleteiről, a holokauszt előtti életéről, mindent rendkívül alaposan dolgozott ki. Sivori lakosait is kezdte bevonni a dokumentumjátékba, olyannyira, hogy a kezdeti közömbösség lassan oldódott, sőt, egyes szereplők a mindennapi életben is a szerepükhöz hasonlóan kezdtek viselkedni.

Marina Davydova (fotó: Nurith Wagnes-Strauss)

Nézőkként az egyszerű díszletekkel működő forgószínpad gyors színváltozásain keresztül követjük a szereplők visszaemlékezéseit, melyek központi fonala a holokauszt színrevitele, illetve ezzel párhuzamosan az általunk éppen nézett előadás libanoni származású, Lyonból érkezett „rendezőjének” történetét is figyelemmel kísérjük, ahogy ő kapcsolatba került a kisvárossal, és elhatározta, hogy létrehozza a fiktív dokumentumművet. A rendezőt alakító közel-keleti színész franciául beszél, s az ő életét is befolyásolta az erőszak, a 70-es, 80-as évek diktatúrái, a bevándorlások, a folyamatos gazdasági válságok.

Az előadott történet a tetőpontján válik igen izgalmassá, amikor azt beszélik el, hogy egyszer csak a kisvárosban megjelent a rendőrség, és a holokauszttúlélőt mint náci háborús bűnöst letartóztatták. Argentínában, mint ismeretes, számos háborús bűnös rejtőzött el, a rejtőzködésnek ez az igen különös módja azonban rendkívül megdöbbentő volt. Mivel a történet kitaláció, bármiféle alapja ellenőrizhetetlen, benne a fikció válik „valósággá”. A valóságos tér és a fikciós tér – ahogy a szereplők egy interjúban meghatározzák, a fiktív tér, a nem hely – átélhetővé, valósághűvé tétele az, ami magával ragadja a közönséget. Valaki mássá lenni, ez a mágikus átalakulás, mely magának a színészetnek is a lényege. A rendezőt alakító Rami Fadel Khalaf egy interjúban beszámolt arról a mély benyomásról, amelyet a szöveggel való találkozás tett rá. Elborzasztotta és megérintette annak az embernek a története, aki a II. világháború végén Európából Argentínába jött, hogy a múltat mint színdarabot felépítse, és ő maga egy új életben rejtőzzön el.

Jóllehet az eljátszott történet teljességgel fikció, a színészeknek és a rendezőnek is, aki egyébként szíriai menekült, áttételesen személyes közük lesz hozzá. A darabbéli rendező számára lassan kiderül, eltűnt, árulóként kivégzett apja valójában egyáltalán nem volt áruló, ellenkezőleg, egy jóbarátja volt az, aki feljelentette őt. A kiváló színészek olyan hitelesen alakítják az amatőröket, hogy valóban az argentin kisvárosban érezzük magunkat. Közülük is kiemelkedik a női főszereplő, az igen híres argentin színésznő, Alejandra Flechner, de a rendezőt játszó színész is nagyszerű.

Mindent összevetve Mariano Pensotti argentin rendező egy sokrétegű, gazdag összefüggésrendszerrel bíró, izgalmas, elgondolkodtató és ugyanakkor igen élvezetes előadást hozott létre, amelyet a Bécsi Ünnepi Játékok egy érdekes helyszínén, a Jugendstiltheater am Steinhof szecessziós színházépületében játszottak.

Fried Ilona – Kálmán Béla