Beszélgetés Blaskó Borbála táncművésszel

 

Blaskó Borbála Harangozó Gyula-díjas táncművész, balettművész, táncpedagógus, koreográfus, rendező. Apai nagyapja Blaskó János festőművész, az Egri Tanárképző Főiskola Rajztanszékének vezetője volt, egyik nagybátyja, Blaskó János Munkácsy-díjas szobrászművész, másik nagybátyja, Blaskó Balázs az Egri Gárdonyi Géza Színház igazgatója, színész-rendező. Édesapja Blaskó Péter, a Nemzet művésze, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, édesanyja, Milvius Andrea színművész, testvére, Bence képzőművész. Ő klasszikus balerinaként a Magyar Táncművészeti Főiskola, aztán az esseni Folkwang Hochschule hallgatója volt, 2003‒2007 között a Színház- és Filmművészeti Egyetem koreográfus szakán tanult. Táncolt Bozsik Yvette társulatában és a Közép-Európa Táncszínházban, s tizenhét évig a Horváth Csaba vezette Forte társulat tagja volt. Az autizmussal élő felnőttek és a megkülönböztetett szociális csoportok számára 2018-ban létrehozta az Attitüd Alapítványt, hogy bevonja őket művészeti alkotások életre hívásába.

 

 

 

Gyerekként is művészek vettek körül. Milyen volt ebben a közegben felnőni?

Szüleim a Miskolci Nemzeti Színház tagjai voltak a hetvenes-nyolcvanas években, és édesanyám – még gyerekkori vágyaként – szeretett volna balettművész lenni. Nem ez lett az útja, engem azonban ez irányba fordított. Tíz éves voltam, nagyon kicsi, amikor elkerültem otthonról, mert felvettek az Állami Balettintézetbe. Addig otthon azt láttam, hogy a szüleim óriási odaadással végzik a hivatásukat. Az a fajta koncentráció és az a teljes felelősségérzet, elmélyülés nyilván rám is hatott. Akkor még élt a festőművész nagypapám, s öntudatlanul is az egész inspiratív művészeti közeget magamba szívhattam. Az csak később derülhet ki, hogy milyen inspirációt kaptam, s ezek a hatások hogyan, miként épülnek be a mostani felnőtt életembe. Kisgyerekként balettozni tanultam, s amikor Markó Iván társulata, az akkori Győri Balett fellépett Miskolcon, Ladányi Andrea főszereplésével, akkor láttam a Bolerót. Ez nagy hatással volt rám. Akkor Csiszár Imre volt a Miskolci Nemzeti Színház főrendezője, elvarázsolt, ahogy ő a színházról gondolkodott és az is, amit megvalósított a színpadon. Gyerekként így nyilvánvaló volt, hogy a művészpálya lesz az én utam is.

Ez az út egyenes volt már a kezdetekkor?

Jártam Miskolcon Lella néni balett-iskolájába hetente kétszer, s Markó Iván ajánlotta a szüleimnek, hogy próbáljuk meg a Balettintézetet. Több fordulós felvételi volt, és sikerült. Mindenki boldog volt. Brada Rózsinál kezdtem, majd Boros Erzsébet, tanított Kun Zsuzsa, Éhn Éva és Menyhárt Jacqueline-nél végeztem. Volt pas de deux mesterem Keveházi Gábor és Sárközi Gyula. Az a tíz éves képzés nagyon jó alapokat adott a későbbi pályámhoz.

A klasszikus balett lépésanyaga nagyon kötött…

Igen, épp ez a kötöttség kezdett engem frusztrálni, mert nem tudtam a saját gondolataimat, szenvedélyemet belevinni. Szerettem volna kitörni és más utakat kipróbálni. Klasszikus tanulmányaim vége felé találkoztam Bozsik Yvette-tel, aki javasolta, hogy menjek tanulni Essenbe a Folkwang Hochschule-be, ami Pina Bausch-nak volt a Művészeti Akadémiája. Felvételiztem, és felvettek.

Pina Bausch a modern tánc úttörője, a klasszikus balett átértelmezője, egy egészen más mozgás- és érzésvilággal, térkezeléssel…

Egy teljesen más közegbe csöppentem. Nemcsak egy másik ország kultúráját, szokásait kellett megismernem, hanem egy teljesen más irányt, látásmódot, felszabadító mentalitást. Addig egy leírt, kötelező követelményrendszernek kellett megfelelni. Ez a Vaganova-módszer (Agrippina Vaganova a táncot a test egészével képzeli el, harmonikus mozgásban tartva a karokat, lábakat és törzset. Nem választja külön a táncos testének bizonyos részeit, hanem teljes összhangban képezi azt). A Balettintézetben ettől a rendszertől nem lehetett eltérni. Ha eltértél, akkor arra gondoltak, hogy rossz vagy, s nem arra, hogy a saját személyiségedet, a kifejezésrendszeredet próbálgatod. Német-országban megtapasztalhattam, hogy a saját mércémhez mérve a határaimat hogyan tudom feszegetni, hogyan tudok fejlődni. Ott rátaláltam igazi önmagamra.

Ott nemcsak egy ország kultúrájával találkoztál, a főiskola nemzetközi volt, sok országból érkező hallgatókkal, ahova be kellett illeszkedni.

Én egy tíz éves balettintézeti múlttal rendelkeztem, az osztálytársaim többsége pedig más helyzetből érkezett. Nemcsak különböző országokból, de voltak artisták, szobrászok , zsonglőrök. Nekem ehhez a közeghez kellett idomulnom. Mindenki azon volt, hogy segítsen abban, hogy megtaláljam a helyem, a saját értékeimet. Két évembe telt például, hogy el tudjam engedni a nyakam merev, folyton megfeszített tartását. A balett csupa felfelé törekvés, a modern tánc pedig keresi és szereti a földközeliséget. Más a kifelé (en dehors) és a befelé (en dedans) is. Meg kellett találni a helyes súlypontomat, az egyensúlyomat, de így alakulhatott ki a teljesen speciális testtudatom, tudatos testhasználatom.

Ezt adta a Pina Bausch-i mozgásvilág?

Ezt is, meg a színházról és a táncról való másfajta gondolkodást. Addig én dramatikus baletteket láttam, történetmesélőst meg olyanokat, amelyek valamit illusztráltak, nem absztrahálnak. Gondoljunk a Hattyúk tavára. Tudjuk, hogy mi történik az első felvonásban, a második, az úgynevezett fehér felvonásban, aztán jönnek a szolisztikus részek és pas de deux-ok, és a végén az ünnepi kép. Az nagyon hamar eldőlt nálam, hogy nem akarok huszonöt évig huszadik hattyú lenni. Biztosan boldogtalan ember lettem volna. Minden tiszteletem azé, aki ezt éli, mert fantasztikus és lenyűgöző az a cizellált, kifinomult kidolgozás és kivitelezés. Csodálatos, hogy mire képes az emberi test! A balett fegyelmezettségre nevel és arra, hogy tiszteljem saját testemet, a környezetemet, hogy alázatos legyek a munkám iránt. Én az egészet azért csináltam, hogy több tapasztalatom, több önbizalmam legyen.

Hazatérve milyen lehetőségek adódtak, mert akkor – ez a rendszerváltozás idejére esett – sok minden megváltozott a táncéletben is. Ott is nyílott a világ.

Igen, volt a Berger Gyula féle kontakt-improvizáció (Zéró Balett), aztán működött Agelus Iván, aki utána iskolát alapított (Budapest Tánciskola, 1991). Korábban is történtek próbálkozások, csak mindez nem volt a köz elé tárva. Amikor találkoztam Bozsik Yvette-tel, az sok mindent meghatározott.

Ő szeretett volna Pina Bausch-tól tanulni, s ezért javasolta nekem, hogy próbáljam meg én. Ott pedig megtanultam, hogy az ember miként tud úgy komplexen gondolkodni a táncról meg a mozdulatokról, hogy az színházi értelemben is érvényes legyen. Nincs verbalitás, csak a mozgás kifejező ereje. Én ezen a módszeren keresztül tanultam meg, hogy a mozdulat milyen többlettartalmakkal rendelkezhet. Általa sokkal több mindent, összetettebb érzéseket is kifejezhetek. Fodor Antal tanár úr a Színművészeti Egyetem koreográfus szakán mondta azt, hogy a tánc a sejtetés művészete, mert nem konkretizál, nem direktben fogalmaz, hanem csak utal, terel és ezáltal sokféle asszociációs lehetőségre nyit.

Itthon milyen lehetőségek vártak?

Még az esseni tanulmányaim alatt felvettem a kapcsolatot Magyar Évával, aki kiváló táncművész, színművész és koreográfus-rendező. Már több mint egy évtizede az Egyesült Királyságban él. A londoni Nemzeti Színházban ötvenszer játszotta Hedda Gablert, de volt a Royal Shakespeare Company és a Kneehing Theatre előadásaiban is. Ő akkor Horváth Csabával dolgozott a Sámán Színházban. Láttam közösen létrehozott előadásukat (Ringató-Duhaj 1997) a Tavaszi Fesztiválon, ami elbűvölt. Éva kijött Németországba, megnézte a vizsgánkat, és megszervezte, hogy a Folkwang Hochschuléval készüljön Budapesten egy közös előadás. A következő évben a Tavaszi Fesztiválon a Stigma című darabunknak a Merlin Színházban volt a bemutatója (2003, dramaturg: Lökös Ildikó, díszlet: Csanádi Judit, ötlet és koreográfia: Magyar Éva). Aztán később több Sámán színházi előadásban is benne voltam. Bozsik Yvette is foglalkoztatott több produkcióban. Itthon izgalmas, testhezálló lehetőségeket kaptam, és hiányzott a család, az öcsém is, hát így itthon maradtam.

Tovább folytattad a tanulmányaidat is.

Mindig is működött bennem az az alkotói vágy, hogy saját darabot készítsek, de azt is éreztem, hogy ehhez tanulnom kell. Akkoriban indult a koreográfus szak a Színművészeti Egyetemen, ahol is Iglódi István, Fodor Antal és Györgyfalvay Katalin voltak az osztályvezetőim.

Három nevet említettél – három műfaj, három különálló művészeti ág képviselői.

Igen, mert azt szerették volna, hogy mind a három gondolkodásmódból kapjunk képzést. Iglódi tanár úrral az alkalmazott koreográfiákkal foglalkoztunk, Fodor tanár úrral azzal, hogy mi hogyan tudunk önállóan létrehozni egy előadást, egy művet, mi szükséges ahhoz, hogy egy gondolat eljusson a színpadi megvalósításig. Györgyfalvay Katalinnal pedig a néptánccal alapvető ritmusképleteket alkalmaztunk különböző szituációkban. Ez négyéves képzés volt, közben pedig mint táncművész felléptem különböző előadásokban. Sokat dolgoztam Bozsik Yvettel, Horváth Csabával. Vele akkor kezdődött a közös utunk, amely majdnem tizenhét évig tartott.

 

Blaskó Borbála – Immobile – próbafotó

 

Mit adott a te nagyon markáns elképzelésedhez az ő nagyon markáns táncos világa?

Mi már a kétezres évek elején a Szögi Csaba vezette Közép-Európa Táncszínházban is együtt dolgoztunk, aztán amikor 2008-ban megalakult a Forte Dance, akkor ott tovább. Horváth Csaba bíztatott, hitt bennem annyira, hogy színészi szöveges feladatokat is kaptam előadásaiban. Az ő alkotói stílusára jellemző, hogy táncosokat és színészeket fog össze és olyan komplexitásra törekszik, amiben a mozgás és a szöveg azonos értéken funkcionál. Én voltam az egyetlen táncművészeti gyökerekkel rendelkező a Forte Társulatban. Nekem azt kellett megtanulni, hogy színészként is előadó legyek. A többiek színművész előképzettséggel rendelkeztek, nekik a mozgás volt a nagyobb feladat.

Te is önálló elképzeléssel rendelkeztél és ki is voltál képezve az önálló kifejezési formához. Hogyan sikerült alkalmazkodnod és elfogadnod Horváth Csaba világát?

Ő olyan impulzusokat és ingereket képes adni, ami az embert rajongással tölti el és magába szippantja. Karizmatikus egyéniség és alkotó. Én akkor még nem gondoltam saját alkotói útra, szerettem kreálni, de táncolni is. Csaba előadásaiban én az ő energiáit, dinamikáját és gondolatait képviselhettem. Nem éreztem azt, hogy nekem most saját magamból kellene egy önálló valamit megfogalmazni és azt színpadra állítani. Azt éreztem, hogy amit én mint táncművész képviselek Csaba előadásaiban, az tökéletesen kifejezi azt az állapotot, amiben én akkor voltam. Nem volt indíttatásom és igényem arra, hogy én mint saját művet alkotó megnyilvánuljak.

Fantasztikus produkciók születtek: Nagy-városi ikonok (2004), Fizikusok (2009), Revolution (2011), Troilus és Cressida (2011), Ruben Brandt (Milorad Krstic műve alapján, 2011), Stravinsky Menyegző (2013), Agota Kristof: A nagy füzet (2013), Bartók: Concerto (2016), Hauptmann: Patkányok (2016). Óriási élmény volt mindegyik.

A fizikai színház fogalma Angliából terjedt el egész Európában. Olyan kifejezési forma, amely valami irodalmi vagy zenei mű témáján, egy erős gondolaton keresztül a testet mint kifejező erőt domináltatja. Csaba előadásaiban már nem érdekes, hogy ki a színész, ki az énekes és ki a táncos. Ő egyensúlyban tartja, harmonizálja a képességeket. Most ez a szombathelyi Weöres Sándor Színház Kivilágos kivirradtig előadásában is kifejezésre jutott. Nem lehetett megkülönböztetni, hogy ki a Fortés közöttük és ki nem, mert annyira harmonikus és egységes volt az előadás.

Horváth Csaba 2009 óta tanít a Szinház- és Filmművészeti Egyetemen. Nem hívott téged?

Tanársegédje voltam az első osztálya indulásakor. Tanítottam, de nemcsak mint asszisztens, hanem tréningeket is tartottam. Tanítani több helyen tanítottam. Így például testtudat képzést a Nemes Nagy Ágnes Iskolában, s Jordán Tamás is hívott a Nemzeti Stúdióba, amikor ő volt az igazgató. Ott vittem két éven keresztül egy stúdiumot. Ő még hívott Szombathelyre, ott is dolgoztam. Angelusz Ivánnál hat évig tanítottam, szóval a tanítás az végig jelen volt az életemben. Amikor hazajöttem Németországból, utána rögtön elkezdtem tanítani.

Most már a Táncművészeti Egyetem adjunktusa s az SZFE doktorandusza vagy. Mi a disszertációd témája?

Szöveg és a táncmozdulat viszonya a színpadon. Nyilván a saját előadásaimon keresztül fogom demonstrálni és elemezni a hipotézist és gondolatmenetet. Az foglalkoztat, hogy egy adott szituációban vagy jelenetben érzékelhető mozdulat vagy mozgássor mennyivel tud többet, mint a mozgás nélküli szöveg. A gesztusok mennyivel több tartalommal bírnak, és mit juttatnak el a befogadóhoz? A néző azzal, hogy nemcsak hétköznapi mozdulatokat észlel és ismer fel, kap-e többet, s mennyivel?

Lehet ezt tanítani?

A tanításban módszert kellett váltanom. Korábban úgy tanítottam, hogy tréninget tartottam és magam mutattam meg az összes mozdulatot. Most már nem tudok úgy táncolni, ahogy én azt közönség előtt felvállalnám. Az Egyetemen Fodor Tanár úr tematikáját örököltem, koreográfiai ismeretet és elméletet oktatok. Tánc és próbavezetés szakágon vagyok, ahol kompozíciós technikákat tanítok.

Több évtizedes már az is, hogy önálló koreográfiákkal jelentkezel. Ez hogy kezdődött?

Igen, jó volt megtapasztalni a különféle alkotók gondolkodásmódját, de egy idő után azt éreztem, hogy nekem is vannak kitörésre vágyó elképzeléseim. A megvalósulásukhoz az kellett, hogy a Forte Társulat egy része le tudott szerződni a Szikora János vezette székesfehérvári Vörösmarty Színházhoz. Horváth Csaba volt a tánctagozat vezetője (Fizikai színház tagozatvezető), s Andrássy Mátét, Krisztik Csabát, Kádas Józsefet meg engem hívott. Mi betagozódtunk a Vörösmarty Színházba. Itt nemcsak Csaba rendezéseibe kerültem bele, hanem Hargitai Iván munkáiba is, sőt koreografálhattam mint alkalmazott koreográfus. Egyszer aztán megkérdeztem Szikora Jánost, mit szólna, ha pár táncossal létrehoznék egy mozgásszínházi produkciót. Megvolt a bizalma, s igent mondott. Megszületett a Hekabé (2015) és olyan jól sikerült, hogy további lehetőségeket is kaptam. Sokat jelentett, hogy ott volt kulturális és infrastrukturális hátterem, nagyon hálás vagyok ezért.

Akkor még javában táncoltál, de hát a táncos pálya rövid. Lehet arra készülni, hogy befejeződik?

Annyira jól éreztem magam a testemben akkor, hogy azt gondoltam, hetvenöt-nyolcvan éves koromig biztosan táncolni fogok. Nem így lett. Ez épp’ egybecsengett a covid és a karantén időszakkal. A csípőm mondta fel a szolgálatot. Mindkét oldalon csípőizületi kopásom van. A gyulladást el lehetett mulasztani, a kopást nem. Az alkotói pályámnak nem lett vége, mert dolgozhatok. Ez is nagyon nehéz. Pályázni kell örökösen, megtalálni a társakat, a befogadó helyeket. Nem egyszerű. Meg kell találnom a lehetőségeket, hogy felszínen maradhassak. Meg kell találnom azokat a témákat, amelyek érdekelnek annyira, hogy küzdeni tudjak a megvalósításukért.

 

Blaskó Borbála, Blaskó Péter, Szilágyi Ágota és Blaskó Bence, a GRANE – Képzelgések a Peer Gynt nyomán című előadás létrehozói

(fotó: Eöri Szabó Zsolt)

 

Megszületett a csodálatos GRANE – Képzelgések Peer Gynt nyomán, amelynek bemutatója a Bethlen Téri Színházban volt, jelenleg a Nemzeti Színházban látható.

A téma már nagyon régóta foglalkoztatott. Szerencsére megláttam a felhívást a Találkozások programra. Ez a Bethlen Téri Színház előadássorozata, Szögi Csaba ötlete alapján. Lényege, hogy két generáció játszott közösen, egymásra reflektálva. Volt többek között közös előadása Udvaros Dorottyának és Földes Eszternek, Tordai Terinek és Horváth Lilinek, Igó Évának és Zoltán Áronnak, s olyan mentorrendezőkkel, mint például Jordán Tamás, Mészáros Márta, Hargitai Iván, Hegedüs D. Géza. Gondoltam, itt a lehetőség. Próbáltam meggyőzni Gáspár Annát ( ő a Manna Produkció vezetője) és Szögi Csabát, hogy az öcsémet, aki autizmussal él, beemelhessem az előadásba. A Peer Gynt egy olyan visszaemlékező utazás, ami egy idős ember életét visszaemlékezésként öleli körbe. Ez bennem úgy fogalmazódott meg, hogy az öcsém a fiatal és az édesapám az idős Peer. Édesapám artikulálja az Ibseni szöveget, színészként ő adja elő, de közben olyan, mintha ezt Bence is mondaná, mindez Bencének egy belső monológja.

Blaskó Bence kifejezőeszköze a látvány. Volt kiállítása a Bethlen téri Galériában, és ő készíti a plakátokat az előadásaidhoz. Bence lénye mit adott ehhez az előadáshoz?

Ő egy fantasztikus ember, különleges lény. Máshogy érzékel és máshogy kommunikál. Ezt a fajta viselkedési módot nem mindenki tolerálja és nem mindenki érti. Nagyon érzékenynek kell lenni az ő személyére és habitusára, Bence sok esetben tükröt tart az embernek. Ő világított rá, mi az, hogy idő, mi az hogy türelem. Érdekes személyiség. Nyilván ez az autizmusából fakad.

A GRANE előadásában különleges ez az apa‒fiú kapcsolat, és bár látványában és mozgásvilágában nagyon erős előadás, nem jut eszembe a Forte. Ez egy teljesen más világ.

Figyeltem mindig, próbáltam felismerni azokat a helyzeteket, amikben a színházi teljesség kibontakozik, amikben egyöntetűvé válik a kép, a hang, a mozgás, a filozófia. Mint alkalmazott koreográfus, rengeteget tanul az ember a különböző rendezőktől.

 

Blaskó Borbála a Ruben Brandt előadásában – Forte Társulat

 

Amikor önálló előadást hozol létre, akkor nem kell senkihez sem alkalmazkodni. Miből inspirálódsz, mik adnak ötletet?

A GRANE 2021-ben született. Azóta is volt pár, s előtte is több, például a Hesszelők, amelyet Caryl Churchill Az Iglic című drámája nyomán Cseh Dávid írt át. Tizenhét évesen láttam a Zsótér Sándor féle Iglic-előadást a Vígszínházban. Akkor Börcsök Enikő volt az Iglic. Nagyon nagy hatással volt rám. Aztán láttam a Tengely Gábor féle Iglic-előadást is, amit a Katona József Színház a Bábszínházzal koprodukcióban adott elő. Azt is vagy háromszor megnéztem. Maga a téma kezdett el érdekelni annyira, hogy a saját magam verzióját mindenképpen színpadra akartam vinni. Ez így született. A kék madárban (Stúdió K Színház) az érdekelt, hogy a boldogságkeresés miről is szól, létezik-e egyáltalán boldogság, és észrevesszük-e, ha az élet felkínálja. Megcsináltam a kaposvári egyetemistákkal Ibsen Nóráját, Prédamadár címmel, aztán volt Gombrovicz Yvonne, burgundi hercegnője Pukedli címen (Átrium). Itt Yvonne figurája érdekelt, aki úgy létezik a világban, hasonló viselkedési mintákkal, mint akár az öcsém, Bence.

Az önálló produkciókhoz alkotótársak kellenek és helyszínek a próbákhoz, az előadáshoz. Nem lehet egyszerű…

A Hesszelők úgy születhetett, hogy nyertem egy Staféta pályázatot. Ez a fővárosi önkormányzat programja, amelyet a Jurányi Ház gondoz. A Bethlen Téri Színház is partnerem. Közös a múltunk a Közép-Európa Táncszínházzal, én ott nőttem föl, szinte a második otthonom volt. Ott dolgoztam például először Bozsik Yvette-tel. Most több tervem van, egy biztosan megvalósul. Ez a Mese mese mátka, pillangós madárka című gyerekelőadás lesz a Nemzeti Táncszínházban. Egy másik pedig Györgyi Annával és a lányával, Kiss Anna Gizellával készülő közös produkció lesz. Furcsa művészi pálya, mert a sérelmek érzékenyen érintik az embert. Ezt az érzékenységet meg kell őrizni, mert az ember abból építkezik, de a sérelmeken dolgozni kell. Nem szabad, hogy beépüljenek, s gátjai legyenek az alkotómunkának. Minél többet él és érik az ember, annál komplexebb problémákat tud egy színházi előadásban feldolgozni. Az a legnehezebb ebben, hogy a néző azt kapja, amit én át szeretnék adni. De ez is a legizgalmasabb.

Az interjút készítette: Józsa Ágnes