Világhírű filmektől inspirálva

A zseni

Régóta felfoghatatlan rejtély számomra a zseni jelensége. Mert a géniusz nem azonos a tehetség négyzetével (fokozásával), a zseninek isten súgja, mit csináljon, és amit ír-fest-zenél, az ember számára felfoghatatlan. De az igazán nagy zseniket koruk kiveti magából, nem érti szavukat (zenéjüket, képeiket), és még jó, ha nem tartják őket őrülteknek. (Cesare Lombroso például annak tartotta őket…)

Az igazi zsenik ezért ismeretlenül halnak meg, elmúlásuk a semmibe vész. (Kivételek persze vannak, lásd Einsteint. Igaz, hogy már rég nem él, de kora legalább gondolatainak felét megértette, felfogta, habár még ma is van olyan aha-élmény, hogy rájönnek, az eddig mellékesnek vélt téziseit igazolta az isteni természet. Többnyire azonban zsenivé haláluk pillanatában ugranak fel a dobogó legfelső, egekbe érő fokára az arra érdemesek: a halál és a zseniség összetartozik – mondja Milos Forman csodálatos, 1984-es filmjében, az Amadeus című remekműben. (A darab Peter Shaffer színdarabja alapján, az ő forgatókönyvéből készült…)

Jelenet az Amadeus című filmből

Formannál nem a gyermek Mozart a zseni – tíz évesen operát komponált –, hanem abban a jelenetben emelkedik a mennyekbe, amikor halálos ágyán komponálja a Requiem című (általa befejezetlen) halotti miséjét, amit ugyan rendelésre írt, de Forman – és az utókor – tudja, hogy Mozart a saját halálzenéjét komponálja.

Ágyában fekve, izzadságban fürödve diktálja az ekkorra már vele megbékült – addig halálosan irigy – Antonio Salieri mesternek a Confutatis, maledictis…” című részlet döbbenetes zenéjét. Salieri csak ír, de nem tud olyan gyorsan kottát jegyezni, mint ahogy a beszélni már alig képes Mozart diktálja a hangjegyeket. És bár jegyzi, amit a halódó mond, nem érti, mi miért kerül egymás mellé, hangnemben, hangszerelésben, kórusban, énekhangban.

Ez a végjelenet számomra a megfejtés: aki saját halotti miséjét megírja, az méltó a zseni címre. A jelenet csodás: Tom Hulce (aki Mozartot játssza) izzadtan fekszik halálos ágyán, és közben a képsor plusz a zene érzékelteti, ahogy fejében szól a csodás muzsika (a Lacrimosa-tól a Dies Irae-ig). A haldokló többször is javítja magát („nem C-dúr, hanem e-moll az előjegyzés” – mondja a liturgikusan kötött szöveg egyik strófájának hihetetlen bonyolult zenéjét diktálva; Salieri értetlenül kérdi: miért így? Mozart meg idegesen odaveti: „a harmónia…” – és mi nézők közben halljuk a zenében megjelenített Requiem-részletet, a képsorok mellé bevágva, ahogy a kottában születnek a hangjegyek. És azt is, ahogy viszi a halottaskocsi a géniuszt a tömegsírba, valahol Bécs mellé… (A darabot – a valóságban – nem Salieri, hanem Süssmayr, Freystädtler és még valaki a rajongói közül fejezték be. De nem is ez a lényeg. Mozart valóban önmagát emelte a halotti oltárra, hisz a kaszás betoppanásáig írta, illetve fejben komponálta a művet…)

Hihetetlen jelenet, Forman a felfoghatatlant ragadta meg. (Sajnos ő sincs már köztünk, 2018-ban elhunyt…) De amit ránk hagyott – akkor is, ha a mai csimbum-cirkuszos, legendás, sci-fis mozik elfedik –, örökbecsű filmélményt képes adni. Ezt azért írom ide, mert eltartott egy ideig, amig megértettem, hogy miért F. Murray Abraham a filmen a kvázi-narrátor, vagy háttérfigura. Ő játssza Salierit, akiről a legenda máig azt terjeszti, hogy ő ölte meg a géniuszt… Forman kikerüli ezt a badarságot és a vég, a mennybemenetel előtti pillanatot bontja ki, hogy értsük és megdöbbenjünk a zseni nagyságán. (Abraham Oscart kapott érte…, Forman meg két Oscar-díjjal ment haza…) – Mert Abrahamon (Salierin), a műértő zenész irigységén, csodálatán, értetlenségén keresztül csillan át a magasságosból a zseni emberileg felfoghatatlan különössége.

Egyébként valóban felfoghatatlan, hogy a harmincöt évet élt (!) géniusz hatszáz valahány darabot szerzett, amiből a mai napig tudunk élni, többé válni és kérdezni. 
Ha csak a Szöktetés a szerájbólt és a Don Giovannit írta volna meg operái közül, máris a halhatatlanok klubjában lebegne felettünk-bennünk. De nem, még félezer darab rejtvénye-csodája-mélysége jött ki kezei alól.

Csak egyetlen jelenetről beszéltem, ami nekem ajtót nyitott a zsenilét szférájába, jóllehet ezt a természetfelettiséget ma sem értem igazán. Köszönöm Milos, a késői megértés korlátoltságát félretéve.

Örök gesztusok

Nemrég volt ötven éves a Kifulladásig című Jean-Luc Godard-rendezés (A bout de soufle, 1960). Ez a fantasztikus film volt a francia új hullám belépője és Belmondo világhírének entré-ja. Egy gesztus maradt meg bennem igazán: kalapban és cigivel a szájában, a láncdohányzás szünetében hüvelykujját végighúzta alsó ajkán, lassan, meditálva. Ez a gesztus többször is felbukkan a filmben, mondanám, hogy ez lett Belmondo logója. A film végén, amikor átmeneti szeretője (Patricia, vagyis Jean Seberg) feljelentése nyomán Belmondót a rendőrség lelövi, Seberg az utcán menekülő után rohan, majd utolérve őt, lehajol a halódó férfihez, aki utolsó szavával azt suttogja, hogy degeullace (szlengben körülbelül annyit jelent, hogy undorító vagy). Seberg feláll, premier plán, és hüvelykujját végighúzza alsó ajkán. Nem érti, hogy ő volt szerelme gyilkosa, és hogy az miért dadogja ezt a furcsa – ritkán használt – szót búcsúzásképp. Bombaerejű kép. Belépés és slusszpoén.

A másik felejthetetlen gesztus Alain Delontól való. A szamuráj című (Le samourad, Jean-Pierre Melville, 1967) filmben egy szótlan gengsztert, vagyis bérgyilkost játszik, magányos férfit, aki egy papagájjal él. Kilépve az utcára felteszi kalapját és jobb kezével végig simítja annak peremét. Szokása ez, nála meg ez a gesztus, ez a pedáns kalapigazitás-simítás a figura logója.

A film nemcsak a sztoriból, a vágás trükkjeiből, nagy nevekből áll. Ilyen apróságok maradnak meg a nézőben, amelyek sokszor többet árulnak el a film hőséről, mint a cselekmény, az izgalmas akciósorozat – bármi.

Almási Miklós