Shakespeare: Lear király – Kenneth Branagh Theatre Company

Lear szerepe minden nehézsúlyú brit színész számára kötelező, egy művészpálya utolsó szakaszának nagy kihívása. A legnagyobbak szinte kivétel nélkül nekifutottak: John Gielgud (1931, 1950), Laurence Olivier (1946), Paul Scofield (1962), Ian McKellen (2007), Don Warrington (2016) és Antony Sher (2016). Kenneth Branagh színészként és rendezőként egyaránt korunk egyik – ha nem legjelentősebb – Shakespeare-tolmácsolója, évekkel ezelőtt elfoglalta e poszton Olivier megüresedett trónját. V. Henrik, Hamlet, Macbeth, Jágó, Leontes karaktere és tucatnyi – színházi és filmes – Shakespeare-rendezés már mögötte van, a legjelentősebb darabok közül talán csak a III. Richard, A vihar és
a Lear király nincs még feldolgozásai között. Egy 2019-es interjú tanúsága szerint évek óta foglalkoztatta Lear alakja: „a személyes megbocsátás óriási hiánya…amit világunk éppen megtapasztal a vad és ítélkező, azonnali és erőszakos megosztottságában…”, de energiáit lekötötte életrajzi motívumokon alapuló mozija, a Belfast – amiért a nyolcadik jelölése után végre kezébe vehette az Oscar-szobrocskát –, majd harmadik Poirot-filmje, az A Haunting in Venice forgatása. 2023 tavaszán jelentette be, hogy a Kenneth Branagh Theatre Company a 2015‒2016-os évad után megint visszatér a West Endre a Lear királlyal 50 előadás erejéig a Wyndham’s Theatre-be, majd 2024 őszén turnéra indulnak New Yorkba.

A színész-rendező 1989-ben megjelent Begining című életrajzi könyvéből tudhatjuk, már akadémistaként is kutató alkat volt, szerepeihez nemcsak az irodalmi anyagot, de az ahhoz kapcsolódó társművészeti vonatkozásokat is mindig aprólékosan feltárja. Shakespeare korabeli közönsége Raphael Holinshed 1587-es műve, az Anglia, Skócia és Írország krónikái alapján a mítosz és a történelem összefonódásaként ismerhette meg Lear (Leir), az ókori Britannia királyának történetét, aki felosztotta birodalmát három lánya között. A darabot először 1606-ban, az udvari karácsonyi ünnepségek keretében adták elő a Globe Színházban. Díszlet nélkül, a három lány szerepét a társulat tehetséges fiúszínészeivel játszatva – feltételezések szerint Cordeliát és a Bolondot ugyanaz a fiú alakította. Lear szerepét Shakespeare Richard Burbage-nek írta – kihasználva énektechnikáját és fizikai állóképességét –, a színész sírfelirata őrzi alakítása emlékét. A színházkutatók szerint Lear valós kora 80 év körül van, így korainak tűnik Branagh pályáján. (Bár magunk is láthattuk az alig 50-es Kulka Jánost vagy László Zsoltot e szerepben, és Hegedűs D. Géza is 70 alatt játszhatta el.)

Nem is öregemberként, hanem ruganyos harcosként, látszatra egy robusztus negyvenesként jelenik meg Branagh mint Lear a színpadon, olyan férfiként, akinek fizikai és szellemi kimerülése vezet oda, hogy feladja az életet. A színész nem elégedett meg a címszereppel, az előadás rendezését is magára vállalta, ami kissé skizoid helyzet, hisz egyszerre kell koncentrálnia egy nagy Shakespeare-szerep felépítésére, és totálban látni az egészet is. Alaposan átgyúrta az eredetileg öt felvonásos darabot egy filmszerű, szünet nélküli kétórás előadássá, akciódús, erős tempót diktálva. Ahogy Nádasdy Ádám szokta, „lefordította” Shakespeare-t a mai közönségnek, modernizálta a párbeszédeket, megőrizve ugyanakkor a híres monológokat. Az előadás hangsúlyát – a fiaival küzdő Gloucester párhuzamos melléktörténetével –
a gyermekek árulására helyezte. Az alapokhoz nyúlt vissza, rendezői felfogását a jelmez- és díszlettervező Jon Bausor támogatta. Merész vizuális formanyelvet hoztak létre, nincs nagyléptékű díszlet, királyi luxus. Képi vilá-gát tekintve a történetet az eredeti korba helyezték. Stonehenge kőbástyáit idéző sziklák sziluettje felett Ízisz szemét stilizáló, állandóan örvénylő, változó égbolt fedi a játékteret, rajta felhők, madarak, csillagok keringenek pusztító időjárási viszonyok között, nincs díszletelem, csak a színpadi forgót és emelőt aknázta ki a tervező. A jelmezek durva szövésű anyagból vagy bőrből készültek, földszínű ingek, nadrágok, a vállakon átvetett állatbőrök, mindenki övében tőr vagy lándzsa. Branagh ugyan most nem filmet forgatott, de az előadáson érezhető filmes hatás, leginkább Aletta Collins koreográfiája és a Bret Yount által beállított harci jeleneteknek köszönhetően.

A színész kötődése alma materéhez, a Royal Academy of Dramatic Artshoz (RADA) legendás, 2015 óta már elnöke is a színészképzőnek. Nem felejtette el sa-ját karrierje keserves kezdetét, figyel a friss-diplomások pályára lépésére. A tizennégy szereplő közül hatan éppen csak elhagyták
a RADA-t, és Branagh mellett debütálhatnak a West Enden. Dinamikus, harminc alatti játszótársakat válogatott, akik fiatalságukon túl eklektikusak is, a három lány három rassz: afrikai, ázsiai, kaukázusi. Az, hogy az előadás középpontjában egy színészlegenda áll a maga jelenével és múltjával, jó kontrasztot képez a fiatal művészek színpadi éhségével.

Deborah Alli egy ambiciózus női harcos, lendületes és cinikus Goneril, Melanie-Joyce Bermudez Reganja kegyetlen, aki hamar ráérez a hatalomra. Jessica Revell játssza Lear hűséges lányát, Cordeliát és övé a Bolond szerepe is. Nagy lehetőség ez a RADA-n 2023-ban diplomázott színésznőnek. Jó is a színpadi együttállása Branagh Learjével Cordeliaként, de a lantot pengető Bolond figurája a premier utáni előadáson még nem tartott tükröt a közönségnek. Corey Mylchreest a felemelkedésre bármi módon kész törvénytelen fiú, Edmund szerepében magabiztos, pimasz, jóképű cselszövő. Mellette a hűséges fiút alakító Doug Colling kicsit halovány Edgar, igaz, az előadásban kevés tere van „őrült Tomként”. Joseph Kloska méltóságteljes a tisztességes főúr, Gloucester szerepében, kínzási kulcsjelenete alatt szemgolyói hangosan csattannak a színpadon, ahogy azokat Cornwall hercegeként Hugie O’Donnell kivájja. Kentet Eleanor de Rohan játssza, egy fiatal színésznő, nem az a tekintélyes, nyugdíjas harcos, akit megszoktunk, de ez működik az előadásban.

Branagh alakításának erejét az adja, ahogy megmutatja, hogy a benne forrongó kiegyen-súlyozatlanság miatt miként eshet szét az ember élete teljében. Lear-alakítása kettős portré, egyrészt a hálátlan gyerekeitől szenvedő apáról, másrészt egy férfiről, akinek kicsúszik a lába alól a talaj, amikor visszavonul a „munkától”. A nyitójelenetben még derűs szülő, akit Cordelia hálátlansága indít hanyatlásnak, majd másik két lánya, Goneril és Regan árulása taszít a mélybe, annak felismerése, hogy feleslegessé vált. Dühödten esik neki a körülötte eltorzult világnak, mert a szokásoktól eltérően élni akar. Hatalmát átadta ugyan, de csakis abban a hitben, hogy tekintélye nem csorbul, lányai „hálásak a jóért”. Ám aki kiengedte a gyeplőt a kezéből, annak veszni kell. Branagh nemcsak egy ember halálát játssza el, hanem egy sze-mélyiség teljes összeomlását is. Az előadás elején a felette koronát formázó, hatalmát szimbolizáló, összeérő lándzsahegyeket magabiztos mosollyal, egy varázslatos könnyedségű, prosperói mozdulattal fújja szét. Majd magabiztossága eltűnik, haragja kibillenti belső egyensúlyából, mintha stroke-ot kapna a dühtől, lányai egymásra licitáló hálátlanságától s ekként saját életterve sikertelenségétől. Ezután jön a hirtelen szívhalál Cordélia élettelen teste felett, hasonló a hasonló mellett hal, ha már az együtt élni öröme nem adatott meg nekik. Szép, amint azonos testtartásban nyugszik a két színész, az apa védelmezőleg halott lánya felett.

Branagh energikus, ihletett hévvel szólaltatja meg Lear híres monológjait. Megrendítően ábrázolja a megtört, sebezhető embert, aki védtelen az árulások és a természet erejével szemben. Lear királya nem heroikus alak, köznapi ember. Alakításában lenyűgöző, ahogy a király fokról fokra veszti el verbális képességét, hangját, hogy ki nem mondott szavai a záróképben egy utolsó tébolyult sikolyba tömörödjenek.

Ott van a színpadon Branagh pályaíve Hamlet-től Macbethen át Lear királyig, három olyan Sha-kespeare-szerep, amely próbára teszi a színészt. Úgy érzem, világsztárként és elsővonalbeli Shakespeare-előadóként némi kockázatot vállalt, amikor e szerepet megformálva nem arra koncentrált színész-ként, hogy elődei legendás alakításainak nyomdokaiba lépjen, hanem rendezőként, színházi emberként a produkció egészére helyezte a hangsúlyt, kvázi Lear-teamet szervezett.

Csodálom is érte, hogy volt bátorsága másként gondolkodni egy kanonikus Shakespeare-darabról, annak szereplőiről, és nem féltette az eddig kivívott Shakespeare-színész nimbuszát; hogy mert saját ízlése és tudása szerint fogalmazni.

Branagh 2023-as Learjének lényege nem élemedett kora, hanem élete tragikus kifutása. Annak vizsgálata, megteheti-e következmények nélkül egy uralkodásra abszolút képes ember, hogy kényszer nélkül átadja a helyét.

Olvasva Branagh 28 évesen írt Begining című életrajzi könyvét a pályakezdésről, tudom, mit gondol „a klasszikus színészről”. Ahogy már sokszor, most is missziót vállalt, amikor a Thor, a Poirot-filmek rendezője, a mozisztár egy olyan színpadi produkciót álmodott meg, amely megszólítja, színházba csábítja a fiata–lokat is, akik talán először látnak Shakespeare-t.

A világ „erőszakos megosztottságában” talán ma az ilyen gyors és heves Lear-előadásnak van lehetősége eljutni a közönség széles köreihez, amelyben a jól koreografált harci jeleneteken át szólal meg a történet. A rutinos nézők persze megértik a rendező nyomatékos figyelemfelhívását a darab háborús kontextu–sára, a személyes árulások, a családi traumák szövevényeire, a trónutódlás kérdésének ne–hézségére és a finom közéleti áthallást korunk politikai káoszára. (Lear és lányai viszályában ott van valahol II. Erzsébet, III. Károly és Harry herceg napjainkban címlapsztorivá lett családi – már-már – szappanoperája is.)

Branagh persze nem csak új közönséget toboroz Shakespeare-nek, hanem szokatlan színpadi formanyelvével a „demokratikus színházat” is megmutatja. Nem a sztárszínész áll a reflektorfényben, hanem a színpadi csapat együtt. Szép zárógesztus, hogy az előadás végén nem ad teret a személyének szóló ovációra, csakis együtt jelenik meg a tapsra a társulattal.

Cseh Andrea Izabella