Cseh Andrea Izabella – Farkas Éva: Vincze János és a Pécsi Harmadik Színház

A kötetborító fekete háttere, rajta Vincze János két, szintén fekete-fehér arcképe a jelenből és fiatal korából gyászt sugall, és biztosan nem véletlenül. Hiszen a könyv megjelenése idején már tudható, de legalábbis sejthető volt, hogy Vincze János távozásával lezárul a Pécsi Harmadik Színház, e valóban harmadikutas, különleges színházi műhely több évtizedes története. Mert ha a név megmarad is: „… ha ő felállna és elmenne, a Harmadik Színháznak annyi. Ezt ő találta ki, az ő »gyereke«, nem lehet utánacsinálni.” – ahogy Simon István, a színház menedzsere a kötetben szereplő interjúban fogalmaz. A megszűnés határán billegés évei, a tulajdonoscsere, a folyamatos bizonytalanság után a 76 éves Vincze János felállt – hogy milyen körülmények hatására, az egy másik cikk témája lehetne. Így Cseh Andrea Izabella és Farkas Éva könyve – ahogy írják is – „tisztelgés”, „szakmai szolidaritás” az életmű és a színház előtt. A fekete alapon piros betűkkel írt név pedig arra is utalhat, hogy egy, a fősodortól magát mindig távol tartó, a maga útját járó művész színházáról lesz szó. (A borítóterv Toldy Miklós munkája.)

Mielőtt azonban magára a kötetre rátérnék, néhány mondat a szerzőkről. Mert ők is harmadikutasok: nem színházi bloggerek és nem hivatásos kritikusok. Pedig lehetnének, hiszen legalább annyi előadást néznek, és írásaikban is legalább olyan elmélyültséggel elemzik a látottakat, sokszor egymással párbeszédet folytatva, különböző nézőpontjaikat megmutatva, mint a hivatásos kritikusok. Tanulták is a szakmát, még a régi SZFE kurzusán. Mégis megőrizték a nézői rácsodálkozás képességét, a trendektől való tudatos távolállást, az azzal foglalkozunk, arról írunk, ami érdekel bennünket szabadságát. Időnként azt érezni, tudatosak abban is, ahogy távol tartják magukat a hivatásos kritikusi szakmától, és hát valljuk be, a kritikusok is gyanakodva néznek rájuk. (Saját tapasztalatom, hogy az e folyóirat hasábjain a háttérszakmákról megjelent – szerintem hiánypótló – interjúsorozatukat kollégáim milyen értetlenül fogadták, mondván, az nem tartozik a szoros értelemben vett szakmához.) A szerzők azonban mennek a saját értékrendjük után, könyvet írtak Vári Éváról, és minden bizonnyal az ő révén jutottak el a Pécsi Harmadik Színházig és Vincze Jánosig.

László Csaba és Bacskó Tünde – Bányavirág, Pécsi Harmadik Színház, rendező: Vincze János (fotó: Tóth László)

A színházról való folyamatos gondolkodásuk, alaposságuk bizonyítéka ez az újabb kötet. Végigkövetik benne a Pécsi Harmadik Színház történetét, beleértve az előzményeket (Ötszázas Színpad, Pécsi Nyitott Színpad), bemutatják a színház korszakait, és részletesen szólnak minden fontos előadásról. Mivel Vincze János a kortárs színházban hisz, ezek a korszakok szorosan kapcsolódnak egy-egy szerzőhöz, akiknek több darabja is a Harmadikban talált otthonra. Így sok szó esik az Örkény- és a Spiró-bemutatókról, a színház repertoárját leginkább meghatározó szerzőkről. Ma, amikor a kortárs darabokban sokszor csak a rizikót látják a színházigazgatók, már az is szinte hihetetlen, hogy egy pécsi külvárosi színház (hiszen Uránvárosban, az egykori uránbánya szocreál művelődési házában működik) ennyi éven keresztül tudott a már említett szerzők, valamint Háy János, Görgey Gábor, Székely Csaba és mások műveivel akár sok éves szériákat elérni. Igaz, talán éppen azért, mert a Pécsi Nemzeti Színház klasszikus és kommersz túlsúlyú kínálatával szemben itt a nézők saját életükre, nehéz sorsukra is ráismerhettek.

Sokat megtudunk Vincze János színház-eszményéről, alkotói módszeréről is. Állandó színészei vallanak a próbafolyamatokról, a hosszú felkészülésről, párját ritkítóan türelmes és emberi, a színésznek teret adó színészvezetéséről. Közben pedig a rendező mellett kirajzolódik az ember portréja is: egy nem könnyű, munkamániás, bizonyos mértékig mindig magányos, a saját útjához ragaszkodó, a színházra szinte mindent feltevő alkotó arcképe. És a sorok mögül kiérződik a szerzők tisztelete és nagyrabecsülése.

Az előadások nagyobb részét a szerzők személyesen látták, így saját tapasztalataikat osztják meg az olvasóval. A régebbi, esetenként felvételen sem elérhető előadásokról pedig korabeli kritikákat idéznek. Saját elemzéseik legtöbbször a Vincze János munkáira nagyon is jellemző térhasználatból, díszletből indulnak ki, majd az előadás csomópontjának rögzítése mellett részletesen írnak a színészi játékról. Ez már csak azért is érdekes, mert Vincze János körül egy szabadúszókból álló, ám sokszor szerepek sorára visszajáró kvázi társulat alakult ki. Így megszólal a kötetben mások mellett Bacskó Tünde, Bánky Gábor, Füsti Molnár Éva, László Csaba, Pilinczes József, Tamás Éva és Vári Éva is. Sőt, a szerzők arra is gondoltak, hogy ne maradjon ki a már elhunyt Werner József díszlettervező sem, őt egy korábbi interjú közlésével idézik meg. A kép sokszínűségéhez hozzájárul, hogy nem hagyják ki vagy kerülik meg azokat az alkotótársakat sem, akik a rendező módszereinek elismerése mellett színházvezetői működését már kevésbé elismerően említik (erre példa a Mikuli Jánossal felvett interjú).

A kötetet Vincze János rendezéseinek bibliográfiája, névmutató és gazdag képanyag egészíti ki.

Van valami nagyon rokonszenves, csendes eltökéltség abban, ahogy a szerzők rengeteg befektetett energiával megrajzolják színház-történetünk egy-egy jelentős személyiségének portréját, olyan művészeket választva, akik a megérdemeltnél kevesebb reflektorfényt kapnak. És hogy második kötetük nem az utolsó, azt abból lehet sejteni, hogy újabban rendre feltűnnek egy másik rendező előadásain. Várjuk a folytatást!

Turbuly Lilla