Bolyongás az Arcanum erdejében

A magyar színháztörténetben a legnagyobb hatású alakulat, amely szembe ment az aktuális kánonnal, az 1904 és 1908 között működő Thália Társaság volt – a hivatalos szférában sokáig nem is talált követőkre. Felállításában, személyi összetételében, alapkoncepciójában, művészeti elveiben egyaránt megmutatkozott újító szándéka, olyannyira, hogy néhányan azok közül, akik később az ő nyomukon kívánták folytatni a színjátszást, szívesen jelentkeztek az erre a formációra emlékeztető névvel.

Márkus Lászlóról, Pünkösti Andorról, Palasovszky Ödönről, Tamási Áronról stb. értekezve többnyire szóba kerülnek az 1933–1936 között működött Új Thália törekvései, melyek jól ismertek és feldolgozottak a színháztörténeti szakirodalomban..

1923

Németh Antal pályáját fürkészve akadtam az Arcanumon az alábbi közleményre: 
(A Várszínház és az Új Thália megindulása.) „Máskor ilyen időtájban már megjelent a Várszínházban Czakó Pál egri–budai társulata, hogy megszerezze a budaiaknak azt a speciális szórakozást, amit csak fenn, az ódon, kedves színházban lehetett feltalálni – írta a Magyarság című lap 1923. október 14-én. – Az idén híre járt, hogy financiális okokból szerteszóródott a kis társulat és csak a legutóbbi napokban terjedt el, hogy valami készülődik a várbeli múzsák hajlékában. Czakó Pál részvénytársaságot hozott össze a Várszínház kibérlésére, melyből előkelő színvonalú budapesti színházat akar csinálni. A bemutatandó darabok más színházban még nem adott újdonságok lesznek. Minden valószínűség szerint egy Gilbert-operettel nyit az új színház, azután a modern drámairodalom egyik reprezentatív egyéniségének legszebb darabja fog szinre kerülni. Czakó ezen a ponton a legtisztább irodalmat akarja hozni és nagyarányú programja megvalósításához szerződtette segítségül főrendezőnek Andai Ernőt, 
a Renaissance Színház tagját. A főbb szerepekre minden darabhoz külön szerződtet a színház kiváló fővárosi színészeket. 
Nemrégiben beszámoltunk az Új Thália megalakulásáról, mely a »kísérleti színház« szerepét óhajtja betölteni Budapesten. Az Új Thália a Várszínházban fog játszani minden vasárnap délelőtt, szolidárisan Czakó társulatával. Első előadás, mely előreláthatólag már november közepén meglesz: Kárpáti Aurél egy szimbolikus verses egyfelvonásosáé és Hauptmann Gerhardt És Pippa táncol... című mesejátéka lesz. A további bemutatók fokozatosan a mind modernebb drámairodalom termékeiből válogatódnak össze. Az Új Thália Németh Antal vezetése alatt áll, és nemcsak repertoárjában, de rendezői megoldásaiban is új utak keresését tűzte ki célul magának.”

A „nemrégen” közölt híradás pedig így szólt a lap augusztus 26-i számában: (Új Thália Társaság) „Amióta a Hevesi Sándor kezdeményezésére megalakult Thália megszűnt, nem volt alakulás, mely nyugati színházi kultúrához méltó programot írt volna fel zászlójára. A külföldi eredmények mögött ötven esztendővel elmaradva baktatott a magyar színjátszás, részint tisztán üzletbe posványosodva, részint tehetetlen és oktalan konzervativizmus zsákutcájába tévedve. A magyar közönség pedig teljesen elmaradt az új drámai és rendezői elérések helyes értékelésétől. Ma már olyan nagy a szakadék a magyar közönség és az igazi művészet befogadásának képessége között, hogy egyenesen nevelni kell a színház új szempontú látására. A múltban elejtett fonalat kell felvenni és fokozatosan vezetni el oda, ahol ma a külföld áll. Ezt a programot tette magáévá az a legújabb színházi alakulás, mely az Új Thália nevet vette fel, már nevével is mintegy jelezve, hogy onnan indul el, ahol az első Thália félbehagyta. Hauptmann Gerhardt »És Pippa táncol« című színművével kezdi meg szeptember végén előadásait, majd sorra veszi a modern drámairodalom összes értékeit egészen Fritz von Unruhig, Franz Tizeffelig, Oscar Kokoschkáig. Karácsonykor Paul Claudel »Angyali üdvözletét« tervezi bemutatni. A rendezői megoldások is egészen újszerűek lesznek majd, hogy az új színház új stílusa töretlen egységben verjen gyökeret a magyar közönség tudatában. Egyelőre vasárnap és ünnepnap délelőttönként tartanak majd előadást, míg ki nem alakul a budapesti publikumnak egy – olcsó szórakozásnál többre vágyó – kis gárdája az Új Thália Társaság köré.”

Az októberi cikkben megnevezett, de minden bizonnyal az augusztusi tervezet mögött is ott álló Németh Antal ezekben az időkben történetesen a Magyarság munkatársa volt, egyébiránt pedig az iskolapadból nemrég kikerült, ekkortájt a Pázmány Péter Tudományegyetemen esztétikát, irodalomtörténetet és pszichológiát hallgató, de már erősen a modern színjátszás felé tájékozódó és több tanulmányt maga mögött tudó 20 éves, öntudatos fiatalember. Feltehetőleg ezeket a tájékoztatókat is ő maga írta, különös tekintettel a bennük szereplő, a színházkultúra aktuális helyzetére vonatkozó utalásokra, mely nézetei tanulmányaiból ismerősek lehettek. Andai is, Czakó pláne, együttműködött a későbbi években Németh Antallal, de nincs nyoma annak, hogy 1923–24-ben a Várszínházban az új tháliás tervek megvalósultak volna.

1925

1925-ben megint téma a lapokban a régi Thália feltámadása. Németh Antal neve itt nem szerepel, ellenben Czakó Pálé igen. A Színházi Élet vándortársulat alakulásáról tudósít: „Feltámadt a Thália Színház. 
A Thália Színház a békebeli boldog Budapest ifjú színésznagyságainak pompás együttese volt, amely egy sereg európai relációban is kiváló nevet dobott ki magából. Az a kis alkalmi társulás, amely hosszú hetek előkészítő munkálatai után fölvette a régi, dicsőségben gazdag nevet, bizonyára az akkori tagok hitével és lelkesedésével és talán nem kevesebb tehetséggel igyekszik a Thália Színház régi fényét föltámasztani. Pesten akkreditált művészekből, de nem Budapest számára alakult ez a társaság, amely Fodor Oszkár és Torday Ottó dr. igazgatása alatt mint staggione fogja végigjárni a kulturára éhes s bizony e tekintetben egy kissé elhanyagolt vidéki városokat. 
Az eredeti program szerint a Thália Színház minden városban tíz-tiz napon át fog időzni s a magyar, valamint a világirodalom legjobb színpadi termékeit játssza. Dosztojevszky, Gogol, Gorkij, Geraldy, Rostand, Wilde, Herczeg Ferenc, Szigligeti alkotják a tíz estére terjedő műsor gerincét, s a társulat tagjai között ott látjuk a szép hangú D’Arrigo Kornélt, Fülöp Sándort, Tihanyi Bélát, Czakó Pált, a Várszínház volt igazgatóját, míg az új generációt Bánki Róbert, a Belvárosi Színház volt tagja, Somody Kálmán, Laczkó Boriska, Szász Lili, Székely Gizi és Verő Erzső képviselik, akik mind talentumos és lelkes fiatal erői a magyar színpadnak. Vécsey Ilona, 
a kitűnő anyaszínésznő és Orbán Viola egészítik ki az elsőrendű társulatot.
A Thália Színház nemcsak kész programmal, de kész útitervvel is indul. Először Esztergomban vendégszerepel, majd Székesfehérvárt, Veszprémben, Pápán üti fel tanyáját, s innét megy Fiuméba, ahol annyi év után örömmel várják már a magyar színészet első fecskéit. 
A Színházi Élet a maga részéről a legteljesebb erkölcsi támogatásban kívánja részesíteni az új Thália Színházat, amely haladott ízlést és kultúrát visz az alvó magyar vidéknek. Állandó érdeklődésünket viszont a Thália Színház azzal honorálja, hogy egy-egy városban az első és utolsó előadásra félárú jegyet ad a Színházi Élet fényképes igazolványával jelentkező előfizetőinknek. Ez a kedvezmény, amelyről különben a Thália Színház külön is értesíteni fogja a közönséget, automatikusan életbe lép minden városban, ahol az új magyar staggione vendégszerepelni fog.”

Úgy is lőn. A következő évek folyamán többször találkozunk a sajtóban – a Színházi Életben pont nem, ellenben a különböző vidéki városok helyi lapjaiban annál inkább – az örvendező híradásokkal. Ezek vegyesen, hol „az új Thália színház”, esetleg „az új Thália Színház,” vagy „Új Thália” névvel illetik a társulatot, de az eredeti programban felsorolt szerzők neve meglehetősen ritkásan tűnik fel bennük. Egy példa: Békésmegyei Hírlap, 1927. január 27. „SZÍNHÁZ. Egy örvendetes színházi eseményt jelentünk be. Sebestyén Mihály, a nyári idény új színigazgatója gondoskodott arról, hogy a gyulai műértő közönségnek ritka élvezetben legyen része. Rábírta Torday Ottó igazgató vezetése alatt álló fővárosi társulatot, az új Thália színházat, hogy városunkban február hó 3-ától 10-11 napig vendégszerepeljen. Ennek a stagione társulatnak, mely immár második éve 54 városban vendégszerepelt, előadásai már országos hírűek. A vidéki városok közönségének ritkán van alkalma olyan tökéletes művészi nívón álló játékban gyönyörködni, mint aminőt a Thália színház gárdája nyújt.” A lap három nappal később már a pontos műsorról is tudósít, s bár a kedvcsinálóul felsorolt előadások listája (Drégely Gábor: A kisasszony férje, Henri Bernstein: A titok, Tristan Bernard: Csókoljon meg, Vajda Ernő: A válóperes hölgy, Villányi Andor: Királynőm, meghalok érted) nem tűnik kifejezetten a nagy előd szellemében fogantnak, a cikkíró leszögezi: „Ha nem ismernénk dr. Torday Ottó és Czakó Pál főrendező egyéni és művészeti kvalitásait, már akkor is sokat árul el heti műsoruk összeállítása, amely biztosítja számukra, hogy jelen esetben egészen különös értékű művészi eseménnyel állunk szembe, amely méltán megérdemli a közönségünk legmesszebbmenő pártfogását.”

Mindeközben a határon túlra szakadt ifjú tehetségek sem pihentek. Ajkukon Thália nevével új színházi formációt indító lelkes fiatalokról tudósít a kolozsvári Vágóhíd 1925 novemberében. „(---sajó---)” a sokat tapasztalt tanú hitetlenkedésével, mégis reménykedő rokonszenvvel mesél három fiatalember kezdeményezéséről, akiket nem nevez meg: „»Új Thália«. Kamara esték Szatmáron. (Satu-Mare.) Még élénken él emlékezetünkben az a vállalkozás, amit néhány fiatal óriás kezdett Budapesten, valami 15 évvel ezelőtt. Forgách Rózsi, Vágó, Bárdos, Dobi Ferenc, Forró Pál, Benedek Marcell stb. akkor még ismeretlen – ma már egytől egyig ismert nevek, megalapozták a »Tháliát«. Forradalmasították a színjátszást, újszerűséget hoztak be a rendezésbe, s sutba dobva az elnyűtt tradíciókat, hatalmas akarással kihozták első előadást. Négy egyfelvonásos volt az első est műsorán, s a siker minden várakozást felülmúló hatalmas tetszésben nyilvánult meg. 
Fenti sorok jutottak eszembe akkor, amikor meghallottam azt a próbálkozást, amit három szatmári fiatalember kezdett. Azonnal felkerestem őket, s azzal ígérettel, hogy nevüket egyelőre nem hozom nyilvánosságra, a következőket sikerült kiszednem belőlük: – Új Tháliát akarunk csinálni, 
a régi Thália mintájára, de mégis mást, a kor szellemének jobban megfelelőt... átmenetet a jelen és a jövő között, a múlt bevonásával. Kamara színházat akarunk csinálni, amelynek azonban mégis más hatást kell kiváltani. Párosítjuk a reinhardti rendezést az aktivizmus felhasználható részével, reformáljuk a színjátszást a már taposott ösvényeken. Nem akarunk egyéniséget mutatni többé [kiemelés az eredetiben! – L. J.], eggyé akarunk forrni, minthogy úgyis egyek vagyunk mindnyájan emberek. 
– Mit és kit fognak játszani? – Anyagunk bőven van! Kizárólag műkedvelőkkel szándékozunk a problémát megoldani s hisszük, hogy siker nem fog elmaradni. Első előadásul Ibsen »Kísértetek« c. darabját választottuk, a szerepek ki vannak osztva s a próbák is javában folynak már.

– Nem gondolják, hogy bemutatkozóul nehéz darabot választottak?

– A darab nagyon nehéz, de éppen ezért választottuk így. Ha ezt csak mérsékelt sikerrel tudjuk is kihozni, nem lesz okunk félni a következőktől.

– Mikor lépnek a nyilvánosság elé?

– Amint a darabbal elkészültünk, ami de-cember közepére tehető.

– Hogyan vannak az engedély megszerzésével?

– Egyelőre csak egyes kamaraesték tartására kérünk engedélyt, később azonban belügyminiszteri engedéllyel Erdély nagyobb városaiba is el fogunk látogatni.

– Terveik a jövőre vonatkozólag?

– A »Kísértetek« után orosz írókat akarunk hozni. Gorkij »Az éjjeli menedékhely« Csehov »Cseresznyefa« [sic!], majd visszatérünk Ibsenre, és kihozzuk a »Vadkacsát« és »Nórát«. Továbbiakban Schnitzler, Strindberg stb. fogják kiegészíteni repertoárunkat.

A felvilágosítás után vegyes érzések között vettem búcsút a három fiatalembertől, akik kétségtelenül nagyot, szépet, magasztosat akarnak, de hogy vállalkozásuk nem fog-e belefutni a közönyösség tengerébe, azt csak a közeljövő fogja megmutatni. 
Elgondolkozva megyek a láncos templom gesztenyefái alatt, ropognak lábam alatt a sárgult falevelek. Még mindig gondolkozom, amit hallottam s az arcom önkéntelenül mosolyra húzódik, szkeptikus bús mosolyra: »Új Thália«? »Kamara színház«? »Aktivizmus«? Új csapások? Ugyan hol vagyunk mi ezektől, Halló Amerikás, revüs, operettes bús világunkban. Hiszen ma orgiákban tombol fiatalságunk, »nő«, selyempaplanos randevú szobák, kéj, mámor az úr, s kinek kell kamaraszínház. Aztán, valahogy elszégyellem magam. Három fiatalembert láttam ma, az arcuk csupa tűz, a lelkük tele akarással, csupa szép ígérettel. Lassan valami hit lopódzik be a lelkembe. Vannak még emberek, kiknek lelkében ott parázslik a szépakarások lobogó tüze, akik örömüket fogják találni abban, ha három fiatalember lelkében megszilárdítják a hitet. Mi pedig, akik talán más nézőponton vagyunk, ne nevessük ki őket, mert akkor is nagy hálával fogunk tartozni nekik, ha magyarságunk kultúrájának szekerét, ám csak milliméterekkel is, de előre segítik. 
»Új Thália« törekvő ifjai, szerencse fel! Találkozunk a kamara estén!…”

Ennek a nagy elszánásnak bármilyen következményére soha többé semmiféle utalást nem találtam – pedig megnéztem az Enyedi(k)ben is (© Gajdó Tamás).

1927

Mindez a sűrű új tháliás aktivitás nem akadályozta meg a lapokat, hogy 1927 szep-temberében ne vadonatúj törekvésként hozzák hírét egy még újabb Tháliának. A Magyarság szeptember 10-i tudósítását idézzük (amelynek ekkor még mindig munkatársa volt Németh Antal): „Új Thália címen alakult meg a napokban (kiem. tőlem: L. J.) egy független művésztársaság, amely úgy, mint valaha a régi Thália, időszakos előadásokat fog tartani. Még be nem mutatott külföldi darabok kerülnek sorra hetenkint egy-egy fővárosi színházban, s ugyanezt a darabot még ezen a héten a vidék nagyobb városaiban is bemutatja az Új Thália. A próbák már megkezdődtek az első darabból, mely Pirandello IV. Henrikje lesz. Ezt követi Bontempelli Nostra Dea című vígjátéka és D’Annunzio híres Jorio leánya, melyet a napokban mutatnak be a kiváló író kertjében 1000 lírás belépődíjjal. A programban a következő darabok állnak előtérben: Tagore: Fekete kamrák királya, Knut Hamsun: Tamara királynő, Geraldy: Nagy fiúk, Strindberg: Kísértetszonáta, Rostand: Don Juan utolsó éjszakája, Kaiser: 13. §, Hofmannsthal, Ewers, Jack London, Marinetti, Toller, Achar, Evreinow egy-egy darabja és a Dybuk című jiddish dráma. Az előadások október másodikán kezdődnek. Az Új Thália állandó tagjai: Táray Ferenc, Baló Elemér, Szentiványi Béla, Toronyi Imre, Matány Antal, Harsányi Rezső, Várnai Jenő, Somody Pál, Tiszay Andor, Füzess Anna, Gárdai Kornélia, Kaszab Anna, Bacsányi Paula, Orsolya Böske, Földy Anna, T. Halmy Margit. Dramaturgrendező: Innocent Ernő. A IV. Henrik előadása előtt az olasz követség sajtófőnöke Antonio Widmar tart bevezetőt.”

Ezen a ponton érdekes fordulat következett. Másnap a Magyar Hírlap részleteiben, az Ujság pedig teljes terjedelmében közölt egy levelet, melyet egy olvasó több szerkesztőségnek is megküldött: „Új Thália ma és hat év előtt. Tegnapi számunkban hírt adtunk egy művészi alakulásról, amely Új Thália néven jónevű színészek részvételével nálunk elő nem adott darabok bemutatását tűzte ki céljául. Erre vonatkozóan ma 
a következő levelet kaptuk egy fiatal rendezőtől: – Nemcsak én, hanem minden színházzal foglalkozó ember örömmel regisztrál minden olyan megmozdulást, amely a mai budapesti színházi kultúra elmélyítését célozza. Nem hagyható azonban szó nélkül, hogy ezelőtt hat esztendővel alakítottunk néhányan egy »Új Thália« elnevezésű társaságot, amely annak ellenére, hogy eredményeket és sikereket ért el, mégse merte zászlójára nyíltan is kiírni az »Új Thália« nevet, amely cím olyan teljesítményekre kötelez, hogy azok elérése csak komoly erkölcsi és anyagi felkészültséggel képzelhető el. A hat év előtt alakult »Új Thália« társaság nem adott ilyen bő programot, hanem ehelyett Georg Kaisert, Hasenclevert és Wedekindet adta 
a közönségnek. Különös tehát, hogy valaki zászlójára írja most azt a nevet, amelyhez mi – hat év előttiek – előbb fel akartunk érni, nem programokon, hanem eredményeken keresztül. Még különösebb, hogy erről az elindulásról bennünket, akik először kezdtük el az »Új Thália«-előadásokat, még csak nem is értesítenek. Lehetne e mellett a nem is egészen eredeti programm mellett szó nélkül is elmenni, hiszen már annyiszor olvastunk ilyen és ehhez hasonló programokat anélkül, hogy ezek a megvalósulásig eljutottak volna. De tiltakoznunk kell, mert az ilyen »bő« program azt a veszélyt rejti magában, hogy komolytalanná tesz a nagyközönség előtt minden ilyen megmozdulást. A tegnap közölt programban olyan darabokról is szó van, amelyeket részben most fordítunk és amelyek a közeljövőben előadásra is kerülnek. Ildomosabbnak tartottuk azonban a darabok rendezőjével, hogy ne kommünikékben, hanem befejezett eredmények formájában vigyük a nagyközönség elé azokat a magyar (elsősorban magyar, ami a tegnap közölt programmból, úgy látszik, kimaradt) és külföldi színdarabokat, amelyeket mint standard munkákat ismernie kell a magyar közönségnek. Pirandello »Negyedik Henrik«-jét jól előadni és rendezni nem kis feladat. Szomorú tény, hogy olyan kitűnő színészek, akiket a tegnapi program felsorol, nagyrészt szerződés nélkül állanak, és igenis, mindent el kell követni, aminthogy el is fogunk követni, s hogy ezek a művészek tehetségükhöz méltó keretek között szóhoz jussanak. Minden ilyen akció, amely ezt irányozza, dicséretes, de csak addig, amíg komoly és eredeti formában igyekszik ezt megvalósítani. Soraim szíves közlését hálásan köszönve, vagyok Szerkesztő úrnak kész híve. Budapest, 1927. szeptember 10. Andai Ernő.”

A kihívottak rögvest válaszoltak. „Polémia az Új Thália körül. Hírt adtunk arról, hogy neves színészek részvételével Új Thália néven társulat alakul, amely eddig Pesten elő nem adott színpadi műveket fog bemutatni. Egy fiatal rendező levelet írt hozzánk, amelyben tiltakozik a név kisajátítása ellen, azzal, hogy Új Thália címen hat év előtt más művészek alapítottak társulatot, és ennek a működése csak szünetel. Erre nézve ma újabb levelet kaptunk, amelynek közreadásával a polémiát a magunk részéről le is zárjuk. 
Mélyen tisztelt Szerkesztő Úr!

Kérjük, hogy az Újság vasárnapi számában megjelent »Új Thália ma és a hat év előtt« című cikkben közölt levélre válaszképpen írt sorainkat közreadni szíveskedjék. A levélíró elsősorban azt állapítja meg, hogy hat évvel ezelőtt alakult egy »Új Thália« elnevezésű társaság», amely Kaisert, Hasenclevert és Wedekindet adta a közönségnek, azonban mégsem merte kiírni zászlójára az »Új Thália« nevet, amely cím olyan teljesítményekre kötelez, hogy azok elérése csak komoly erkölcsi és anyagi felkészültséggel képzelhető el. Elsősorban kétségbe kell hogy vonjuk, hogy az »akkori Új Thália« (legalább is részben) nem rendelkezett komoly felkészültséggel, mert az a két tagja, akik Hasenclevert (Vaszary János) és Wedekindet (Hegedűs Tibor) adták a közönségnek, ma előkelő helyet foglalnak el fővárosi színházainknál. A hat év előtti ad hoc-előadások rendezői nem is tiltakoztak az Új Thália elnevezés ellen, mert ezen a címen soha sehol semmiféle előadást nem tartottak. Nyilvánvaló tehát, hogy a mi társaságunk címe nem jelenthet jogtalan kisajátítást, még kevésbé annyit, hogy a »megkezdett« Új Thália-előadások folytatója akarna lenni. A mi társaságunk címe annyit jelent, hogy a húsz év előtti Thália hagyományait akarjuk feleleveníteni és ápolni tiszteletadásul azok nevének, akik ezt a címet hátrahagyták. Ez ellen óvást emelni legalább is korai. Vállalatunk kétségbevont eredetiségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy olyan társaság, amely premierjét Budapesten tartsa, előadásait vidéken folytassa, majd új darabját ismét itt mutassa be, eddig se Új Thália, se más címen nem volt. »Pirandello IV. Henrikjét jól előadni és rendezni nem kis feladat.« Ez faktum, amit a levélíró joggal megállapíthat, de ha erre az előadásra tíz-tizenöt makulátlan színházi vagy irodalmi múlttal rendelkező név vállalkozik, akkor a levélen végigvonuló tenorban rejlő aggodalmaskodás ezekkel a nevekkel szemben is méltánytalanság. Mert a kommünikékben megjelent színésznevek nem jelentik ezeknek kisajátítását valakik részéről, hanem azokat a színészeket, akik Új Thália néven álltak össze. A mi célunk nem hírlapi polémia, majd a közönség előtt találkozunk. De addig – béke velünk!

Budapest, 1927. szeptember 12-én. Az Új Thália társaság tagjai.”

A levélváltásból nem világos, mire utalhatott Andai Ernő, ez a tehetséges és sikeres színész és rendező, midőn a „hat év előtti” – 1921! – Új Thália elnevezésű társaságot emlegette, amely azonban „nem merte zászlajára nyíltan is kiírni” ezt a tekintélyes nevet, és előadást sem tartottak ezen a néven. De ha volt egy 1921-es Új Thália, akkor már 23-ban is tiltakoznia kellett volna! A levél kioktatja az újakat a rendezés komoly és felelősségteljes mivoltáról, sokallja a műsortervet és előre komolytalannak s nívótlannak nyilvánítja a vállalkozást.

Másrészt mintha a kihívottak is félreértettek volna valamit Andai mondataiból, miközben, úgy tűnik, ők értették, mire utal a „hat év előtt”-tel. Kétségbe vonják, hogy az akkori Új Thália – melyik is? – ne rendelkezett volna komoly felkészültséggel – amit Andai egyáltalán nem állít, hanem éppen ellenkezőleg, az akkori szerény, ámde megfontolt műsorpolitika példájául említ szerzőket. Akik a 23-as Németh Antal-féle programtervezetben tényleg nem szerepelnek. Viszont valóban volt 1923-ban – nem „hat év előtt”! – két olyan előadás, amely a felsorolt nevekhez kötődik. Május 24-én a Renaissance Színházban került színre Walter Hasenclever Emberek című darabja, Hegedűs Tibor fordításában, Vaszary János rendezésében, nem Új Thália, hanem egy bizonyos Új Kultúra Kamara Színház égisze alatt. Ezt az előadást Németh Antal 1930-ban megjelent Színészeti lexikonában Tiszay Andor expresszionista darab első magyarországi színrehozatalaként és az expresszionista játékstílus magyar színpadon való meghonosításának kísérleteként ünnepli. Ezt követte az ősz folyamán az angolparki Tűzoltóünnepély keretében 
A tavasz ébredése Wedekindtől Hegedűs Tibor rendezésében, amely „szintén középutat tartott a naturalista és az expresszionista játékstílus között, s amely így a közönség számára is elfogadhatóvá tette a szokatlan színpadi képeket”. A nagy hatású előadást Bárdos Artúr az ősz folyamán átvitte a Belvárosiba.

Ami viszont a 27-ben kihirdetett Új Tháliát illeti, a közleményben figyelemre méltó, hogy „egy-egy budapesti színházat” és több vidéki várost emleget játszóhelyként – párhuzamosan a 25-ben indult Új Tháliával, amely ekkor – úgy, ahogy – még működött. A sajtóban mindezekről nincs további információ. Pirandello-bemutatóról egyáltalán nem érkezett hír – a IV. Henrik első pesti bemutatóját Alpár Ágnes repertóriuma 1941-re teszi –, ellenben több közleményben adtak hírt egy másik „első” produkcióról. „Az Új Thália első bemutatója. Jelentettük, hogy Új Thália néven kitűnő művészek társaságot alapítottak, amelynek célja, hogy Magyarországon még elő nem adott kiváló külföldi műveket mutasson be” – jelenti az Ujság szeptember 28-án. – „Már jövő hónap közepén megkezdi működését a társulat, mégpedig egy Maya című francia drámával, amelyet Simon Gantillon írt.” Október 3-án azt is közlik, hogy a darabot Hegedűs Tibor fogja rendezni. Gantillon meglehetős botrányt kiváltó pikáns darabjáról és Hegedűs Tibor tervezett rendezéséről december 12-én emlékezett meg az Esti Kurir, de semmi Új Thália: „Maya a Színész Szövetség előadásában. A Színész Szövetség előadásában rövidesen színre hozzák Gantillon Maya című vígjátékát éjjeli előadás keretében, a Vígszínházban. Az előadást Hegedűs Tibor rendezi.” Hogy ez az előadás megvalósult-e, nem tudjuk, a darabot legközelebb Bárdos Artúr vette elő 1933-ban, zártkörű előadásban, ugyancsak nem kis felháborodást kiváltva. Bontempelli Nostra deáját pedig Az ezerarcú asszony címen ugyancsak 1933-ban Németh Antal vitte színre Peéry Piri címszereplésével a Kamaraszínházban – nem túl nagy sikerrel. Az 1927-ben jelentkezett Új Thália műsorterve, a szereplők (a Magyar Hírlap tudósítása – egyedüliként! – Németh Antal feleségét, Peéry Pirit is felsorolja a tagok között), a szerzői lista és Antonio Widmar közreműködése azt a gyanút kelti, hogy e mögött a vállalkozás mögött is Németh Antal állhatott. Hogy erről a mozgalomról több adat nem található a sajtóban, arra a Színészeti lexikonban a már ismert műsorterv bemutatása után Tiszay Andor adta meg a magyarázatot, aki különben Magyarországi kísérleti előadások című cikkében 1926-ra tette az Új Thália megalakulását: „...közvetlenül az első előadás előtt a társaság anyagi nehézségek miatt széjjeloszlott.”

Középen a Várszínház épülete

Legközelebb a Budapesti Hírlap 1929. de-cember 8-i számában olvashatunk egy hirdetést: „(Jelentkezzenek a fiatal szerzők.) Új Thália címmel fiatal művészek művészi vállalkozást létesítettek. Művészi vezetőül Vaszary Jánost kérték fel. Az Új Thália ismeretlen fiatal írók jó darabjait kívánja előadni. A darabokat Berend István címére (Király utca 15. II. 3.), kell küldeni.”

1931-ben Márkus már az ő Új Tháliáját álmodja meg a Magyar Hírlapban Palasovszky Ödön és Madzsar Alice produkciója láttán: „A színház problémája egy új közönség megszervezésével oldódhatik meg, s bármilyen paradoxul hangzik első pillanatra, előbb közönség kell, hogy aztán lehessen színház [kiemelések az eredeti szövegben!], mert a színházat, éppen úgy nem önmaga teremti, ahogy semmi sem születik más okból, minthogy egy embercsoportnak valamilyen szüksége van arra a megszületendő valamire. Az új színház akkor jelenik meg, mihelyt a maitól egészen függetlenül, új emberek, új hittel és tűrésre, üldöztetésre szántan valamit kezdenek, ami rezonál sokember vágyaiban és kiéletlen élményeket felszínre idéz tudatukban. [...] Utoljára a század elején támadt itt így a Thália Társaság, fiatal színészek álltak össze azzal a programmal, hogy a sematikussá gépiesedett szavalás helyett a természetes beszédet és a szoborszerű pantomim helyett a természetes mozgásból elvont gesztust fogják egy nekik való rendező vezetésével mívelni. [...] Egy ilyen új Thália Társaságot várok, egy ilyen új rendezőt, aki nem 
a hivatalos színházzal, hanem a maga fanatikus hívőivel próbálkozik.”

Ebből lett aztán az „igazi” Új Thália, amely a maga három bemutatójával tartósan beírta a nevét a magyar színháztörténetbe. Az Arcanum adatbázis pedig valószínűleg tartogat még csodákat a késői kíváncsiskodó számára.

Lenkei Júlia