Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár

A székesfehérváriak vendégjátékát egy november eleji vasárnapon (is) teltház fogadta a Pécsi Nemzeti Színház nagytermében. Mozizunk? – hallottam az előadás kezdetekor a mellettem ülőktől a kivetített vonat- és városképeket látva. A szünetben pedig: Megölik? Öngyilkos lesz? Megőrül?

Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című darabja valamelyest benne van köztudatunkban, legalábbis a kiinduló helyzet, az idős és gazdag özvegy visszatérése szülővároskájába, ahol fiatalkori szerelmén kíván bosszút állni úgy, hogy vérdíjat tűz ki a fejére. A történet folytatása már homályosabb, amit a szünetbéli töprengés, találgatás is jelez, nem véletlenül: a végkifejlet mikéntjét az adaptációk megtöbbszörözik, amihez hozzájárul Dürrenmatt utólagos kiegészítése is. Lebegtetik, hangsúlyt váltanak, helyeznek át benne a színre vivők a tekintetben, hogyan is megy végbe a „kollektív gyilkosság”.

Tóth Ildikó és Gáspár Sándor (forrás: Vörösmarty Színház, Székesfehérvár)

Aktuális, általános, örök, szorongató – és némileg didaktikus – a felvetés arról, hogy megvásárolható-e az ember, van-e az az összeg, amit már nem utasít vissza, főként, ha nyomorult, ágrólszakadt és alig tud megélni, illetve kéznyújtásnyira van tőle egy jobb, vágyott

élet. Ismerjük az elárult emberen eluralkodó toporzékoló, önsorsrontó, kibékíthetetlen, kielégíthetetlen démon bosszúszomjas tombolását is a szent könyvekből, a mitológiákból, az antik tragédiákból. E két toposzt kapcsolja össze Dürrenmatt darabja: az árulás árát és a kárpótlás bérét. Ezt az utat járjuk be a székesfehérvári Vörösmarty Színház által újragondolt Dürrenmattal: egy ókori tragédia hangütése kombinálódik groteszk kikacsintással, játékossággal, amikor (a szerzői instrukció nyomán) a színészek testesítik meg a fákat, az állatokat – egyszerű fizikai kellékvilágra vetített környezetben: ebben a mozi-színházban városi helyszínek, erdei utak között cikázunk, egyszerre több perspektíva keresztezésében.

A középpontban pedig Tóth Ildikó és Gáspár Sándor kitűnő kettőse áll. A megbocsátani nem tudó, megkövült szívű, saját magának is ártó nő és a kisszerű, ifjúkori bűnét hordozó, eltompult férfi. Gáspár Sándor a figura személyiségének különböző rétegeit hívja elő alakításában, először érdekből, aztán újraélve, végül szűkölve szólaltatja meg a megtagadott hangot, az eltemetett, elfojtott érzést, az emberit. Mintha pillanatokra megtalálnák az ismerős intimitást, regisztert váltanak egymás mellett üldögélve az erdőben a padon, de nem kapnak módot a végzet elkerülésére.

A város pedig egyre több ízében aranyba öltözik. Először a cipők sárgulnak ki, aztán egyre több ruhadarab, kiegészítő vált színt. Még Alfred Ill családja is korrumpálódik: a lány teniszezik, a fiú autót kap, a feleség felújítja az üzletüket. Minden menő lesz, megy ez, mint a karikacsapás, minőségi életszínvonalra kapcsolnak. A városlakók kezdeti elutasítása, hogy ők emberélet árán nem megkaphatóak, változik. Tanúi vagyunk az örök és tipikus önigazolásnak. Alfredet kezdik el hibáztatni, hogy megszűnjön a kognitív disszonancia, és erkölcsi fölényben érezhessék magukat. Őt teszik meg a bűn hordozójának és Klárát az áldozatnak. Kell az erkölcsi önfelmentés, mert nem vállalható az anyagi haszon, a nyers érdek átállásuk megokolására. Kell valami tetszetősebb, nagyszerűbb, ami morálisan megtámogatja döntésüket. Ez az egyoldalú képlet működteti őket, oldja meg a nehéz egyenletet, s felel meg önző vágyaiknak. Megvették hitelbe, ami az orruk elé került, és a törlesztés Klára pénzéből lehetséges csak. Árnyalatnyi eltérésekkel, de működik a zsarolás, mindenkit elkápráztat, majd elönt az arany fénye.

Az előtérben Tóth Ildikó, Gáspár Sándor és Trokán Péter (forrás: Vörösmarty Színház, Székesfehérvár)

Az alapvetően szürkésbarna és kékes alapú, korhű, a mindennapi öltözködést és az elegancia fokozatait is megjelenítő jelmezek egyre több részlete fordul pepitából aranyba. A fekete-fehér kockás, néha csíkos mintázat ugyanis, ami a díszlet és a jelmezek (tervező: Vereckei Rita, látvány: Csontó András) jól kivehető tartozéka az ember kétarcúságának kifejezésére, átfestődik. Az ember ilyen és olyan is, kétszínű, ingatag, nem pedig eredendően rossz vagy jó. Hosszadalmas és didaktikus ez a köztes óra a sok-sok mikrojelenettel és groteszk etűddel, túlteng a tanmese-jelleg. Claire egyre vadabb, kegyetlenebb, aljasul bánik szolgáival. Befolyása a világ menetére és férjcseréinek gyakorisága már-már elkomolytalanítja, elsúlytalanítja, amit képvisel, amivel viszont az alak elemelkedik a metafizikaiba. Isteni küzdelem folyik, egyik oldalról a mindent elsöprő kísértéssel, a minden földi vágyat kielégítő potenciállal, a másikon a megtört kisemberrel, aki feladja, aki eltűnne, kimenekülne a hajszából (valaki még figyelmezteti, hogy nincs más választása), de ezt sem hagyják.

Árulás és bosszú. Emberi-isteni játszmák lecsupaszított terepe. A fizikai díszlet egyszerű tárgyakból áll, minimalista és szimbolikus. A háttér kivetül, gyakran vonattá, amin a kezdetekkor megérkezik a kísértő és végül távozna, akit űznek. A kezdőjelenetben hosszasan várják a város szülöttjét, tervezve a fogadóceremóniát, hogy megnyerjék jóindulatát és vagyonát, de Claire-Klári korán érkezik. Nincs részéről megbocsátás, nem nosztalgiázni jött. Átélhetővé válik, hogyan keletkeznek az első milliók-milliárdok, mit kell lenyelni a busás támogatásért, milyen alkuk lehetnek egy hirtelen egyéni vagy közösségi meggazdagodás, feldübörgő kisvárosi prosperálás mögött, miféle elhallgatások, becstelenségek.

Tanmese ez arról, hogyan menti fel magát az ember, amikor megalkuszik. Arról is, hogy milyen sérelemmel, kérlelhetetlen bosszúvággyal élni. Arról, hogy néha utolér valamikori árulásunk következménye. Arról, hogyan hajlunk, hajlunk el ilyen-olyan becstelenségekkel a rossz felé. Alfred Ill megtagadta terhes szerelmét. Claire Zachanassian nem felejt. Itt a kiváló összjáték hozza el a katarzist a tragikus bukások láttán. A leheletnyit aktualizáló, sokhúrú rendezés, az erőteljes zenei szövet (nem látom a színlapon a zeneszerzőt), a költői-mesés látványvilág s a főszereplőket alakító színművészek nagysága, karakterábrázolásuk sokoldalúan emberi volta, amihez a nagyszámú szereplőgárda is harmonikusan illeszkedik, színvonalas előadást eredményez. Nemcsak az antikok rémlenek fel – nekem Woland is Bulgakovtól, amikor kiáll és szembenéz közönségével, fürkészően, hogy mire képes. S ugyancsak A Mester és Margarita című regényből az a jelenet, amikor nem hallani, mit mesél a Mester az őrültekházában Ivánnak, mert dúl a vihar: itt a Claire-nek hízelgő szónoklatokat és a sebtében összeszedett kórusprodukciókat nyomja el a folyton elhaladó vonatok zakatolása. Ez is eszköze a ritmustartásnak, ami a három órát tovább sűríthette és rövidíthette volna valamelyest, akár a lineáris elemek montírozásával.

Gilbert Edit