Fiatalokról fiataloknak

Az elmúlt évadban nem egy olyan előadáshoz volt szerencsém, melyek nézése során átélhettem és érezhettem, hogy az előadóknak fontos, amit közvetítenek, s számít nekik, hogy – mind gondolati síkon, mind érzelmileg – elérjék a közönségüket. Ezek közül az igen eleven előadások közül kettőt májusban, szinte az évad végén láttam, s most azért is számolok be róluk, mert sejtem, a bemutatók időpontja miatt talán nem kaptak elég erőteljes szakmai visszhangot, pedig igencsak megérdemelnék.

Bűn és bűnhődés

A Budaörsi Latinovits Színház az utóbbi években elérte, hogy eseménynek számítsanak a bemutatói. Kialakult a helyi törzsközönsége, de sokan buszoznak ki hozzájuk Pest belvárosából is, hisz igen sajátos, gondolatgazdag és – ha lehet ezt mondani – szokatlanul felnőtt lelkületű s felnőtt gondolkodású közönségre számító darabválasztás jellemzi az évadait. A nézők egy része talán észre sem veszi, hogy a társulat napi munkája korántsem áldásos körülmények között zajlik. A színház ugyanis csak havi tizenöt estének lehet gazdája, a hónap másik fele a színházat befogadó Jókai Mór Művelődési Házé.

Bűn és bűnhődés – Budaörsi Latinovits Színház (fotó: Borovi Dániel)

S miközben az utóbbi évek során Budaörs színháza előkelő helyet szerzett magának az ország szakmai térképén, megerősödött a színházi nevelési programja is. Ezeknek az ifjúsági előadásoknak a helyszíne először a Városi Ifjúsági Klub, majd az előadók hívásra házhoz, illetve iskolákhoz mennek, s bármikor kérhető az előadások mellé az azokat feldolgozó drámafoglalkozás is – ezeket jobbára Debreceni Luca vezeti. Nem könnyű műfaj a tantermi színház. (Tapasztalom, hogy központi szervezésű, nagy költségvetésből gazdálkodó s óriási reklámhadjárattal népszerűsített, ám olykor alig minősíthető eseményeket visznek „színházi nevelési foglalkozások”-nak elkeresztelve sok középiskolába, miközben nagy gyakorlatú, képzett és felkészült színész-drámatanárokból álló csoportok szűnnek meg a pénzelvonások miatt. Összegezve: van gond.)

De Budaörsön lehet valami a levegőben, mert például épp egy évvel ezelőtt Az osztály vesztese című, Kolozsi Angéla által rendezett s 10 éves kortól ajánlott produkciójuk kapcsán kellett kiáltanom, hogy menjen mindenki, és nézze, de gyorsan. Nézzék és lássák, milyen az, amikor a gyerekek igazi színházi élményben részesülnek, s milyen az, amikor egy-egy nevelőszínházi produkciónak semmit nem kell „megbocsátani”, mert az önerejéből, az alkotók felkészültsége, bátorsága és tehetsége okán nagyszerű. Abban a Wéber Anikó regényéből készült s felnőttek számára is lélegzetelállító fordulatokkal teli gyerektörténetben Fröchlich Kristóf, Szőts Orsi és Vrabecz Botond m. v. játszott, sőt, játszik, hiszen a produkció még él, és hívható jövőre is az általános iskolák felső tagozatosaihoz.

Ez év tavaszán már egy 15 éven felülieknek szánt, tehát a tizedik évfolyamtól kezdve ajánlott, de esténként felnőtteknek is sikerrel játszott igazi drámát, pontosabban drámai keresztmetszetet láttam. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényének Marilyn Campbell és Curt Columbus által dramatizált változata volt ez, Kovács Kristóf fordításában, Varsányi Péter rendezésében. A nagyszerű alapanyagból Németh Nikolett dramaturgi közremű-ködésével bő órányi játék született. S le kell írnom: ilyen egyszerűt, ilyen megrázóan szépet, ilyen lényegre törő osztálytermi színházat ritkán láthat az ember.

A nézők által körülvett, téglalap alakú térben, vékony, fekete műanyagoverallban – ha felhúzzák a nyaki cipzárját, egy időre láthatatlanná lesz, „eltűnik” alatta a színész –, lényegében kellékek nélkül, lelkük és életük helyett egy méretes nejlonfóliát föl-fölröptetve majd foszlányokká tépve, három színész játssza el a történet lényegét. Váradi Gergely mint vendég alakítja tragikus ihletettséggel Raszkolnyikovot, a gyilkossá lett egyetemi hallgatót, olyan drámai erővel, hogy megbillen a tér, amerre jár. Nagyszerű Chován Gábor mint Porfirij Petrovics, a márványbiztonságú vizsgálóbíró, és mélyen megrendítő Marmeladovként, az alkoholista címzetes tanácsosként. Szaplonczay Mária e. h. játszik minden női figurát. Ő Szonya, a tiszta lelkű prostituált, Aljona Ivanovna, az uzsorás öregasszony s annak a nővére, Lizaveta Ivanovna is, de ő alakítja Raszkolnyikov anyját is. Szaplonczay Máriát az Örkény Színház Solness bemutatóján láttam először, s máig emlékszem minden rezdülésére. Az ő most megformált Szonyája és vibráló, hol gonosz, hol csak szerencsétlen orosz lelkecskéi után azt érzem, jön, jön valaki, aki még nagyon fontos alakja lesz a magyar színháznak. Varsányi Péter szép rendezői munkájának is köszönhető a játék nem mindennapi érdekessége, a színészeknek a regénybeli szerepekből, szerepekbe való olykori ki- és belépése. Ahogy egy-egy villanásra a játszott alak védőburka nélkül teremtenek kapcsolatot egymással, az szinte fizikailag húzza közel hozzájuk a közönség minden tagját.

A budaörsiek magas minőségű tantermi előadásai mutatják igazán a sokszor elmismásolt szabályt: színész nélkül nem lehet színházi nevelési előadásokat „eszkábálni”. A jelenlévő, tehetséges ember varázsereje viszont egy osztályteremben is képes csodát teremteni.

Lev Tahor – Tiszta Szív

A tavasz egyik remek estéje volt a Gólem Ifjúsági Társulat és Tanoda előadása a Gólem Színház és Zsidó Előadóművészeti Központ Csányi utcai színháztermében. A Németh Virág által vezetett alkotócsoport produkciója számomra a ma már sokaknak sajnos ismeretlen időszakot, az egyetemi színjátszás hajdani fénykorát idézte. Olykor még látható lesz a következő évadban ez az előadás, úgyhogy javasolni tudom mindenkinek, azoknak is, akik kellőképpen elrémültek már a Netflix és az HBO műsorán futó, különböző korunkbeli szektákat bemutató dokumentumfilm-sorozatokat nézve, s azoknak is, akik azt hiszik, hogy „alszik az ördög”. Nem, nem alszik.

Lev Tahor – Tiszta szív – Gólem Ifjúsági Társulat és Tanoda (fotó: Hirling Bálint)

Ez az „igazságok és hazugságok alapján” készült dokumentumdráma, ami a LEV TAHOR (Tiszta szív) nevet viselő – és ma is létező! – zsidó szekta alapítójáról és magáról a vallási közösségről szól, ijesztő pontossággal mutatja be, hogy minden őrület így működik. A lelkek, életek és anyagi javak szakszerű elrablása ilyen gyámolításra várón, ilyen pártfogóilag, ilyen sunyi módon kezdődött mindig, s így működik most is, hogy hatalomra jutva mindent és mindenkit tönkretegyen. „Előadásunk valós eseményeket feldolgozó dráma, korabeli dokumentumok, a túlélők és jelenleg is aktív tagok interjúi, újságcikkek, periratok és bírósági vallomások alapján, a társulat tagjainak improvizációiból összeállított abszurd, egyszersmind ijesztő utazás egy ember elméjébe.” – írja a színlap. Mind a gyűjtőmunka, mind a színházi forma létrehozása közösen történt.

A darab központi figurája egy Shlomo Helbrans nevű, magát később Messiásnak hírelő, 1962. november 5-én Jeruzsálemben született fura fickó, a Lev Tahor, magyarul Tiszta Szív elnevezésű szekta megalapítója. S hogy ki ő? Hát az a gátlásos, ámde erőszakos, „ragyogásra” törekvő kisgyerek, akiből a későbbi alakváltó szörnyeteg lett. Volt ő „a tálibok barátja, tévedésből letartóztatott gyerekrabló, csodarabbi, titkosügynökök által üldözött menekült, férj, apa, legjobb férj, lejobb apa, legjobb zsidó; maga a tiszta szív. Tiszta szívét vitte magával Izraelből Amerikába, Amerikából Kanadába, Kanadából Guatemalába, Guatemalából Mexikóba, Mexikóból meg a sírba.” De nincs vége a történetnek. Mert ahogy az a szektáknál, illetve vallási közösségeknél szokásos, volt neki egy fia, Nachman nevezetű, aki – Guatemalába visszatérve – ma is folytatja apja dicső tetteit. Szóval él és virul az ügy!

Felsorolom az üdítően dinamikus társulat tagjait, az előadás alkotóit: Bagoly András, Dajka Szúra Szeréna, Erbszt Anna, Falusi Csenge, Kalmár Emma, Kerekes Márton, Lendvai Péter, Mach Máté, Németh Virág, Páli Szabolcs, Sefel Rebeka, Urmai Blanka. A rendezőt nem írják ki, alighanem közös munka a rendezés is, csak sejteni merem, hogy a végső döntés joga vitás esetekben Németh Virágé lehet.

Okosság, bátorság és seregnyi ötlet van ebben a csupa zene, csupa ritmus produkcióban. Az egész játéknak van egy kis vizsgaelőadás feelingje, s érződik benne a kollektív színházcsinálás minden erénye. Sikerült egy olyan csúfondáros, energiadús játékmódot kitalálniuk, amivel egyáltalán lehetséges elmesélni ezeket az egyébként horrorisztikus rémtetteket. Óriási ötlet, hogy egy kis beszédhibával eresztik hódító útjára a szektavezért, így a közönség a legmegtévesztőbb pillanatokban is mindvégig érzi, nincs itt rendben valami. Az elején talán kicsit túlméretezett a játék intenzitása, a második rész végén meg van vagy 8-10 percnyi fölösleges téblábolás, de ez a produkció akkor is az évad egyik fontos és szépséges darabja.

Ha véletlenül úgy adódna, hogy a szereplők elfoglaltságai miatt nem tudják tovább játszani, érdemes lenne a pontos szövegkönyvet megjelentetni, rendezői és koreográfiai utasításokkal együtt.

Gabnai Katalin