„Színházspecifikus” látogatás Berlinben

A tavalyi év decemberében Szinetár Miklós összeszámolta, hogy Budapest prózai és zenés játszóhelyei egyetlen este négyszáznál több színházi programot kínálnak. A másfélszer nagyobb Berlinben – Európa egyik politikai-gazdasági-kulturális központjában – ez a szám az ezres nagyságrendet is túllépi. Egy rövid, színházspecifikus látogatás alkalmával alaposan meg kell gondolni, hogy hova vágyjunk. Márciusban három színház kerülhetett a nézői kosárba: a Komische Oper, a Berliner Ensemble és a Berlini Állami Operaház. A húzónevek: Barrie Kosky, Kay Voges, Simon Rattle és David McVicar.

A Theater am Schiffbauerdamm esti fényben (fotó: Cseh Andrea Izabella)

Komische Oper

Az őrült nők ketrece

Az Edouard Molinaro rendezte francia–olasz filmvígjáték révén vált világsikerré Jean Poiret színműve, Az őrült nők ketrece 1978-ban, a „férj és férj” szerepeiben Ugo Tognazzival és Michel Serrault-val. Hamisítatlan francia bohózat, amely ügyesen egyensúlyozva karikírozta némileg a két főszereplőt. A filmet Herman és Fierstein 1983-as musicalje követte, a Broadway történetének első, nyíltan homoszexuális párról szóló zenés darabjaként. Nálunk a Vidám Színpadon debütált a színmű 1984-ben, Horváth Tivadar rendezésében, a főszerepekben Gálvölgyi Jánossal és Agárdy Gáborral, majd a zenés változat Vámos László irányításával a Fővárosi Operettszínházban 1991-ben, Haumann Péterrel és Németh Sándorral. (Erősen operett stílusjegyekkel, ahogy azt a YouTube-on látható felvétel tanúsítja.) Alföldi Róbert új életet lehelt a musicalbe Stohl András és Hevér Gábor párosával, az Átrium közönsége 2014 óta repertoáron tartja feldolgozását. Mindkét produkció elkerülte az alpári gúnyt, a díva szerepét pedig elismert drámai színész alakította, alakítja. Azonban egyik rendező sem állt ellen olyan gegnek, hogy a férfi páros hölgy tagja kötényben és fakanállal jelenjen meg a színpadon, idegenül billegjen a lapos cipőben, vagy idétlenül játssza, hogy erős férfinak kell látszódnia.

Az őrült nők ketrece – Stefan Kurt (forrás: Komische Oper)

Barrie Kosky, aki csak „meleg zsidó kenguru”-ként azonosítja önmagát – utalva származására és nemi identitására – Ausztrália és Európa ünnepelt színházi alkotója, a camp nagymestere, aki rendre összebékíti színpadán az operát és a popkultúrát. A Komische Operben igazán otthon van, olyan zenés sikerek állnak itt mögötte, mint például az Erkel Színházba is elhozott Varászfuvola vagy két éve a Salzburgi Ünnepi Játékokon bemutatott Orfeusz az alvilágban. Annak ellenére, hogy elbúcsúzott a művészeti igazgatói poszttól, itt nyitotta meg új, rendezésre koncentráló pályaszakaszát, január végén mutatták be irányításával a La Cage aux Follest. Kosky az együtt megöregedett Georges és Albin/Zaza párkapcsolati drámájaként értelmezte a musicalt, mert bármely családban dráma lenne, ha egy második házasságban élő pár együtt felnevelt fia az esküvője előtt bejelentené, hogy szégyelli mostohaanyját, inkább az őt elhagyó és elhanyagoló biológiai anyjával jelenne meg első ízben leendő anyósa és apósa előtt. A történet két egymást mélyen szerető ember sok-sok együtt töltött évének szakítópróbája, szinte semleges a nemi identitás; a rendező kínosan ügyelt arra, hogy csakis mulatságos helyzetbe keveredjen két főszereplője, gúny, túlzás, a homoszexualitásra való utalás sztereotípiái véletlenül sem jelennek meg színpadán.

Kosky persze nem hazudtolja meg önmagát, a világ konzervatív vezetőinek demagógiaként használt választási jelszavait – hagyomány, család, erkölcs – alaposan pellengérre állítja, miközben a nyitószámban – a szórakozóhely nevének materializálására – madárketrecekből röppennek ki a fantasztikus drag queenek. Tizenkét férfi szólótáncossal, huszonnyolc háttértáncossal és segédszínésszel dolgozik a produkció. Klaus Bruns jelmezei a szivárvány összes színét felvonultatják – bármely Las Vegas-i showt elhomályosítanák. A látvány azt is elbírja, hogy a főszereplők lakását hatalmas fallikus témájú dekoráció díszíti a tapétán, az ülőgarnitúra és a virágtartók formáiban. Már-már brutális látványt nyújt a hátsó színpadfalon Touko Valio Laaksonen képzőművész homoerotikus, több méter magas férfialakokat ábrázoló grafikája. Mégis ott van a színpadon a musical lényege: az elfogadás követelése, a dac: „vagyok, ami vagyok… különleges teremtmény”.

Az együtt öregedett férfi-pár – Georges és Albin/Zaza – megszemélyesítője Peter Renz és Stefan Kurt. Renz tenorja bársonyos, de erős férfi, akitől hiteles a ragaszkodás, a benne még mindig élő szerelem. Kurt karizmatikus díva, Zazája az idős Marlene Dietrichet idézi, mágneses vonzású bombanő úgyis, hogy nem nő. A modora varázsos, a hangja kemény – ez a kontraszt adja alakítása dinamikáját. Szólójelenete, ahogy egyedül a sötét színpadon transzvesztitából primadonnává alakul, igazi dráma, míg az „Az vagyok, ami vagyok” betétszáma a másság büszke himnusza. A pár szobalánya, Jacob/Ramona szerepében Daniel Daniela Yrureta Ojeda saját szólódal nélkül is emlékezetessé teszi színpadi jelenlétét, prózában és mozgásban is valósággal tombol, különlegességét megbánás nélkül tárja a nézők elé. A Kosky rendezte előadásban azonban ott van a hagyománytisztelet is. A musicalt 1985-ben mutatták be először a kibontakozó AIDS-járvány közepette, az LMBT-metropolisznak számító Berlinben, a Theater des Westensben, Zaza szerepében Helmut Baumannal, aki a mostani produkcióban 84 évesen  Jacqueline-t, a szomszéd étterem tulajdonosát játssza. Az előadásba bekerült egy közös, mondhatni deluxe Zaza-duett Kurttal és Baumannal, ami hátborzongató volt azok számára, akik annakidején látták a régi előadást. Koen Schoots karmester megszelídíti a „ketreclakókat”, a zenekar virtuóz hangzással szól, emlékeztetve a harsány, élénk ütemű Broadway-előadásokra. Otto Pichler pedig cirkuszi akrobatikát követelve táncművészeitől, madárkákként repteti a nem ritkán 190 centis férfi táncosokat is.

Míg nálunk a művészeknek, színházaknak – Facebook-oldalaik és a nézői kommentek tanúsága szerint – inkább ölre menő rajongótáboruk van, a Komische Oper közönsége értékalapú tisztelettel viseltet a művészek iránt. Helmut Bauman nem fogadótapsot, hanem több száz tüdőből kiszakadó, egyként hangzó hatalmas sóhajt kapott színpadra lépésekor, negyven évvel ezelőtti sikerére emlékezve.. 
A svájci – elsősorban filmszínész – Stefan Kurtnak ellenben meg kellett dolgoznia a zúgó tapsért, kevés volt ehhez a musical slágerzenéje. Az előadás hangulata hosszan kíséri a nézőket, mert Kosky nemcsak a tapsrendet, de a közönség kivonulásának rendjét és ütemét is megrendezte aranyflitter-esőben, zenekari aláfestéssel. A produkció egy kivételesen ízléses giccs, amely a lényeg felismerésére késztet, miközben tényleg: „Klakkban, frakkban, tombol a nép / Egy kis őrültségből sosem elég!”

(forrás: Berliner Ensemble)

Berliner Ensemble

Haláltánc

Február végén mutatta be a Berliner Ensemble August Strindberg Haláltáncát, Kay Voges, a bécsi Volkstheater igazgatója és művészeti vezetője rendezésében. A darab minden házassági pokoltörténet eredője, egy világból kiszakadt házaspár marakodása szerelem és gyűlölet mezsgyéjén. Az 1900-ban írott darab nélkül Edward Albee Nem félünk a farkastól című drámája vagy Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból című filmje elképzelhetetlen lenne. A mostani feldolgozás egy karanténszigeten játszódik, disztópiát látunk Alice-ről és Edgarról, s a hozzájuk betérő unokatestvérről, Kurtról. John von Düffel ugyanis háromszereplős, nyolcvan perces változatra húzta a művet, így a darab második részét, amelyben a következő generáció lépne színre, egyszerűen törölte.

Bunkerjátékot látunk, melyben a huszonötödik házassági évforduló előkészítése helyett Alice egy fogorvosi széken ülve hangos, bántóan kaparó hangokkal borotválja lábszárát, miközben Edgar egy alagúton bezsilipel, majd kis szobabiciklizés után – ugyancsak hangos kapargatás közepette – készségesen leborotválja Alice fanszőrzetét. Köröttük a színpadkép a Lost című tv-sorozatot eleveníti meg, a földalatti lakótérben térfigyelő kamerák, ósdi számítógépek és egy idegesítően villogó kijelző 108 percből állandóan visszaszámol. A színpadon néha-néha felbőg a riasztó, ekkor a pár megszakítja egymás szekálását, hogy egy titkos kóddal megakadályozza a világvégét. Ez a kód Edgar (Marc Oliver Schulze) és Alice (Claude de Demo) őrült táncában ölt testet.

A technikai hókusz-pókuszos díszlet és alapötlet ellenére vérszegény az előadás. A pár ugyan civakodik, de Strindberg darabjának pszichológiai finomsága nem jelenik meg a színészi játékban, hisz a rendező maga sem döntötte el, hogy danse macabre-t rendez vagy inkább thrillert. Még az sem jelentett igazi csavart, hogy most nem Edgar húzza a rövidebbet, hanem a házaspár Kurttal számol le mély egyetértésben.

Sokkal érdekesebb volt a Heinrich Seeling által épített Theater am Schiffbauerdamm felfedezése. A színház kívülről majdhogynem kocka, belül azonban klasszicista, romantikus stílusjegyeket hordoz, egy valóságos ékszerdoboz márványszobrokkal és frízekkel, vastag, füstös aranydíszítéssel, vörösbársony, magastámlás székekkel, hatalmas páholyokkal. Falai között Max Reinhardt 1905-ben színháztörténetet írt Shakespeare Szentivánéji álom című darabjának megrendezésével, először használva forgószínpadot dramaturgiai eszközként. 1954-ben a Berliner Ensemble költözött az épületbe, Helene Weigel színésznő és Bertolt Brecht irányításával. Azonban Brecht 1956-ban, majd Weigel 1971-ben bekövetkezett halála után a színház működésére hosszan rányomta bélyegét egyrészt a Brecht-örökösökkel való csatározás, másrészt a vezetésért folyó hatalmi harc. Új, sikeres korszakasza 2017-ben kezdődött a színháznak, amikor Albert Camus Caliguláját vitte színre Antú Romero Nunes, majd Brecht Kaukázusi krétakörét Constanze Becker és Michael Thalheimer. Ez utóbbi darabot a magyar közönség is láthatta a 2018-as MITEM-en, Stefanie Reinspergerrel Grusche szerepében, akárcsak Thalheimer következő rendezését, a Vágy villamosát az azt követő évben, az újabb színházi találkozón.

Szomorú felismerés volt, hogy nemcsak a magyar független színházak kalapoznak a fennmaradásért. A férfi főszereplő, Marc Oliver Schulze a taps után még a színpadról felkérte a közönséget, hogy aki teheti, támogassa a társulatot. A kijáratnál pedig lelkes fiatalok rázták a perselyt a Berliner Ensemble-nek.

Deutsche Oper Berlin

Idomeneo

A pandémia miatt 2020-ról 2023. március 20-ára csúszott a Berlini Állami Operaház bemutatója. A premiert látva-hallva úgy tűnik, a késedelem nem tett jót, a produkció egyáltalán nem emelte meg a premierközönség pulzusát, pedig nagy sztárparádé volt az Unter den Lindenen. Az operát a MET jelenlegi sztárrendezője, a skót David McVicar vitte színre, a zenekart Simon Rattle, egy sztárkarmester dirigálta, így a komolyzene rajongói még egy „álompárt” is ünnepelhettek, Idamante szerepét ugyanis Rattle házastársa, Magdalena Kožená énekelte. A mű a sok kórusbetéttel, zenei szekvenciával és a barokk opera hagyományainak felrúgásával – nincs boldog beteljesülés a végén – korántsem mozarti slágerdarab, nincsenek benne olyan fülbemászó dallamok, mint Ozminé a Szöktetésben, vagy Sarastro és az Éj Királynője áriái A varázsfuvolában.

Idomeneo – Berlini Állami Operaház

A történet meseszerű és szövevényes. Ilia elveszti apját a trójai háborúban, majd a leigázott nép leányaként beleszeret a győztes vezér fiába, a krétai Idamantébe. A fiú apja, a győztes krétai király, Idomeneo hazafelé hánykódik a tengeren és fogadalmat tesz, ha az istenek futni hagyják, feláldozza nekik az első embert, akit partra érve meglát. Az pedig nem más, mint fia, Idamante, akit Argoszba küld, hogy vegye feleségül Elettrát, fia helyett pedig Iliát áldozná fel a tenger istenének. Poszeidón azonban csak a királyfival éri be, szörnyet küld a görögökre, s az egykor virágzó ország pusztulásnak indul. Idamantét fel kell áldozni, szerelmese pedig követi a halálba.

A nézőtér felé lejtő színpad üres, egy óriáskoponya lebeg csak a magasban (díszletterv: Vicki Mortimer). Letisztult és elegáns jelmezeket, sejtelmes fényeket, ám a cselekménytől idegen stílusjegyeket látunk, csak nyomokban fedezni fel görög, krétai motívumot. Az opera végtelen és lassú ceremóniáit a japán nó-színház mozgásrituáléi uralják.

Idomeneo szerepében Andrew Stapels a premier napján kicsit kívül maradt szerepén, bár vokális teljesítménye magabiztos volt, a király összetett érzelemvilágának megmutatásával adós maradt. (Persze nehéz úgy nagyáriát énekelni, hogy közben egy hatalmas dárdát kell a feje magasságában egyensúlyoznia.) Anna Prohaska Iliája finom, törékeny jelenség, az ő előadásában megvalósult az összhang a libretto és a zenei motívumok között. Magdalena Kožena Idamantéja erőteljes bosszúáriákban teljesedett ki, Prohaskával való duettje az előadás talán legizgalmasabb jelenete volt. A produkció igazi sztárjává azonban Olga Peretyatko Elettrája vált, drámai megszólalása szinte önálló előadássá formálódott a nó-színházi kontextusban. (Csinált magának egy Ang Lee féle Tigris és Sárkány érzetű betétet.) A legnagyobb meglepetést egy valós deus ex machina jelentette – tényleg felülről, az operaház felső szintjéről érkező hang kényszerítette Idomeneo királyt lemondásra, a proszcénium páholyba bevonuló trombitások kíséretében.

Négy évvel ezelőtt Salzburgban Peter Sellars szó szerint nylonba vont, műanyag szeméttel elárasztott, világvége hangulatú Idomeneo-feldolgozását – Teodor Currentzis excentrikus vezényletével – kissé soknak találtam, utóbb azonban belátom, hogy ellentétben ezzel az előadással, egy koherens víziót vitt végig. David McVicar rendezése ellenben csak szokatlan vizuális élményt nyújtott. Vitathatatlanul volt drámai élmény, de a forma öncélú, a történetmesélés lassú, már-már unalmas, és zenei szempontból Simon Rattle is inkább a biztosra ment.

Cseh Andrea Izabella