A Színházi Világnapon, március 27-én a friss Irodalmi Nobel-díjas Jan Fosse norvég drámaíró üzent színházcsinálóknak és -nézőknek s minden potenciális művészetfogyasztónak. Másokhoz aligha jutnak el a szavai, pedig azoknak a politikusoknak is érdemes volna elgondolkodni a sorain, akik az orosz–ukrán háború kapcsán békepártiaknak mondják magukat, miközben elutasítják a másságot, ellenséget látnak az idegenben és nem ítélik el a fegyveres támadót.

A legendás kaposvári színházi műhelyt szétverő politikusoknak érdemes lett volna Mohácsi János rendezéseivel megismerkedniük az elmúlt évtizedekben (felvételek révén tán még most sem késő), s érdemes lenne ma is – meglehet, jobban értenék a világot és benne önmagukat. Akik értik, érzik és élvezik Mohácsi alkotói és színészpedagógiai működését, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tudományos és alkotóközössége két héttel a Színházi Világnap után díszdoktorrá avatta Mohácsi Jánost. (Az értékítélet hitelét érzékeltetendő: egy évvel korábban, 2023-ban a világhírű francia színháztudóst, Patrice Pavist avatták ugyanitt díszdoktorrá.) E számunkban közöljük Berekméri Katalin színművész, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatója és az MME adjunktusa laudációját, valamint az újdonsült doctor honoris causa beszédét.

Az 1995-ös Színházi Világnap magyarországi tévéközvetítéseit felidézve Darvay Nagy Adrienne említést tesz az egy évvel korábban végzett legendás marosvásárhelyi színészosztály vizsgaelőadásáról, a Tartuffe-ről, melynek szereplői utóbb csaknem mind játszottak A képmutatók cselszövése s Az imposztor Molière alakját és szellemiségét megidéző, ugyancsak Tompa Gábor rendezte kolozsvári előadásaiban – ez utóbbiakat láthatták az MTV s a Duna Televízió nézői 1995. március 27-én.

1995. január 1-től lett a Vincze János rendező által 1988-ban alapított Pécsi Harmadik Színház önkormányzati és állami támogatásban részesülő, hivatásos intézmény. A fősodorba sohasem tartozó alkotó életműve s a kortárs magyar dráma egyik legfontosabb műhelye előtti tisztelgés Cseh Andrea Izabella és Farkas Éva kötete, melyre Turbuly Lilla hívja fel a figyelmet.

Az ugyancsak a független színházi szférából indult s azt végleg soha el nem hagyó Bodó Viktor immár sajnálatosan ritka magyarországi rendezéseinek egyike, A csoport látható a 6színben – az előadásról Lénárt Gábor írt.

A valóságból merítette tárgyát és motívumait Szálinger Balázs is Becsvölgye című drámájához – a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház bemutatójáról Turbuly Lilla kritikája olvasható e számunkban.

Sejtelmes, némileg bűnügyinek mondható Tamás Etelka Harmadnapra című, a Criticai Lapokban debütáló drámájának története is.

A fenti jelzők a „némileg” mértékhatározó elhagyásával érvényesek Shakespeare Macbeth és Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című művére is – előbbi pinceszínházi bemutatójára Almási Zsolt, utóbbi Örkény színházi előadására Urbán Balázs reflektált.

Valóság és vér, bűn – kulcsszavai lehetnének ezek Csepeli György jegyzetének is, aki a Müpában A játszma vége című Kurtág-operát, a Miskolci Nemzeti Színházban pedig A Kékszakállú herceg vára című Bartók-művet látta.

Nem akart huszadik hattyú lenni, ezért hagyta el az operaházak világát Blaskó Borbála táncművész – mint az a Józsa Ágnes készítette interjúból kiderül –, s talált ihlető közegre és a létért folytatott folyamatos küzdelemre a független szférában.

Szűcs Katalin Ágnes