Shakespeare: Macbeth – Pinceszínház

Tóth András rendezésében mutatták be William Shakespeare Macbethjét a Pinceszínházban 2024. január 26-án, és ennek a rendezésnek sikerült hátborzongató bohózatszerűen a semmit, az ürességet, a semmi és üresség fájdalmas mivoltát színpadra varázsolni. Mindehhez kellett a fiatalosan s bátran erős rendezői koncepció, a pontosan koreografált és megvalósított színészi játék és az átgondoltan megalkotott játéktér.

A rendezői koncepció bátorsága már az előadás elején világossá válik. Shakespeare darabja tekinthető keretes szerkezetűnek, hiszen háborúval indul és azzal is végződik. Tóth András ugyancsak keretes szerkezetben gondolkodott, de itt a keretet Macbeth utolsó nagy, költői beszéde – „A holnap és a holnap […] És nem szól semmiről” – adja. Az előadás elején ugyanis a még elsötétítetlen nézőtéren, közvetlenül a színpad előtt a vészlényt/boszorkányt alakító Koós Boglárka különös ruházatban adja elő ezt a nagymonológot. Különös a ruházata, hiszen félig harisnya szoknyában, félig nadrágban, félig kabátban és topban emlékeztetve Shakespeare boszorkányaira, akikről nem sikerül egészen eldönteni, vajon nők-e vagy férfiak. Mindenesetre elég furák ahhoz, hogy értetlenséget és ezáltal félelmet keltsenek. A keret megváltoztatásával a hangsúlyok is eltolódnak, itt már nem a háború, az akció, a kegyetlenség kerül az előadás középpontjába, hanem az üresség fájdalmas tapasztalata. A ruházat furcsasága miatt egyszerre az is nyilvánvalóvá válik, hogy nem egy klasszikus tragédiába csöppent a közönség, hanem inkább egy vészterhes vaudeville, varieté műsorba, bohózatba. Ezt erősíti, hogy a reménytelenség és üresség monológja után immár a színpadon megjelennek a szereplők és diszharmonikus vonaglással, pszichedelikus tánccal, rituális mozgáskombinációkkal folytatják a skót tragédiát (koreográfus: Vitárius Orsolya). Mintha egy hátborzongató, véres bohózat indulna kegyetlen útjára.

Kovács Olivér, Boda Tibor és Pallag Márton (fotó: Szabó Réka)

A hátborzongató bohózat számos groteszk elemből építkezik, amelyek közül kettőt emelek ki. A kiontott vér például nem piros, hanem sárga, ami egyszerre fedi el és fel a kegyetlen gyilkolást, ami egyszerre el is emeli az előadás formanyelvét a realisztikus ábrázolásmódtól az inkább szimbolikus megjelenítésmód felé. A halottak pedig nem elkerülnek a színpadról, hanem a színész marad, csak az arcára, testére kennek a sárga festékből, illetve egy dísz kerül a díszletet jelentő féminstallációra. A sárga vérhez hasonlóan meglepő az is, hogy a második felvonás nem a megszokott formájú bankett jelenettel indul. Macbeth ugyanis, amikor már visszaült a közönség a helyére, a még fényárban úszó auditóriumban tetszeleg a nézőknek, mindenáron szórakoztatni akarja a „bankett” résztvevőit a vicceivel. Egészen addig, amíg meg nem pillantja Banquót az egyik ülőhelyen, s bár továbbra is próbálkozik nevetést kiprovokálni, innentől csak kínos erőlködésnek tűnik minden erőfeszítése. A feszültséget az auditóriumba benyitó vészlény oldja egy múló pillanatra, amikor megkérdezi, hogy „Vége van-e már ennek?”, vagy még várjon.

A véres bohózat groteszkségét erősíti a sokatmondó, minimalista díszlet is (a látvány Varjú Ágit és Tringer Beát dicséri). A színpadon egy furcsa, beazonosíthatatlan fémalakzat uralja a teret, ami ágas-bogas installációhoz hasonlít, s a szélrózsa minden irányába kilógó alkatrészeivel egyszerre dísz és veszélyforrás, trón és fa. Ha az installációt egy fémből készült fának nézzük, akkor a kiszáradt, az élettelen, a meddő kilátástalanság jelképe, összhangban a vészlény előadást nyitó beszédével és Macbeth későbbi, utolsó nagymonológjával. Ha a gyilkosságokat kísérő díszek felaggatása felől tekintjük, akkor egy olyan karácsonyfává kerekedik, amely halált jelez és hoz, a szeretet és megváltás helyett pedig szenvedést és kárhozatot. Nem tud nem eszünkbe jutni Márai Sándor Mennyből az angyal című verse, ami hasonló hangulatot áraszt, mint a furcsa, természetellenes díszlet uralta játéktér. Az installáción gyarapodó díszek száma, ezzel párhuzamosan Macbeth ruházatának fokozatos redukciója, és a további azonosíthatatlan protetikus tárgyak a semmi-életet kimondó mesét együttesen írják meg.

A vészterhes ürességet színpadra bájoló előadás nem működne a magával ragadó színészi játék nélkül. Ebben az előadásban Macbeth (Pallag Márton) nem hatalomra vágyik, amit pontosan szimbolizál keménykalapja (már csak a krumpliorr hiányzik), hanem az elismerésért folytatott kegyetlen harcának mindig következő lépcsőjére kapaszkodik fel. A motivációja nem belülről fakad, hanem a külső nézőpont talmi díjáért, a belülről fakadó üresség előli menekülésből. Paradox módon, ahogy egyre nagyobb léptekkel menekül a hiánytól való rettegéstől, a horror vacuitól, úgy építi magában és maga körül az üres tébolyt és veszíti el önmagát tetteinek logikus következményeként. Macbeth céltudatos önpusztításának méltó társa Nagyabonyi Emese Lady Macbethje, aki erős, ám ugyancsak menekül, elsősorban talán a meddőség űrjétől, ezért kap időnként a hasához. Ebben a semmit színpadra állító véres bohózatban a vészlényt és a gyilkost alakító Koós Boglárka maga a tökély, felemás ruházatában, bohócságában, vészterhes vidámságával. A többi színész is pompás harmóniával illeszkedik be, akár több szereppel is a rettenetes skót bohózatba.

A semmi fojtogató megvalósulása nem egy távoli, régmúlt, poros, és mindenki által ismert történet ebben az előadásban, hanem finoman hangszerelve inkább a jelenről, a jelenhez szól. Kállay Géza pontos, kortárs, a részletek filozófiai mélységére is figyelmet fordító magyar szövege a beszúrásokkal és kihagyásokkal (dramaturg: Al-Farman Petra) együtt elhozza Shakespeare tragédiáját a mába. Az élőzene (Móser Ádám), a kosztümök is – bár hidegen és távolságtartóan, de – inkább maiak, mint múltat idézőek. Mindez pedig a nem is olyan távoli csataterektől, a hatalom nem valamiért, hanem valami helyett, ellen akarásától sújtotta világban nyilvánvalóan a közönség léthelyzetéről is szól, amit csak alátámaszt a játéktérnek a nézőtérre való kiterjesztése is. Ahogy Macbeth fel is hívja erre a figyelmet, amikor arról beszél, hogy ő sem szereti az olyan előadásokat, ahol „a nézőket abajgatják”, de hát most mégis fogja. A nézők így akarva-akaratlanul is részeseivé válnak Tóth András véres, groteszk bohózatának.

Almási Zsolt