Beszélgetés Darvas Ferenc zeneszerzővel, színházi zenésszel

 

Darvas Ferenc összetéveszthetetlen alakja a pesti utcáknak, télen is ingujjban és baseballsapkában, gyors léptekkel suhan.

Zeneszerző, zongorista, a legtöbbet foglalkoztatott színházi komponista, aki otthon van a színpadokon is, a MÜPÁ-ban csakúgy, mint Debrecenben a Deszka Fesztiválon (itt „Sanzonok, kuplék, egyéb bohóságok Újhelyi Kingával és Darvas Ferenccel” című esttel, az Örkény Színházban nagy sikerű CD-bemutatója volt, az Ógni, mógni kár, ahol a színház művészei, Mácsai Pál és Csákányi Eszter mellett neves vendégek léptek fel Darvas Ferenc-dalokkal). A színházi bemutatók száma meghaladja a százötvenet. Sok-sok tévé- és rádiójátékhoz komponált zenét. Zongorarögtönzéseivel a némafilmek világát elevenítette meg több múltat idéző mozielőadáson. Filmzenéi közül – hatvanhárom volt – kiemelkedik a három nagy Bereményi Géza-film, a Tanítványok, az Eldorádó és a Turné, valamint Hajdú Szabolcs számos nemzetközi díjat nyert Fehér tenyér című alkotása. De több mint hat évtizede igazolt pingpongversenyző, és könyvéből – Számcirkusz – Trükkök és titkok fejszámolóknak (Typotex Könyvkiadó, 2018) – fejszámoló művészetét is megismerhetjük.

Hivatalosan Darvas Ferenc, de sokaknak ma is Ferike, mert ő olyan. Dalai fülbemászók, kedvesek, slágerszerűek, énekelhetők. Már gyerekkora is rendkívüli volt, hiszen édesapja a neves költő, humorista és konferanszié, Darvas Szilárd (1909‒1961) – az ő neve miatt változtatta meg Darvas Iván a keresztségben kapott Szilárd nevet Ivánra).

 

(fotó: Józsa Ágnes)

 

Az, hogy apám nagyon népszerű ember volt, sokat jelentett nekem. Meg tudtam hallgatni nagyon korán őt a rádióban. És apám rólam is írt. A második humoros könyvében, a Tréfás kalauzban, amely 1955-ben jelent meg, egy külön fejezetet szentelt nekem Történetek Ferikéről címmel. Ezt úgy magyarázom, hogy akkoriban nagyon nehéz volt bármiről is írni, és úgy látszik, én egy kicsit érdekes és furcsa voltam. Olyanokat mondtam például, amikor megjegyezték: „Ferike, nagyon hasonlítasz édesapádra”, hogy „igen, rímelek rá”. Édesanyám zongorázott, és volt például egy kottája, aminek a címlapján az állt, hogy A gyermek Mozart. Ebben voltak a négy-ötéves Mozart darabjai. Akkor már nagyobbacska voltam, de én is elkezdtem kis darabokat írni egy kottás füzetbe. A címoldalára azt írtam: 
A gyermek Darvas. Apám sok helyen fellépett, és sokszor engem is magával vitt. Nagyon hamar belekerültem abba a nagyon érdekes színházi világba, ahova ő tartozott. A színház, a zenés színház, a kabaré, a varieté mindennapos közeg volt számomra. Így érthető talán, hogy az utam miért a könnyű műfaj felé vitt. Emlékszem is, hogy hogy történt. A Bábszínházban voltam, olyan 7-8 éves lehettem, amikor ott próbálták a Szerelmes Istenek című darabot. Ez Suppé A szép Galathea című művéből készült. A szereplők a korrepetitorral gyakoroltak egy dallamot, amiről úgy gondoltam, hogy ilyen szépet még életemben nem hallottam, ez a világ legszebb zenéje: „Spártában búcsú volt, Athénban meg nem. Ideje, hogy búcsú már nálunk is legyen. Elittam a pénzemet, nincs egy drahma már. Miért is voltam én hát ilyen nagy szamár.” Sokat elárul, ha valaki gyerekként ilyent hall, és azt gondolja, hogy ez a világ legszebb zenéje. Közben jártam zeneiskolába. Apukám nem volt muzikális, de imponált neki, hogy én oda járok. Egyszer jöttem haza, és eldicsekedtem, hogy megdicsért a zongoratanár néni, azt mondta, nagyon jó a billentésem. Mire apám így válaszolt: „Fordulj meg, kisfiam, és megmutatom, hogy nekem milyen jó billentésem van.” Nem sokat találkozhattam vele, nagyon más volt az életritmusa. De meghatározta az életemet és az indulásomat. Ő és a Bábszínház. A Bábszínházban kétféle dolog hatott rám. Egyrészt maguk a bábdarabok, a mesedarabok – mindegyiket többször megnéztem. Akkoriban, ha zenét hallottam, azt általában megjegyeztem. Még most is el tudom játszani a főbb bábdarabok zenéjét. Nemrégiben csináltam egy próbát. Hét darab címét fölírtam, és azt mondtam, tessék, válasszatok egyet. Mondták, legyen a Csintalan bocsok, és akkor én eljátszottam, hogy „Jó a bocs, ha vígan él”. Ugyanakkor a Bábszínháznak volt a másik vonala, ahol apám konferált. Ez különbözött a rendes kabaréktól, itt a népszerű színészeknek, komikusoknak megvoltak a bábalak-verziói. Alfonzó helyett Balfonzó, Latabár Kálmán helyett Jatagán Kálmán és így tovább. Nagyszerű bábok voltak, mert Szűr-Szabó József, a Ludas Matyi zseniális karikatúristája volt a bábtervező. Ezeket a műsorokat is néztem, ezekről is rengeteg emlékem maradt. Ez volt az a közeg, ami körül-vett, és az akkori zenei világ. Emlékszem, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon – akkor Majakovszkij Színpadnak hívták – hallottam először a Mendelssohn-nászindulót, de mint csasztuskát, megszövegesítve. Ismertem Török Sándort, akinek akkor már olvastam a nagyon népszerű Csilicsala csodái-köteteit. Beleszülettem egy ilyen társaságba, és tudomásul vettem, hogy apám híres ember, és azt is, hogy én vagyok a Ferike. Hat-hétéves koromban Szűr-Szabó József csinált rólam illusztrációkat, és állítólag a többi rajzain is minden kisfiút Ferikének rajzolt. Én meg jártam a zeneiskolába. Ilyen volt a gyerekkorom.

 

Darvas Szilárd

 

Ennyire egyértelmű volt, hogy ez lesz az út?

Teljesen egyértelmű volt. Egyrészt mert kiderült, hogy muzikális vagyok. Szerencse volt, hogy a

 

Darvas Ferike (1950)

 

nyám zongorázott. Volt otthon egy lehangolt bécsi zongora, azon elkezdtem én is játszani. Semmi máshoz nem volt érzékem.

A számokhoz nem? Még mostanában is elkápráztatja közönségét fejszámoló művészetével.

A számokhoz végképp nem. A számolás már felnőtt koromban kezdődött. A Budapest Varietében (Kálvária tér) gyerekként láttam Pataki Ferencet, a híres fejszámolót, aki nagyon imponált nekem. Mindig is szerettem rejtvényeket kitalálni, kedveltem Grätzer József (Karinthy Frigyes titkára, a „rejtvénykirály”) Sicc-könyvét. Úgy harmincéves korom körül foglalkoztatni kezdett, hogy mi lehet Pataki Ferenc titka, és elkezdtem a számokat figyelni. Tulajdonképpen játszottam a számokkal, hallgattam a trükköket, hogy ha egy számnak összeadom a számjegyeit, akkor az osztható-e kilenccel (illetve mivel osztható stb.). Elkezdtem ilyen szorzási-osztási műveletekkel játszani, és nagyon szórakoztatott. Rájöttem bizonyos dolgokra – matematikus barátaim csodálkoztak, hogy zenész létemre hogyan is sikerült ez nekem. Az iskolában nagyon rossz voltam matematikából. Engem bármilyen normális iskolában megbuktattak volna, mert semmit nem tudtam. Ez a fejszámolás olyan, mint egy játék, ami a mai napig is az maradt. Játszom a számokkal. Odáig jutottam ebben a dologban, hogy barátaim segítségével meg tudtam jelentetni egy könyvet huszonnyolc saját trükkel, Számcirkusz a címe. A mai napig is játszom, legutóbb a Kugler Szalonban az volt a címe a műsoromnak, hogy Tépem a számot. Összehoztam a zeneszámokat magukkal a számokkal.

 

„Anyával és Lacival” – 1948

 

Sokak számára megmaradt Ferikének. Különc, aki a leghidegebb időben is ingujjban jár…

Bár idősebb lettem, Ferikéznek engem. Az alulöltözést mindig emlegetik, pedig csak azt jelenti, hogy élvezem, ha nincs melegem. Ez is felnőttebb korban jött. Akkor már megvoltak a gyerekeim is. A konzervatóriumban (Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola) Zempléni Kornél volt a tanárom. Elégedetlen volt velem, mert nem voltam túl szorgalmas. Nem gyakoroltam, helyette pingpongoztam. A bátyám már gyerekkoromban megtanított pingpongozni, tizenhárom éves koromtól kezdve igazolt versenyző vagyok. A mai napig játszom, most már csak a kerületi csapatban. Kiszámoltam, hogy hatvanhat éve vagyok igazolt versenyző. Nyertem főiskolai bajnok-ságot, NB II. bajnokcsapat tagja voltam.

 

Darvas Ferike 1948-ban

 

Darvas Szilárd a színpadon (1958)

 

Már középiskolásként szerzett sanzont, amelynek Mezey Mária volt az előadója.

Amikor meghalt az apám, megcsináltam A villamos balladája című sanzont. Aztán még többet.

A Zeneakadémián hogyan fogadták ezt a tevékenységét?

Szerencsém volt annyiban, hogy Petrovics Emilnek, aki maga is nagyon értett a könnyűzenéhez is, tetszett, hogy így vonzódom a könnyűműfajhoz. Talán azt is gondolta, hogy nem baj, ha jól képzett az a könnyűzenész. Talán ő ajánlott be az Operettszínházba korrepetitornak. A feleségével, Galambos Erzsivel jóban voltam. Petrovics nem volt tanárom, de azt hiszem, az ő ötlete volt, hogy a diplomamunkám a Lóvá tett lovagok legyen. Szerencsém volt ezzel is. Vámos László, az Operettszínház akkori igazgatója tudta, hogy főiskolásként már voltak szerzeményeim, amelyek elhangzottak a rádióban, és megbízott azzal, hogy a Shakespeare-mű Mészöly Dezső által átdolgozott változatához zenét írjak. Huszonnégy éves koromban én ezzel a művel „berobbantam” a szakmába. Petrovics látta, hogy úgynevezett komoly műveket, oratóriumot, kantátát nem fogok szerezni. A Zeneakadémia tanári kara bevonult az Operettszínházba, és megnézték a Lóvá tett lovagokat, s így lediplomáztam.

Ilyen erős indulás után hogyan tovább? Megmaradt a se nem „könnyű”, se nem „komoly”, nagyon is színházcentrikus zenénél.

Hogy van érzékem a színházhoz, az már a Bábszínház látogatása közben kiderült, mert a bábdarabokat néha előadtam anyámnak, zenével együtt. Volt valamiféle dramatikus érzékem a zenében is. Ezt ma is az egyik erősségemnek tartják. Gyakran játszottam némafilmekhez aláfestő zenét. A Corvin mozi 1995-ös felújítás előtti bezárásakor Fritz Lang Metropolis című némafilmjét vetítették, én játszottam, s amikor újra nyitották, akkor megint. A némafilm-kísérés száz százalékos improvizáció. Meg kell nézni a filmet, hogy hozzávetőlegesen tudja az ember, mi történik. De azt, hogy pillanatról pillanatra kövesse, csak nagyon erős azonosulással lehet elérni. Úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy az ember szinte megszűnik, s csak a film létezik a vásznon. Én nem vagyok sehol, nem is játszom, nem is tudok róla, hogy a kezeim mozognak. Tökéletesen azonosulnom kell azzal, amit látok, azt húzom alá, azt dramatizálom. Ez nagyon izgalmas tud lenni, egy pillanatnyi gesztus, egy arcon átsuhanó mosoly, bármi, amit abban a pillanatban kell érzékelni és visszaadni. Amit némafilm-kísérésnél csinálok, az százszázalékos szinkronja annak, amit látok. Ez ösztönös. Ebben nincs semmi tudatosság. Ha elkezdeném ellenpontozni, szerkeszteni, akkor az már nem improvizáció lenne. De arra nincs is lehetőség. A film aláfestése közben nem lehet megállni: nem is az kellett volna oda, tekerjük vissza, mert mást szeretnék. Volt úgy, hogy egyfolytában két órán át játszottam így aláfestő zenét. Nagy rendezők nagy filmjeit kísértem közönség előtt: Chaplin, Buster Keaton, Harold Lloyd, Dreyer Szent Johannája – ezekért nagyon hálás vagyok a sorsnak.

 

Együtt a család, 1958. szeptember 18.

 

Még az indulásnál és az Operettszínháznál tartottunk…

Négy és fél évig voltam ott korrepetitor, s nagyon sok színházi tapasztalatot szereztem. Közben folyamatosan kaptam a Magyar Rádió könnyűzenei osztályától a különféle megbízásokat kuplékra, karakterdarabokra. Olyan színészeknek írtam, mint Ruttkai Éva, Márkus László, Darvas Iván. Harmincéves voltam (1976), amikor megbízást kaptam a Vígszínházban a Rezeda Kázmér című darabra, amit Kapás Dezső rendezett. A feladatra Nádasdy Kálmán javasolt, aki nem ismert, csak hallott tőlem dalokat. Ilyen szereposztás volt: Ruttkai Éva, Psota Irén, Darvas Iván, Tomanek Nándor és Tahi Tóth László. Én ültem a zongoránál, és tíztagú zenekarral játszottunk. Akkor már nagyon benne voltam a színházi világban.

Ha zenekarral játszott, akkor ez azt jelenti, hogy a dalokat hangszerelni is kellett.

Igen, hangszerelni kellett. Segítségemre volt ebben, hogy akkoriban több vidéki színháznak volt saját zenekara. Ez sajnos, leépült. Dolgozhattam Kecskeméten, ott például tizennégy tagú zenekarral. A filmek esetében meg még nagyobb zenekarra volt lehetőség – Bereményi Géza filmjeihez (Tanítványok, Eldorádó, Turné) harmincöt tagú zenekarral lehetett dolgozni. A hangszerelést a gyakorlatban lehet megtanulni. A Magyar Rádióban sok rádiójátékhoz írtam zenét, azokat is meg kellett hangszerelni. Szereztem egy olyan praxist a hangszerek kezelésében, ami eleinte nem volt ugyan tökéletes, sok hibát elkövettem, de mégiscsak működött és egyre jobban.

Több mint százötven színházi műhöz szerzett zenét. Hogyan közelít a zeneszerző az adott darabhoz?

Itt megbízza az embert a rendező, akinek vagy vannak nagyon erős elképzelései a zenéről, vagy nincsenek. Mindenki különbözőképpen instruál. A film az egy más dolog. Fellini és Nino Rota nagyon jól összedolgoztak. Szerintem Rota nélkül nincs igazi Fellini-film. 
A színházban legtöbbször dalszerzőnek érzem magam. Az nagyon fontos, hogy érezzem – és azt hiszem, ebben tényleg jó vagyok –, hogy a színész mit énekelhet, mit nem, vagy én mit énekelhetek – mert sokszor szerzek olyasmit is, amit én énekelek el. A zeneisége? Műfajt nem tudok mondani, mert mindenféle benne van, akár opera vagy operett, ragtime, minden, amit én tudok, s ezeket valahogy összehozom.

 

Csákányi Eszter és Darvas Ferenc, Kaposvár, 1974

 

Költőkhöz és egészen különböző műfajú, lelkületű, hangulatú előadásokhoz szerzett zenét. Ezek mások is, meg hasonlók is.

Ez így van. A zeneszerző tulajdonképpen egyfajta saját nyelvet bír. Ez nem olyan nagy baj. Bár sokszor noszogattak a tanáraim engem is, hogy „Ferike, csináljon már valami komoly dolgot”, én nem csináltam komoly dolgot, hanem mindig ugyanazt csináltam, mert az viszont őszintén jött belőlem. Ezért van a zenéimnek egy aránylag egységes világa. Picit talán fellengzősen hangzik, mert Bachhoz nem szeretném magam hasonlítani, hiszen hozzá senkit nem lehet hasonlítani, de nála is az van, hogy mindent összeszedett, amit hallott, és egy jellegzetes Bach-stílust munkált ki – rögtön meg lehet ismerni. Ez sokféle zenét egyesít magában, mégis egyértelműen Bach. Bocsánat, hogy ilyent mondtam, de másképpen nem tudom jól érzékeltetni, hogy egységes stílusa van az embernek, ami valahogy a sokféleségből áll össze. A színházban mindenféleképpen a szituáció szabja meg a zene irányát, hangulatát. Mondok egy példát: ha valaki áll a koporsónál, akkor nem fogok erre „Jaj, cicás” zenét írni. Vannak ilyen elemi dolgok. Sokfélét kell és sokféleképpen összehozni. Figyelembe kell venni a színész képességeit például. Esterházy Péternek van a Daisy című operája, amit soha senki nem csinált meg, mert nem igazi operalibrettó, nagyon speciális – a szerzői instrukciók sokszor fontosabbak, mint a darab. Nos, az RS9 Színház elhatározta, hogy megcsinálja, és akkor nem túl erős képességű énekesekre megírtam a zenét. Ugyanez volt, amikor Regős János a Frutta di mare című darabot megzenésíttette velem, és dalokat íratott hozzá. Meghallgattam a színészeket, felmértem, kinek milyen a képessége, milyen a karaktere, és pontosan olyan dalt írtam, hogy az az ember önazonos lehetett. Ez talán valamiféle empatikus képesség bennem. Nem mondanám magam az élet egyéb területein nagyon empatikusnak, de úgy látszik, hogy a filmben és a színházi dolgokban megvan ez a képességem. Képes vagyok olyan zenét írni, hogy az szájra álljon.

Színészek különböző önálló estjeihez is készített zenét, például Eszenyi Enikőnek dalokat Kiss Judit Ágnes szövegeire.

A színészi éneklés az egy különleges, másfajta dolog. Oda nem nagy hang kell, mert ott legfontosabb a színész. Abban a műfajban inkább színésznek kell lenni és nem énekesnek, vagy a kettőnek érdekes esszenciáját adni. Csákányi Eszter, akivel Kurt Weill-estet csináltunk, a dalaimnál mindig mondja nekem, ne haragudjak, ő színészetből fogja tenni és nem pontosan a leírt hangokat fogja énekelni. Itt változtat, ott változtat, ahogy neki jön. Ez egyes zenészek számára, akik túlságosan a zenéből indulnak ki, kicsit idegesítő, esetleg megalázó tud lenni. A színházi zenénél a színész egyénisége kell, hogy érvényesüljön. Ezért merek én is meg-zenésített verseket énekelni, mert úgy érzem, hogy nem rossz, beleadom azt, amit kell.

 

2000-est 2016-ban

 

A színházi zenék közül – több mint százöven volt – melyek a legemlékezetesebbek?

A legnagyobb szabású a már említett, huszonnégy éves koromban írt Lóvátett lovagok volt, mert ez egy rendes, kétrészes, egész estés színdarab volt tánckarral és rengeteg dallal. Aztán emlékezetes volt a Nestroy-darab, a Talizmán a Katonában (2000), a Radnóti Színházban Heltai Naftalinja (2010). El ne felejtsem Parti Nagy Lajos Ibusárját, ami eredetileg rádiójátéknak készült, aztán megszámlálhatatlan színházi előadás született belőle. Ment egyszemélyes darabként, de előadták a spanyol gimnáziumban spanyolul, s külföldön is játszották. Azt mondtam Parti Nagy Lajosnak, hogy ez a mi Csárdáskirálynőnk. A másik ilyen, szinte mese-Csárdáskirálynőm az Ágacska, amit Csukás István írt. Azt már tényleg nem lehet követni, hol mindenütt ment. Ez az én két nagy slágerem. Komáromban Jókai Gazdag szegényekjét (2004) csináltam, amit Bognár Róbert és Schlanger András dolgozott át zenés alapanyaggá, Várady Szabolcs verseivel.

És az Örkény Színház emlékezetes darabjai, például Ödön von Horváth Kasimir és Karoline-ja, ami a 2010-es POSZT-on a legjobb rendezés díját nyerte?

Ezt a darabot Bagossy László Stuttgartban már megrendezte. Az ottani zenei vezető szedte össze az eredeti söröződalokat és az ismert nótákat, azokat én csak átvettem. Ott csak előadó voltam, zongorista és narrátor. Kipróbált engem Bagossy László és Mácsai Pál, tudnám-e azt csinálni, hogy ülök a zongoránál, egyszer játszom, aztán meg narrálok. Kiderült, hogy ez megy nekem, mert szórakoztat. Lehet, hogy ez apai örökség, mert apám zseniális előadó volt, kiváló konferanszié. Nála nemcsak abból állt a konferálás, hogy vicceseket mondott, hanem nagyszerűen tudott a hangjával bánni. Nekem annyira „bejött” ez a dolog, hogy Bagossy legközelebb már egy szerepet bízott rám, ahol a színpadon is meg kellett jelennem. Az már egy komolyabb feladat volt. Nem vagyok színész, de a Viharban – ahol én voltam Gonzalo, az öreg tanácsos, a csacsi vénember, akinek elképzelései vannak a társadalomról – elmondatott velem egy kétperces monológot. Leültetett a fűbe, nem feledkezvén meg arról, hogy nekem nincs színészi mozgáskultúrám, és aztán el kellett aludnom. Az is ment nekem. Az Örkényben nem sok önálló dolgot szereztem.

A színházi feladatok mellett filmzenéket is írt. Van különbség a kettő között?

Igen, mert ha az ember megír egy színdarabot, akkor azt az elejétől a végéig lejátsszák. A filmben rengeteg a manipuláció. Ezt ideteszik, azt odateszik, bevágják, levágnak belőle. Emlékszem, hogy Bereményi Turnéjában volt egy hosszú jelenet, amit egészen határozottan képre csináltam. Könyörögtem, hogy ez maradjon úgy, mert belekomponáltam minden ajtócsapódást. Kimaradt. A filmben minden változik, nem ott lesznek a hangsúlyok, ahová szántam. A filmnél ezt megszoktam és el is fogadtam. Bereményi Gézával, amikor az Eldorádót csináltuk, leültünk. Akkor a felvételek nagy része már kész volt. Néztük a videokazettát, ő pedig mondta, hogy itt kéne egy ilyen, oda kéne egy olyan. Vagyis, nagyon konkrétan, határozottan tudta, hogy mit szeretne.   A Turnénál sok minden kimaradt. A filmnél tulajdonképpen minden nagyon képlékeny. Ott kimaradt például az egyik kedvenc zeném. Mindig azt gondolom, hogy Nino Rota ott a felhők fölött hallgatja, milyen trombitazenét csináltam. Akkor Rota azt mondaná: „Francesco, ez igen, ez jó!” Aztán végül kimaradt a jelenet. Kértem Gézát, hogy tegye be aláfestő zenének. Betette, s valahol a háttérben szól. Ilyenek mindig megtörténnek. A színdarabnál kevésbé. Ott a darabhoz megírják a dalszövegeket, én pedig megzenésítem. Színházi tevékenységemnek nyolcvan százaléka – lehet, hogy több is – megzenésített dalszöveg.

Ezek a dalok hogy születnek? Először a vers, aztán a zene, vagy van zene és aztán a vers?

Van zeneszerző, aki jobban szereti, hogy megkomponálja a dallamot és arra írnak szöveget. Egyes szövegírók imádják így. Például Zsüti, G. Dénes György is azt szerette, ha dallamot adtak neki, és ő azt, mint egy kereszt-rejtvényt, szöveggel kitöltötte. Nálam fordítva van. Akivel a legtöbbet dolgoztam, és most már megjelent két CD-nk is, Várady Szabolcs, régebben pedig Rigó Béla – aki sajnos, már nincs közöttünk –, verset írtak. A vers engem inspirál, és ha ők jó zenei érzékkel megírják a verset, gondolnak arra, hogy ebből valami dal lesz, akkor nekem könnyű. Szabolcs muzikális költő. Én a verset majdnem készen kapom, alig kell igazítani. Tulajdonképpen azt mondhatnám, hogy versmegzenésítő vagyok, ahogy a németben mondják, vertonen: meghangosítom a költeményt, ez áll alkatomhoz a legközelebb. Dés László dallamokat szerez, és a szövegírói, költői megírják hozzá a szöveget. Ez két teljesen különböző dolog. Az egy másik műfaj, az a pop és a rock környéke, ott másfajta szabályok érvényesülnek.

Sok műfajú az ön zenei világa. Klasszikus költőket is megzenésít.

A MÜPÁ-ban nyolc-tíz éve lépek fel a műsorokban. Azzal kezdődött, hogy egy Ady-esthez kértek föl zongoristának. Volt több Ady-megzenésítésem, s abból betettem kettőt. Ezután jöttek a fölkésérek. Felvonult szinte az egész magyar irodalom, Kosztolányi, József Attila, Weöres Sándor, szinte minden nagy költő. Petőfi vagy Vörösmarty-megzenésítésem nem volt, mert nem találtunk olyan verset, de Csokonai, Arany János több is.

Itt mi az inspiráló?

Szinte soha nem mondták meg, hogy melyik verset zenésítsem meg. Megnéztem az életművet, néha több száz verset elolvastam. Abból indultam ki: azt érdemes megzenésíteni, ami nem rosszabb énekelve, mint ha szavalnák, vagyis nem vetődik föl az a kérdés, hogy miért kellett ehhez zene. Ez azt jelenti, hogy dalszövegként fogom föl a verset, vagyis olyat keresek, amelyiket így lehet kezelni. Így voltam Kányádi Sándorral is. Talán hetven szöveget megnéztem. Sorban jöttek, hogy ezt nem, ezt nem, azt nem. Kettőt találtam, amire azt mondtam, hogy ezeket el lehet énekelni, mert dal lesz belőlük. Ha azt érzem, hogy jobb, ha elszavalják, akkor nem zenésítem meg.

Most is születnek így dalok?

Készülünk egy Csoóri Sándor-műsorra a MÜPÁ-ban.

És ki énekli a dalokat?

Senki nem kényszerít arra, hogy énekeljek, ez részemről egy bónusz, hogy azt mondom, ha már itt vagyok, aláfestő zenét játszom, hangulatot csinálok, akkor a megzenésített verseket is eléneklem. Így volt a Kányádi-esten is.

Van aláfestő zene, költemények meg-zenésítése és sok-sok színdarabhoz írt dalzene. Ilyen volt a Peleskei nótárius Nyíregyházán (1987).

Bognár Róbert, a szöveggondozó és Schlanger András, aki rendezte az előadást, mondták, hogy itt legyen egy dal, ott legyen egy dal, és akkor Várady Szabolcs megírta a dalszövegeket, én meg a zenét. A Naftalinnál is így volt. Összeültünk a rendezővel és a dramaturggal, Szabó Mátéval és Kovács Krisztinával, megbeszéltük, hogy hol legyen dal, melyik miről szóljon, és Szabolcs szolgáltatta a szöveget, én meg csináltam hozzá a zenét. Itt a versek azért születtek, hogy legyen belőlük dal. A rádióban is rengeteg ilyent csináltam, főleg Csajági János rádiórendező foglalkoztatott sokat. Számos mesejátékot ő maga írt és a verseket is megírta hozzájuk. Volt tehát rádiós gyakorlatom is. Ennek során nemcsak a hangszereléssel meg a zenei lehetőségekkel ismerkedtem meg, hanem a zenedramaturgiával is foglalkoztam. Az is nagyon fontos. Az Ibusár például egy a szokásostól eltérő darab, nagyon rövid szövegekkel, amihez parodisztikus zenét kellett kitalálni. Mindig a helyzetből kell kiindulni, azt kell csinálni, ami oda szükséges.

Mindig elfogadták ezt?

Nagyjából. Ritkán mondták azt, hogy ide valami más kéne. Ilyenkor meg-csináltam másképp. Egy ékes példája az alkalmazkodóképességemnek az, ami az Ágacskával történt. A darabnak nagy sikere volt a Játékszínben. Még Tímár Béla rendezte és játszott is benne évekig, s aztán ezt a mesejátékot sok-sok helyen megrendezték, előadták. Mrsán János Veszprémben akarta megrendezni a darabot úgy, hogy egy hang se legyen olyan, mint ami a Játékszínben elhangzott. Én akkor ugyanarra a szövegre teljesen más zenét komponáltam. Ilyent más zeneszerző még nem csinált saját darabjával Magyarországon. Illetve egyszer előfordult hasonló, de ott csak a szöveg szerzője volt azonos. Kaposvárott ment A három testőr még a hetvenes években. Később elő akarták adni a darabot Debrecenben is, de a kotta elveszett. Megvolt a szöveg – az is Várady Szabolcsé –, de nem volt meg a zene, Székely Iván szerzeménye, aki már felhagyott a zeneszerzéssel. Nem volt más megoldás, új zenét kellett írnom.

Minden dalra emlékszik, amit szerzett?

Van, amire már nem emlékszem, olyan régen volt, és meglep, amikor felbukkan valahol. Szerencsére nagyon sok felvétel van, és azért nagyjából megvannak a fejemben. Ez pár száz dallam a filmekből, színházból. Van, ami közelebb áll hozzám, amit jobban szeretek. A gyerekeim nagyon jól ismerik a zenémet. Nagyobbik fiam, Benedek még parodizálta is, a kisebbik, Kristóf meg el tudja játszani szinte mindegyiket. Ő is olyan, hogy hallja, és már játssza is, sőt, akár más hangnemben is. A gyerekeim nagyon jól ismerik a stílusomat, a zenei világomat, és elismerik, hogy hatottam rájuk. Mind a ketten bevallják, hogy erős inspirációt szereztek abból, hogy kisgyerekként hallottak engem zongorázni, zenét szerezni. Sokszor bevontam őket rádiójátékokba is, itt-ott apró feladatokba. A CD bemutatóin is együtt léptünk fel.

 

Petrovics Emil és Darvas Ferenc

 

A második CD-bemutató volt már az Örkényben. Itt volt a Te vagy a legjobb ötletem és most, az Ógni, mógni kár – színházi dalok Várady Szabolcs szövegeivel.

Lesz még ilyen?

Kristóf fiam készen áll egy újabb CD-re, de hogy lesz-e est és mikor, azt nem tudom. Mostanában leggyakrabban mint zongoristát hívnak. Kőszegen Verebes István önálló estjén zongoráztam. Eljátszom másnak a zenéjét is. Koltai Róbert estjeihez megtanultam a Dés Laci-számokat. Ilyent is csinálok.

Minden felkérést elfogad? Mire mond nemet?

Talán kétszer volt úgy rádiójátéknál, hogy azt mondtam, nekem ehhez nincs kedvem. Automatikusan nem mindent csinálok meg.

A világ szörnyedelmes, gyűlölet, irigység, gonoszság. Darvas Ferenc – mintha másik bolygóról jönne – ennek szöges ellentéte: életszeretet, derű. Hogyan sikerült így megőriznie ezt?

Ez nyilván alkat dolga is. De most eszembe jutott valami. Azt mondtam, hogy komoly dolgokat nem csináltam. De azért kár lenne kihagyni az élet-műből, ha egyáltalán ilyesmiről beszélni lehet, mert nem nagyon vannak önálló kompozícióim, az Emily Brontë-dalokat. Húsz évvel ezelőtt Barabás Olga, marosvásárhelyi rendezőnő megbízott egy feladattal. Daniel Defoe Moll Flanders című regénye alapján készült darabjához Emily Brontë-verseket kellett megzenésítenem. Schubert és Schumann ebben sokat segített. Főleg ők, bár más szerzők is vannak benne. Ez a két szerző – nem stílusgyakorlatként, de harmóniájuk, dallamviláguk révén – nagyon erősen hatott rám. Előadásukhoz talált a rendező egy egészen kivételes képességű énekesnőt, Újhelyi Kingát. Vele most a Deszka Fesztiválon is felléptünk. Akkor még főiskolásként úgy énekelte el az én Brontë-dalaimat, hogy heteken keresztül naponta hallgattam újra és újra. Szerettem a dalaimat is, és azt is, ahogy ő énekelte.

Sikerült megőrizni azt a belső harmóniát, ami hol Emily Brontë, hol Kányádi Sándor?

A megőrzésre nem tettem semmiféle kísérletet. Így alakult, én ilyen vagyok.

Az interjút készítette: Józsa Ágnes