VIII. OPEN Közösségi és Részvételi Színházi Fesztivál – MU Színház

Open, azaz nyitottan a színház ma még szokatlanabb formáira, fogékonyan a műfaj hagyományostól eltérő értelmezési lehetőségeire. Évente egyszer egymást követő estékre gyűjtve hív meg a MU Színház olyan előadásokat, amelyeket az élet sokféle területéről érkezett szereplőkből verbuválódott közösségek hoztak létre, vagy amelyek – szakmai segítők által megtervezetten – a nézők aktív részvételére is számítanak. Amelyekben a lényeg a közös gondolkodás, az együttes játék. Az idén öt előadást terveztek be a rendezők, de azután a Jogos felvetés – vitaszínház a lakhatáshoz való jogról című részvételi színházi produkció elmaradt. Bár elhangzott, hogy bizonytalan, mikor kerül legközelebb műsorra, kivártam jó pár hetet, bízva abban, hogy pótlólag meg tudom nézni (a MU-ban vagy máshol, ha már nyár elején az Aurórában elmulasztottam), és bele tudom tenni a beszámolómba. Végül úgy tűnik, maradnom kell a fesztiválon látott négy előadásnál, amelyek közül három a közösségi színházi formát, egy pedig a részvételi színházat képviselte.

Esztrád – GHT csoport (fotó: Kaposvári Dénes)

A mostani OPEN nyitódarabja egy premier, a több mint egy évtizede a MU-ban dolgozó GHT (Gyula és a Hölgyek Társasága) csoport Esztrád – nyugdíj revü című előadása. Rögtön a kezdés oldott hangulatot teremt: az előadók a keresztnevükön (vagy épp a becenevükön) mutatkoznak be, és az életkorukat is hozzáteszik: hetven feletti számok hangzanak el. Tizenhat derűs ember, akik jól érzékelhetően büszkék az eddig eltöltött évekre. És mint hamarosan kiderül, teljesen természetes számukra, hogy azon igyekezzenek: az előttük álló évek is minél tevékenyebben, minél több örömmel teljenek. Az idejükkel most már évek óta szabadon gazdálkodnak, hiszen a munka világának kötöttségeit már jó ideje maguk mögött hagyták.

Az előadásban az utóbbi egy-másfél évtizedük minden bizonnyal legmeghatározóbb történéséről mesélnek: a nyugdíjba vonulásuk körüli időszakot elevenítik fel változatos jelenetekben. A GHT tagjai a legjobb életkorban vannak mindehhez: már megvan a kellő rálátásuk az akkori eseményekre, de tele vannak mondanivalóval az utóbbi időszak új tapasztalataival kapcsolatban is.

A Róbert Júlia író-dramaturg, Sereglei András rendező és Garai Juli mozgástervező közreműködésével létrejött bemutató meghatározó tartalmi eleme az adott élethelyzetek elfogadásának és az újat keresés élményeinek sok szempontú megközelítése; bölcs kérdések és tiszteletre méltó válaszkísérletek a „mi dolgunk a világban” témájára. Semmi panaszáradat, legfeljebb annak finom érzékeltetése, hogy olykor azért lenne mire. A jelenetekben egyébként feltűnően sokszor hangzik el a szabadság szó: van, aki megtalálta, van aki kereste-keresi, van, aki többet szeretne belőle. Megkerülhetetlen, hogy gondolkozzunk róla – és ez a legkevésbé sem életkorfüggő.Az előadásnak mindvégig fontos kísérője a humor, de a zárás számomra egyértelműen mindent visz: a csoport szellemes, poszt-modernbe hajló kívül-is-vagyok-belül-is-vagyok játékkal reflektál önmaga létezésére. Válaszul egy beszólásra – a közönség majd pont öregembereket akar nézegetni a színpadon? – a szereplők lelazulós, felszabadult táncba kezdenek. Egész jó lehet nyugdíjasnak lenni. És jólesik most erre gondolnom.

Közhasznúsági jelentés – MU Színház (fotó: Éder Vera)

A MU Színház másik előadásában is sok szó esik a munkaidőtől független tevékenységekről. A Közhasznúsági jelentés témája a különböző civil szervezetekben végzett önkéntes munka: kilenc elkötelezett ember eleveníti fel történeteit a lelkes tenni akarásról, a hivatalnak packázásairól, valamint a nagyjából össznépi közönyről. A szintén Róbert Júlia írói-dramaturgi részvételével készült előadás (konzulens: Kovács Adél pszichológus) erős hitet sugároz: még ha olykor értelmetlennek tűnik is a mindennapos küzdelem, soha nem hiábavaló az energiabefektetés. És az egészen apró sikereknek is örülni kell, hangsúlyozza az egyik szereplő.

A Szivák-Tóth Viktor rendezte előadás rokonságot tart az Örkény Színház pár évvel ezelőtti nagyszerű produkciójával, a Kiváló dolgozókkal (amely segítő szakmákban dolgozókról beszélt, szintén közösségi színházi keretek között). Minkét esetben olyan emberek történeteivel találkozhattunk, akik nélkül a világ sokkal rosszabb hely lenne. Az előadás egyszerre mesél szabadságról és szabadsághiányról, egyenlőségről és egyenlőségdeficitről, empátiáról és cinizmusról. Nehéz volna megállni, hogy ne gyűjtsem ide a megemlített szervezeteket (remélem, nem felejtem ki egyiket sem): Amnesty International, Élő Könyvtár, Független Színház, Háttér Társaság, Haver Alapítvány, Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány, Máltai Szeretetszolgálat, MásZín-ház, Utcáról Lakásba Egyesület, Waldorf-szervezetek. (Amelyikekről kevesebbet tudtam, utánuk néztem, és talán mások is így tettek; szolgáljon ez is az előadás érdeméül.)

Belém égsz – RÉV Színház – Szántó Dániel, Balla Richie és Kiss Tünde (fotó: Mezősi Kristóf)

A témából kiindulva nem számítottam rá, hogy a felidézett helyzetek milyen viccesek is lehetnek. Hát ez a Waldorf-dolog meg mire jó? Sznob szülők gyerekeinek fákat ölelgetni? Vagy: minek szerencsétlen gyerekeket a szexuális edukációval vegzálni? Mindenki ugyanúgy csinálja, ha majd felnő, nem? A civil önkéntesek mulatságosabb-keserűbb tapasztalatai nyomán kifejezetten szórakoztató előadás születik, amely jó ritmusban váltakoztatja a mozgalmasabb jeleneteket (mozgástervező: Ujvári Milán) és az önvallomásosabb részeket.

„Jó étvágyat!” – mondja beengedéskor a jegyszedő, majd meglátom a sajátos nézőteret, amely hívogatóan megterített asztalok köré kirakott székekből áll. Leülünk, spontán módon alakulnak ki az asztaltársaságok. Hamarosan egy-egy szereplő is csatlakozik hozzánk afféle házigazdaként. Innentől kezdve végig esszük-isszuk az egész előadást, sőt, színpadi útmutatások alapján az egyik étel készítéséhez magunk is tevékenyen hozzájárulunk, ami kiváló lehetőség, hogy össze is barátkozzunk alkalmi társaságunk tagjaival. Mire hazaindulunk, 20-30 tejtestvérünk is lesz (ennek részletei azonban hadd szolgáljanak meglepetésül későbbi előadások nézői számára is).

De a DR?NKUBÁTOR Társulás előadásának nem az a fő érdekessége, hogy összekapcsolja a színpadi játékot és a nézőtéri együttevést, hiszen hasonló társítással már tucatnyi előadásban találkozhattunk kőszínházi és független játszóhelyeken egyaránt. A Kocsonya Zsófi írta-rendezte és Hirsch Máté dramaturgi közreműködésével készült Örökölt bors sokkal inkább attól különleges, hogy többféle alkotási forma elemeit egyesíti: miközben éppúgy közösségi színház, mint a fentebbiekben leírt két produkció, az „asztalgazdák” kezdeményezte beszélgetésekkel a részvételiség irányába is elmozdul (bár természetesen másként, mint például egy vitaszínház tehetné), a színpadi játékot pedig az ezekben az előadásformákban kevésbé megszokott erős performativitással kapcsolja össze.

A színpadon mindenki roppant tevékeny: előkészít, gyúr, szaggat, főz, eszik, etet, felszolgálni indul. Mindennek közepette pedig mesélnek erről-arról – és nem is csak konyhaközeli témákról. Múltbeli történetek, felmenők, barátok, szerelmek kerülnek szóba. A szereplők a közös tevékenykedés baráti légkörében örömeiket és traumáikat is megosztják velünk. Az alaphangulatot egy szellemes jelenet adja: valaki jelképesen bedobálja egy nagy fazékba élete meghatározó helyzeteit, szereplőit, és főzi őket „vagy 35 évig”. Ez idő alatt jó eséllyel már meg is puhul mindegyik.

Örökölt bors – DR?NKUBÁTOR Társulás (forrás: MU Színház)

A fesztiválon a részvételiséget a RÉV Színház Belém égsz című előadása kép-viselte. A győri független társulat fontos vállalása, hogy fiatalok közé, akár osztálytermekbe is visz előadásokat, és a nézőket hozzászólásra, vitára késztetve, a látottak alapján közösen gondolkodjanak el élethelyzetekről, karakterekről. A MU közönsége a tizenévesektől a (ránézésre) hatvanasokig sokféle korosztályt képviselt; a történet valószínűleg nem is vitt mindenkit egyformán magával, viszont azokon a pontokon, ahol erre lehetőség nyílt, a lelkes hozzászólók, vitapartnerek köre változatos volt a generációkat tekintve.

Kiss Tünde és Balla Richie a Belém égsz című előadásban – RÉV Színház (fotó: Mezősi Kristóf)

Érződik a háromszereplős játékon, hogy elsősorban beszélgetések megalapozására készült: helyzetei könnyen átláthatók, szereplői szívesen beszélnek magukról, és gyakran fogalmaznak meg szentenciaszerű igazságokat. A Szivák-Tóth Viktor által írt és rendezett darab sokféle kapcsolódási lehetőséget kínál. Bizonyára van, akit a megidézett édes-bús Karády-dal szólít meg, vagy az „olyan az életem, mint a tenger” típusúönvallomások találnak el, és vannak, akiket a két nárcisztikus alak s a nagyjából mindenben bizonytalan lány összegabalyodott érzelmi viszonyainak felgöngyölítése köt le.

Engem mindenekelőtt a színészi játék fogott meg: Balla Richie, Kiss Tünde és Szántó Dániel nemcsak a hagyományos színházi értelemben nyújtanak meggyőző alakításokat, de a részvételiség megkövetelte váltásaik, spontán reakcióik is fesztelenek, nem egyszer kifejezetten szellemesek.

Az előadás egy pontján élénk beszélgetés alakult ki a csoportomban. De azt azért sajnáltam, hogy nem átjárhatók a csoportok, így mindenki csak egy szereplővel kerülhet kapcsolatba. Mivel a történet nem zárul happy enddel, és nyitva is hagy kérdéseket, felteszem, tizenéves közönség jelenlétében további beszélgetéssel zárul a program. Az esendő karakterek, a végtelenített játszmasorozatok, a különféle formákban többször is megjelenő erőszak fontos témákat kínál a feldolgozáshoz.

Dömötör Adrienne