Kulcsár Noémi: Téli rege – Shakespeare nyomán –Nemzeti Táncszínház

Kulcsár Noémiről már szinte elmondható, hogy ő a magyar táncművészet Shakespea-re-szakértője, hiszen a Nemzeti Táncszínház-ban december 6-án bemutatott Téli rege táncszínházi adaptációja már többedik a Shakespeare-sorozatában az Ahogy tetszik, A vihar s a Rómeó és Júlia után. Tehát most is Shakespeare drámájából merítette az ihletet, és írta át a tánc formanyelvére, hogy valami maradandót jelenítsen meg a forrásműből.

Cvikli Fanni, Hován Marcell és Engelmann András (fotó: Kaszner Nikoletta)

A Téli rege kanonikusan a regényes színművek műfajába sorolható, amelyek nem éppen felhőtlen boldogságábrázolásukról híresek. Ami közös a Téli regében, a Cymbeline-ben, a Periklészben és A viharban (bár ez utóbbinál az utolsó fázis elevenedik meg) az az, hogy egy hosszabb periódus, több évtized történetét jelenítik meg családok széteséséről, majd összetalálkozásáról, ellenségeskedésről és kibékülésről. Bár a drámák végkifejlete mindig optimizmusra ad lehetőséget, a pozitív lezárás általában mégsem teljes, kételyt és rossz érzést is hagy a nézőben.

Nincs ez máshogyan a Téli rege esetében sem, hiszen itt is egy család széthullásának lehetünk tanúi, melynek tagjai (egy kivételével) végül egymásra találnak, és mintegy happy enddel zárul a darab. Bár a cselekmény egy mondatban összefoglalva pozitívnak hat, a részletek mégis mintha aláásnák a teljes és megnyugtató véget. Szicília királya, Leontes vendégül látja gyerekkori barátját, Polixenest, Bohémia királyát, aki kilenc hónapnyi mulatozás után haza szeretne térni. Leontes azonban marasztalja, ám a barát hajthatatlan egészen addig, amíg Leontes felesége, Hermione nem kérleli a maradásra.
A barát enged, a király féltékeny lesz, eltetetné láb alól, de Polixenesnek sikerül elmenekülnie. A család azonban nem kerüli el a király haragját, a feleség megaláztatik, látszólag meghal, ám saját szobraként titokban tovább él. A kisfiuk meghal bánatában, a kislányukat, Perditát pedig a király száműzi, elviteti Bohémiába, ahol pásztorok nevelik fel. Ott ismerkedik meg Polixenes fiával, Florizellel, egymásba szeretnek, visszatérnek Szicíliába, ahol meg-történik a nagy felismerés, a szobor életre kel, a nehéz megbocsátásból végül boldogság születik.

Kulcsár Noémi ebből az alapanyagból egy magával ragadó, persze azért jócskán keserű táncjátékot varázsol. A cselekményt összesen négy táncossal viszi színre, akiknek így több szerepet kell eltáncolniuk. A párhuzamos szerepek időnként ellentétpárokat alkotnak, mint például a különböző apafigurákat megformáló Hován Marcell esetében: ő alakítja a Perditát eltaszító Leontest, valamint egy pásztort, aki gondoskodó nevelőapja lesz
a kislánynak. Máskor a szerepek minősítik egymást, ahogy Pintér Karina Lilla Hermionét, valamint a mentőangyalként színre lépő szerelem szimbolikus bohócát jeleníti meg, a női gyengédséget és a szeretet építő erejét eltáncolva. Megint máskor generációk keverednek egyetlen táncos alakjában, hiszen Engelmann András a kisgyermek Mamilliustól kezdve Polixenesen át egészen annak fiáig, Florizelig táncol különböző korú karaktereket. Czvikli Fanni pedig a kisgyermek, majd a fiatal Perditát, továbbá Hermione udvarhölgyét, Paulinát alakítja. A több szerep alkalmat ad a táncosoknak arra, hogy akár egyetlen mozdulattal, egy gesztussal, a testtartás megváltoztatásával, arcjátékkal újabb szerepbe lépjenek, megcsillogtatva sokoldalú mozgás- és testkultúrájukat, bravúros tánctudásukat.

Pintér Karina és Cvikli Fanni (fotó: Kaszner Nikoletta)

Az alaposan végiggondolt koreográfia számos emlékezetes momentumából kettő különösen figyelemreméltó Az egyik a nyitójelenet, ahol a családi harmóniát táncolják színpadra az előadók: az előtérben a gyengéden szerelmes szülők, a háttérben a csetlő-botló, egymással játszadozó gyermekek, hogy végül, mintegy a testükből és a díszletet alkotó négy szivacskockából épületet alkossanak együttesen. A másik izgalmas jelenetegyüttes Perdita és Florizel szerelmi történetének eltáncolása. A kezdeti vonzalom tétova esetlenségeitől az erotikus részletekig vezet kettősük, mígnem elérkeznek az egységhez, az összetartozáshoz, amikor már ugyanazokat a mozdulatokat táncolják, akár egymásnak háttal is. Ezek a gyengéden, játékosan romantikus kettősök kapnak mélyebb értelmet az erőszak, az elutasítás és a féltékenység jelenetei révén. E különböző elemeket kovácsolja eggyé az előadás elején látható, majd a végén visszatérő vad és diszharmonikusnak tűnő partitánc.

A keret mintha az összetartó erőt jelenítené meg ebben az egyébként irracionális világban. Shakespeare-nél és Kulcsár átiratában is talányosak a hirtelen érzelmi váltások. Vajon miért marad egy vendég kilenc hónapig a vendéglátónál, aztán miért akar hirtelen hazamenni; miért akarja Leontes oly nagyon, hogy maradjon még; miért kéri meg Hermionét, hogy ő is marasztalja; miért lesz esztelenül féltékeny és közvetve gyilkos; miért gondolja Hermione is jó ötletnek, hogy hosszú évekig szoborként éljen, és még sorolhatnám a megfejtendő motivációkat. Kulcsár interpretációja annyi-ban megengedőbb Shakespeare eredetijénél, hogy Hermione és Polixenes kettősében a maradásra kérlelés mintha az erotikából is táplálkozna, ami legalább alapot adhat Leontes féltékenykedésére.

Az irracionálisan változó hangulatokat kitűnően és gondolatébresztően támasztja alá az előadás zenei világa. Mint már Kulcsár Noéminél megszokhattuk, ebben az előadásban is remekel a zenékkel, széles skáláját fedi le a különböző zenei műfajoknak, pontosan megfogalmazva általuk a kívánt jelentést és hangulatot. Megtalálható ebben Vivaldi Négy évszak című műve, abból is különös hangsúllyal a „Tél” tétele (!) a családi jelenetnél, Elvis Presley „Jailhouse Rock”-ja a parti-jeleneteknél, de van gépzene, a régi lemezjátszó karcolása, technozene és zenekarra hangszerelt „Paint it Black” a Rolling Stonestól. A zene azonban nem csak a hangulatot és a ritmust biztosítja, hanem önálló jelentéshordozó is. Csak egy példa erre: a partizene, a „Jailhouse Rock”, ami keretbe foglalja az előadást, jól alájátszik a vad mozdulatoknak, az őrjöngő jókedvnek, ám ugyanakkor a börtönt is megidézi. Mintha éppen a legnagyobb szórakozás pillanataiban is ott volnának a háttérben az emberek maguk építette börtönei, amelyekből mintha nem volna szabadulás. A börtön zárja körül az előadást, az örömbe nem kevés ürömöt csempészve már a táncjáték elején is, amikor még csak a feldobottság, az önfeledt szórakozás mozdulatait segítii és ellenpontozza.

A keserű végkicsengést erősíti, hogy az előadást lezáró össztánc nem egészen megismétli a darab elejének látszólagos önfeledt örömét, hanem izgalmasan kiemeli, ami már eleve benne volt a zene szövege miatt. Az előadást lezáró partizás a harmóniát, az együttlétet, önfeledt örömérzést kellene, hogy megjelenítse, ám itt éppen azt mutatja fel, hogy a megbocsátás, kifejezetten pedig az önmagunknak való megbocsájtás nehéz, fizikai munka. Ahogy a némán sikító, kérlelő pózból a szobor-Hermione megelevenedik, a férjjel nehezen találja a hangot, nehezen mozgatja bele a testét a táncba, de Perdita segítségével lassan belejön a gyorsritmusú mozdulatokba. Leontes még nehezebben bocsát meg, de neki nehezebb is a dolga, hiszen önmagának kellene megbocsátania. Le is vonul a tánctérről és kibontja a haját (ezzel egy másik szerepére is emlékeztetve, hiszen a pásztor,
a féltő-gondoskodó apa viselte így), hogy azután a többiek közé vegyülve őrült táncba kezdjen ő is. Mintha minden rendbe jöhetne hát, börtön ide vagy oda, ám az egymásra találás, a családegyesítés mégsem sikerül tökéletesen, hiszen mindenki magában táncol. Mintha ki-ki maradna saját börtönében, önmagába zárva, az eksztatikus tánc metaforikusan kilépésként (eksztaszisz) értelmezhetően nem a másik felé indít, hanem a saját börtönökből való sikertelen menekülés irányába. Az előadás lezárása tovább erősíti a keserűséget, hiszen az extázistól kimerülve, magatehetetlenül terülnek el a táncosok, talán végleg bezárulva magányuk börtönébe.

Almási Zsolt