A csoport – 6szín

Bodó Viktor A csoport című rendezésében tizenhárom élettörténetből mutat be szemelvényeket. A reflektorfénybe állított részletek egy terápiás folyamatban kerülnek egymással érzékeny szimbiózisba. A kiváló dramaturgi munka eredménye, hogy az önvallomások monológjai mögött egész életek érezhetők: az el nem mondottak is beszédesen kísértenek. Bíró Bence dramaturg jó érzékkel szűri le az egyes szereplőket fojtogató alapkonfliktusokat, amelyek az életutakat deformálják.

Kerekes József (fotó: Juhász Éva)

A darab összes szereplője függő. Miként a drámairodalom nagy alakjainak többsége is. A színház okkal szereti őket, a notóriusokat, akik elvesztik önmagukkal a kapcsolatot és nem képesek többé uralkodni az érzelmeiken, mert valami erősebb kisajátítja az életüket. A nézők pedig „voyeur” kíváncsisággal figyelik, ahogy ezek a személyiségek kizáródnak a saját életükből. Tudatosan vagy nem, a szerepeken keresztül vizsgáljuk magunkat, megbújva a kényelmes nézői székben, tudva, a mi jelenlétünk csak egy színházjegynyi időre szól.

Mi történik azonban, ha nem Tennessee Williams írta az előttünk kínlódó szex- és alkoholfüggő nő szövegét, hanem ő maga meséli el a történetét a saját szavaival? Ez a „Blanche DuBois” nem úgy néz ki, mint Vivien Leigh. A szomszédunkban is lakhatna egy kevésbe sikkes névvel. Össze tudnánk rakni a történetét? Megkérdeznénk, hogy gyermekkorában bántalmazták-e érzelmileg, fizikailag vagy szexuálisan? Volt-e másik függő, szerhasználó a családjában? A csoport alkotói elvégzik helyettünk ezt a munkát, mivel színpadi szövegeik valódi elbeszélések alapján születtek. Hogyan készül megtörtént esetekről művészi alkotás anélkül, hogy a korábbi traumákat elbeszélő valódi szereplők ne traumatizálódjanak újra? (Ezzel a kérdéssel a Ljubljanai Nemzetközi Filmfesztiválon nagydíjat nyert Császi Ádám-film, a Háromezer számozott darab is behatóan foglalkozik.) A csoport esetében épp a dramaturgiai munka játszhat fontos szerepet ebben, mivel az eredeti szövegek végül újraalkotott fikciókként szólalnak meg a színpadon, vagyis a személyes traumákat egy kreatív folyamaton keresztül távolítják el az eredeti elbeszélőktől.

Maguknak a színészeknek is át kellett menniük egy önsegítő terápiás folyamaton a próbák során, másképp nem is tudtak volna kapcsolódni a még nem kész szövegekhez, melyek épp az ő rögtönzéseik és személyes függőségeik által kapták meg „végleges” formájukat. A rendező nyilatkozata szerint, míg játsszák a darabot, a szöveg valamennyire mindig változni fog, és ez üdvözlendő, mert ebbe a csoportterápiás, aktív színházi összjátékba mindig bele kell kódolni az ismeretlent mint jelenlévő tényezőt. A bizonytalanságot egy olyan darabban, amely a szorongásokra épülő függésekről szól, célszerű kreatív alkotótársként elfogadni. Ez kényelmetlen a színészeknek, viszont segít abban, hogy aktívak maradjanak az önvallomások, mintha az eredeti elbeszélőket hallgatnánk.

(fotó: Juhász Éva)

A színpadon székek alkotnak félkört. Az egyik szereplő gondosan tisztogatja őket: portalanítja, fertőtleníti. Érkeznek a résztvevők, tájékoztatnak bennünket a csoport szabályairól: a történeteket ne adjuk tovább. Ez minden pszichoanalízis vagy önsegítő közösség alaptétele. A titoktartással beavatottak leszünk. A szereplők irántunk érzett bizalmával a rendezés befogadja a nézőt: most már egy csoport vagyunk. Lemegy a fény, s miközben elkezdődik a „játék”, ránk nehezedik a hallgatás felelőssége. Tragédiákat beszélnek el nekünk nyíltan vagy takargatva. A kettővel mellettem ülő férfi időről-időre reagálni akar, hozzászólni, jobb híján a barátnőjének mondja. Nem fogadja el a ránk osztott szerepet. A színpadi csoportban ugyanis mindenki reagálhatott az elhangzottakra, míg a nézőtéri csoportban senki. A rendezés jó érzékkel „provokálja” a hallgatásunkat, míg az olyan teher lesz, hogy váratlanul „beüt” az egyik történet, aztán a másik… Tehát mi vagyunk a csendes közeg, amely mindent lát, de nem tud, nem akar vagy nem mer segíteni – nem irigylésre méltó szerep a hallgató, elhallgató társadalomé. Bodó Viktor ezzel eléri, hogy ne csak a színpadon, de a nézőtéren is pszichológiai kísérlet folyjon.

Az előadás szereplői a maguk módján tudnak és akarnak is a traumájukkal szembesülni. Szorgalmas vagy rebellis módon haladnak útjukon, azt akarják kideríteni, hol, ki és hogyan terrorizálta a személyiségüket egyszer, kétszer vagy folyamatosan, és ennek terhét miként hagyhatnák maguk mögött. A rendezés teret ad az önfeltárás monológjainak, melyeket látszólag meglepetésszerűen, de ugyanakkor pontosan és olykor drasztikusan kapcsol össze dramatizált jelenetekkel. Emlékezetes vallomások születnek. Terhes Sándor egy-két szóval teremt drámai hangulatot, amikor szembesül saját őszinteségével. Pigler Emília Zita egy-egy tekintetébe képes belesűríteni a megfoghatatlanságot és profán függésének hajthatatlanságát. Kádár Kinga nagy szerepekhez szükséges drámai erővel és alázattal jeleníti meg többszörös önelvesztését. Kerekes József hisztérikus ordítozásában tekintetének néma magánya hangosodik fel. A Bodó-féle aktív színházban mindenki kap szerepet. Ha a néző kérdezett, felidegesedett vagy bekiabált volna, de legalább is kényelmetlenné vált a széke, akkor a közönségterápia is sikeres volt. Ugyanúgy jár az ölelés, mint a színpadi szereplőknek.

Lénárt Gábor