A XV. Deszka Fesztiválról

A koronavírus-járvány után néhány évvel most újra megrendezett nagyszabású Deszka Fesztivál május közepén, Debrecen régi-új színházi tereiben játszódott (az elmúlt, covidos és posztcovidos évek kortárs magyar dráma-kínálatából válogatott programmal). Nemcsak a helyszínek változtak, hanem kissé a fesztivál szerkezete is. A régi, ám felújított Csokonai teátrumban a nagyszínpadi előadásokon kívül most más nem volt, mert a többi produkció a Fórum plázához csatlakozó oldalépület két színháztermében zajlott. A beszélgetések annak aulájában, orfeumában, más események szintén itt, a Fórum színházszárnyának szintjein, tágas sarkaiban kaptak helyet. Elegáns teraszán látták vendégül előadásaik után a társulatokat. Ezt a régóta várt, a kék és ezüst árnyalataiban az égboltot, kozmoszt, a csillagokat behívó, hatalmas üvegfelületekkel és magas mennyezetekkel bíró új intézményt a látogatók egy része ridegnek tartja, én inkább ünnepélyesnek látom.

A szakmai megbeszélésekre általában késő este került sor a társulatok tagjai, az alkotók, a több felől érkező színiakadémisták és néhány kritikus részvételével. Ezeket az alkalmakat most a korábban véleményt mondó „Házi bölcsek” helyett többnyire a szervezők, Mispál Attila és Gyürky Kata, valamint Németh Ákos író és Sándor L. István kritikus vezették. Ők színházi könyvbemutatókat, kerekasztal-beszélgetéseket is tartottak.

Pető Kata és Rohonyi Barnabás – Milf, FÜGE produkció

(fotó: Csokonai Nemzeti Színház Debrecen)

Párhuzamosan futottak a programok: a pódiumbeszélgetések, koncertek (egy részük a Dósa nádor téren), a felolvasószínház, a filmvetítések, egyúttal az önmagában is teljes Gördeszka gyermek- és ifjúsági fesztivál – napközben. A Wéber Anikó darabjának, Az osztály vesztesének előadását néző gyerekek értették és élvezték, ahogy több karaktert játszanak minimális kellékváltoztatással a színészek. Minden szereplő tartott valamitől, többségük egyszerre volt áldozat és elkövető. Az a fiú is, aki láthatatlannak tartotta magát, s talán éppen ő szégyenítette meg osztálytársát. A darabbeli gyerekek nem is attól féltek, hogy kiderül, vagy rájuk sütik: ők a tettesek. Attól rettegtek, az tűnt a legnagyobb szégyennek számukra, ha bebizonyosodik: ők a lúzerek. Ha az ő (maszkírozott, alig felismerhető, de a megaláztatás elemeivel ellátott) képmásuk kerül ki a közösségi oldalra.

A „felnőtt” fesztiválon terjedt a hír, hogy érdemes átmenni a Vojtina Bábszínházba – például a Pass Andrea által koordinált, a pandémia okozta korlátozások idején játszódó, a diákok saját élményeiből összerakott Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon című ifjúsági előadásra. A kivetítőn káprázatos digitális technikával készített háttér, ez előtt, illetve ebben a szimulált térben idézték fel a játszók a kamaszok akkori életérzéseit, a többszörösen virtuális világ szürreális jeleneteit. Nem az online oktatás anomáliáit, groteszk voltát felelevenítő csínyeket mutatták meg a többnyire gimnazistából azóta egyetemistává vált szereplők – bár az online ballagás fontos mozzanata a történetnek –, inkább azt, hogyan szerettek, gyülekeztek, milyen módon próbáltak kapcsolatot tartani, közösségi életet élni. A záró akkord, egy lány segélykiáltása és hitvallása az iskoláról is szólt, de a mindenkoriról: értelmes dolgokat tanítson, és jelezze azt, ha valaki nem tud együttműködni, ha övön aluli érveket használ egy vitában.  

A Forte Társulat Apró, véres balladák címmel Ady-novellákat jelenített meg néhány etűdben a tőle megszokott kifejező, átütő erejű testbeszéddel, mozgással, Lukács Miklós cimbalomzenéjével. A középső darab, a vonatfülkebeli jelenet a szerethetőség szomorú, dermesztő világba kiáltott kinetikus sikolya. Cselekménye szerint egy utas eleinte nem akar törődni a másikkal, aki beül hozzá, aztán meg már nem érti, nem hiszi el, hogy ő marad mintegy láthatatlan annak. Mindent megtesz, kézzel-lábbal hadonászik, körbeugrálja, hogy felhívja a figyelmét magára, ám semmi eredménye nincs szívszorító igyekezetének. A másik utas végül leszáll, szemét se rebbentve. A magát megmutatni, érzékeltetni, észrevehetővé tenni igyekvő ember pedig kozmikus magányát, kétségbeesett következtetését, létérzékelését foglalja össze immár a térben is egyedül maradva: az ember nem az, akit szeretnek. Megszületünk, itt vagyunk – és tulajdonképpen általában észre sem vesznek bennünket, nem érdekeljük a másikat, nem vagyunk fontosak. Nem arra születtünk, hogy szeressenek minket.

A beszélgetések a kortárs dráma mibenléte, az adaptációk, a magyar dráma külföldi jelenléte körül forogtak izgalmasan, tartalmasan. Újra szóba került, hogy akkor vagyunk érdekesek egymásnak mi, perifériákon élők, ha a centrum felfedez bennünket. A kortárs dráma pedig mennyiben, meddig adaptáció; új drámának számít-e például, ha az eredetit átírják? Az ezen a Deszkán bemutatott darabok jelentős része, csaknem fele (ha a programfüzet másképp tagolta is) szerintem adaptáció; regényből, novellákból, filmből készült, vagy filmként vált híressé. Mint Visky András hangsúlyozta: nem az eredeti és a tovább írott kettőssége, a címkeválasztás az érdekes, hiszen a kultúra darabjai eredendően egymásra épülnek. Tulajdonképpen minden adaptáció vagy átírás/továbbírás, ám ennek vannak fokozatai. A kiinduló dráma szembetűnő átszabásakor viszont a színháznak vajon milyen mérték után kell jeleznie az eltérést, a legalább kettős szerzőséget? Ezt a kérdést feszegette Lőkös Ildikó, míg mások abból a nyilvánvaló gyakorlatból indultak ki, hogy a színház úgyis jelen idejűvé teszi a történést. A jelenbeli befogadóra orientáltan mindenképpen változtat a felhasznált anyagon annak érdekében, hogy az adekvát, a megíráskor gyakorolthoz hasonló hatást érjék el vele. Az is illúzió, hogy tudnánk, milyen volt az „eredeti” előadásmód, s hogy mi volt a kontextus, emelte ki Visky. Bizonyos feldolgozások ragadnak meg az emlékezetben, s amikor a laikus számon kéri, hogy miért nem az eredetit, az igazit adjuk elő, akkor egy-egy emblematikus előadásra gondol a recepció folyamából, ami jó pillanatban érkezett, híres színészekkel.

Gáspár Sándor, Varga Lili és Kovács Tamás – Adáshiba, Játékszín – Vörösmarty Színház

(fotó: Csokonai Nemzeti Színház Debrecen

Gyakran kérdezték a szerző-rendezőktől, hogy jól tűrik-e, ha más viszi színre a darabjukat, s jelen akarnak-e lenni a folyamatban. Pass Andrea nem szeretné, ha nagyon átírnák a szövegét, például néhány blőd szólammal látnák el és nem jeleznék a különbséget. (Valami hasonló zajlott pedig, jó értelemben a Napraforgó sepsiszentgyörgyi, Radu Afrim-féle előadásában: a román rendező tőle megszokottan vicces káoszt katalizált rongyokkal, Székely Klaribella-monológokkal, selypítve hadaró cigányfiúval. Pass jól fogadta ezt a felfogást, csak a Lady Gaga-jelenet elsúlytalanítását sajnálta. Darabját saját rendezésében is láthattuk egy korábbi Deszkán.) Pass Andrea felvetette: ha kiadja a kezéből a szöveget, leülne a rendezővel egy alapos konzultációra, hogy világossá tegye szerzői szándékát. A jelenlévő rendezők fejüket csóválták, nem örülnének ennek... Más színházi emberek meglévő gyakorlatra hivatkozva az XY ilyen és ilyen című műve „nyomán” névutós szerkezettel vélik egyszerűen elintézhetőnek a szerzőségi dilemmát. Motívumok, érzéki üzenet átvehetőek, átvihetőek, de reménytelen s talán nem is perdöntő kérdés megvonni a határt tehát az eredeti mű színrevitele és az adaptáció között, hiszen az eredetit is értelmezve állítják színpadra, ami tűnhet egészen másnak, újszerűnek. Hajdu Szabolcs a megfilmesítésben látja a garanciát arra, hogy az ő szerzői szándéka rögzül úgy és azokkal a színészekkel, akikkel eljátszotta, akikre írta, akik közreműködésével workshop-szerűen alakította ki az anyagot, majd hozta létre a már végleges szöveget. Ő darabíró, színész és rendező egyúttal, miként a Radnóti színházi Legközelebbi ember című előadás esetében is, ám ilyenkor játék közben el tudja engedni a rendezői kontrollt, behozván az örömöt a színházba, az alkotásba, a művészetbe. Ezt az előadást a zsúfolt Kóti Árpád-teremben láttuk, ahol, hogy minél többen beférjenek, szorosan egymáshoz értek székek és nézők, s a nagy melegben a színészeknek lehetett a legnehezebb. Az előttünk ülők miatt nem lehetett látni, mi történt végül az idegen és az egyik női karakter között a deszkákon, azaz a színpad padlóján. Később Sándor L. István fejtegette, hogy a mindenkitől valami miatt rögtön bizalmat kapó idegen (Hajdu Szabolcs) titokzatos figura, akiről semmit nem tudunk meg, bármi rejtőzhet mögötte, benne. Az idősebb fivér pedig regényt ír családjáról. Borzolja a kedélyeket a család belső történeteinek kisajátítása, ez is mozgatja a cselekményt, konfliktusokat generálva. Akár az apa halálát is katalizálhatta, akinek hagyatékát, egy limlomokkal teli nyaralót felosztani gyűltek egybe a család tagjai. Megosztó, reflexióra késztető, ironikus a párok konfliktusmegoldó mechanizmusa. Míg az egyik pár elutazik a női riválishoz, s állítólag lekeverik a veszélyt – még ha a férfi neki, a harmadiknak mondaná is el, ha ötöse volna a lottón –, majd mehet minden tovább a régi kerékvágásban, addig a másik pár esetében a váratlan teherbeesés tényét elutasító fivér nem nyeri vissza társa bizalmát.

Fröhlich Kristóf és Szőts Orsolya – Az osztály vesztese, Budaörsi Latinovits Színház (fotó: Csokonai Nemzeti Színház Debrecen)

Az éjfélkor kezdődő szakmai beszélgetés minderről érdekes színfoltja marad a Deszkának; a moderáló Németh Ákos Hajdu Szabolcs életművét méltatta hosszasan, majd kikérdezte a pódiumon ülőket arról, az ő valóságos életükben ki a hozzájuk legközelebb álló személy. A néhány nappal korábbi kolozsvári Édes Anna-előadást elemezve Németh a karakterek megértésének erényét, motivációik láttatását emelte ki a rendezésből és játékból. Jancsi úrfi legalább egy hosszú pillanatra tisztán szerelmes Annába, Vizyék meg rendkívüli politikai helyzetből, külső körülményekből kerülnek történetükbe. A megszólalóknak tetszett, hogy a végén a gyilkosságot inkább lázálomba illő, haláltáncszerű közös kavalkáddal fejezték ki, aminek már az elején piros folt van a házaspár báli ruháján, s nem biztos, hogy az oda fröccsenő puncstól. Végeztek velük. Anna és a cselédek tárgyiasításának, láthatatlanná tételének gesztusai, az előadás Cári Tibor teremtette zenei közege, a nagyszerű kuplék, a színre vitel humora, a dramaturgiai munka előkelő helyre emelik ezt a feldolgozást és megvalósítást a napjainkban megszaporodó Édes Anna-adaptációk között.

Rendkívüli helyszínen, késő esti időpontban kezdődött a Visky András Kitelepítés című regényéből készített barakkszínházi, szertartásszínházi adaptáció. Mint a rendező, Árkosi Árpád elmondta a hajnalig tartó megbeszélésen: megszentelt térről lévén szó, a zsinagógába sem keresztet, sem bibliát, sem egyházi talárt nem vihettek be, ami befolyásolta az eszköz- és díszletválasztást, s az eredeti helyszíntől, az Óbudai Társaskörtől eltérő megoldásokat kívánt. Szalmán húzza körbe-körbe a papírgalacsinokkal teli kiskocsit a Nényut (Blaskó Borbála) és az anyát (Varga Lili) alakító színésznő, rituális-szimbolikus mozdulatokkal kísérve a kocsiban ülő, az írót és gyermekkori énjét megjelenítő Sebestyén Aba felolvasását a regényből, aki egy-egy lappal végezve összegyűri és kihajítja azt. A cselekményt az apa megérkezésének pillanatáig göngyölítették fel, amikor is a beszélő-főszereplő, a gyermek kilép a beszorítottságból, az állatfigurákkal, szénával-szalmával, papírlapokkal teli kiskocsiból és elindul az életbe. Visky tisztelettel, alázattal fogadta nagysikerű regényének feldolgozását, nem akarta befolyásolni a rendezést, de ő maga nem is gondolt adaptációra. Ha valaha mégis megtenné, a testvéreket alakító felnőtt színészeket hívna a térbe.

Vindis Andrea, Albert Csilla és Varga Csilla – Édes Anna,

Kolozsvári Állami Magyar Színház (fotó: Csokonai Nemzeti Színház Debrecen)

Adaptációk voltak az utolsó este előadásai is, Borbély Szilárd Nincstelenekje és Bereményi Géza Eldorádója, illetve Háy Jánostól A lány, 
aki hozott lélekből dolgozik. Bereményit láthattuk és hallhattuk is az alkotók és kérdezője közt ülve a vasfüggöny előtt, közvetlenül az előadás után, a fesztivál erős záróaktusaként felfogható közönségtalálkozón. A szolnoki társulat és a román rendező gyümölcsöző kapcsolatának részleteiről, Sorin Militarunak a mi XX. századi történelmünk eseményeit feltáró nyomozó tevékenységéről is szó esett – meg még a kalapokról. A beszélgetést moderáló Mispál Attilának az elegáns kalapok tűntek fel, nekem az ízléses micisapkák. A nagy sikerű előadást nem nyomta el a jól ismert film emléke, de levegőben marad a fesztivál beszélgetéseiben sokszor elhangzó kérdés, hogy vajon miért meglévő, kultikus, többszörösen feldolgozott, filmen-regényben stabilan álló történeteket vesznek elő újra és újra a magyar színházak. Kivételként a Deszka előadásainak másik részét, többek között a Kovács-ikrek Milf és Kárpáti Péter Szaturnusz gyűrűje című darabját említhetjük. Az előbbi színrevitelét a kritikusok szinte hibátlannak minősítették a happy end feláldozásával, a két színész teherbírásával, a nő, Pető Kata akrobatikus betétjével és a neki írt töméntelen szöveg elmondásával, illetve a férfitípusokat külsőleg csak az alsónadrágok váltogatásával megjelenítő Rohonyi Barnabás közreműködésével. A Kárpáti-darab zsúfolt tere és miliője próbára teszi a befogadó figyelmét az idősíkok és az elképzelt–valós színek tekintetében is az egykor híres rockzenész, most kamionsofőr és barátnői, barátai, kollégái történetében. A Nagy Zsolt alakította karakter síkos hegyi úton száguld hazafelé Lengyelországból terhes feleségéhez, miközben valamilyen síkon történik vele valami, mielőtt a lázálom vagy a párhuzamos valóságok rémisztőbbike részint kisimul. Hasonlóan kibékítő hatást gyakorolt rám a Tar Sándor-adaptáció zárlata Köles Ferenc szuggesztív megformálásában. A mi utcánk végén a hátralévő idő eltöltésére vonatkozó közlés megélt bölcselet, a lehetőségekből és tapasztalatokból levont konklúzió, a Kárpáti-darab esetében a mindennapok praktikus kisszerűségeinek lágy tónusa tart meg: hogy mit is kellene még beszerezni a mindenórás kismama babakelengyéjéhez. Nem halunk mindenbe mindig bele – jut eszembe róla Tompa Andrea legutóbbi regénye. Csak részben, csak nem ő, hanem a másik, csak roncsolódunk az elképzelt és lehetséges tragédiától (Kárpáti). A Tar Sándor-novellából írt monodrámában (Pécsi Nemzeti Színház, rendezte: Szabó Attila) Köles Ferenc többszintű személyes narrációja önreflexív, humorral és testnedvekkel, kannás borral és kiúttalansággal átitatott miliőt teremt Szabó Kornél Dénes nagybőgőjétől kísérve. A Nemzeti Színház A súgó című előadásának nyitó körében színésztípusokat említenek (ki miért lesz az), záró körében a színház és az előadás létrejöttének végtelen számú közreműködőjéről szólnak, emlékezetesen. Az előadás teste, az e két etűd közötti cselekvés inkább egy ötlet elhúzása, a mi van, ha hiányzik a súgó képleté, a hiányzó hely felmutatása, betöltése esetlegesnek tűnő szövegekkel, akciókkal. A szatmárnémetiek Interaktívja egy iskolai kóruskirándulás kísérő tanárai közt kialakuló konfliktuson keresztül mutatja be, hogy mire vezethet a közülük többek által vágyott konzervatív szellemű iskola megvalósulása. Ahelyett, hogy lehetővé tenné a nyugodt tudásáramlást, ami rendet feltételez, figyelmet igényel és követel meg, képviselője révén átcsap diktatúrába – kár, hogy közhelyes tanári mondatokkal kísérve, mint az efféle: „ha valaki meghalt a gyerekek közt a zűrzavarban, én gyilkolok”. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Félelem és reszketés Szabadkán címen virtuális effektekkel, szuperhősökkel népesít be a III. évezred közepén (is) játszódó disztópiában lokálisan felismerhető tereket, s politikát és nyelvi bravúrokat visz a kábítószer áthatotta kilátástalanságba. Találékonyan hajlítgatja a Magyarország‒Agyarország‒Manyarország‒Anyarország‒Aranyország‒Anyaország paradigmát.

Újvári Zoltán, Lábodi Ádám és Galkó Balázs – Szibériai csárdás, József Attila Színház

(fotó: Csokonai Nemzeti Színház Debrecen)

Tasnádi István Szibériai csárdása nagy élmény volt, úgy tűnt, minden rétegnek. A Csárdáskirálynőt a Monarchia szín-házában a megszokott klisékkel és modorban, majd Szibériában, a magyar hadifoglyok közt csak férfi szereplőkkel groteszk-érzelmesen bemutatott, majdnem sikerülő projekt sokféleképpen megérinti a mai magyar befogadót. Barakkszínház, fogságszínház, terápiás színház, színház a színházban, színház a szabadulásért – belső átszövődésekkel: jön a behívó... A nagyszabású produkció példa arra, hogyan lehet megőrizni a tragikumot, a humort, a groteszket, az érdekfeszítő cselekményt valós történeti forrás feldolgozásával. A kinyíló archívumok, a szaporodó történelmi tanulmányok egyre láthatóbbá, érzékelhetőbbé teszik, ami hadifoglyainkkal történt a világháborúkban; közel hozzák a ruszisták (egyúttal a magyarországi malenkij robot kutatóinak) tudását is a dekabrista- és más feleségekről, akik követik kedvesüket a száműzetésbe, a mindenkori gulágokra az elmaradó, megkésett vagy együtt, egy csomagban érkező tábori levelek nyomán, illetve hiányában. Megindul a mesebeli leány keletre, ahol a fogva tartott férfiak hazatértének záloga a színházcsinálás, mert a hivatásos színházat, ez esetben a Csárdáskirálynőt (oroszosan Szilviát) feltartja a front, nem járnak a vonatok, helyben kell előállítani a feljebbvaló orosz tiszt kívánságára az előadást a semmiből, kotta, díszletek, hangszerek nélkül. A szerző, Tasnádi István által is elismeréssel nyugtázott fergeteges casting-jelenet kínos, mulatságos és lélegzetelállító meglepetésekkel teli tehetségkutató. A kényszerű kreativitás, az életösztön, a játék szenvedélye célt, értelmet, tartalmat ad a táborlakóknak.

Így íródott át az ismert történet, s fordítódott át másféle húrokon megszólaló zenébe és koreografált szibériai „csárdás”-ba a József Attila Színház megvalósításában. A transzformáció a színház, a művészet esztétikai és terápiás tétje, lehetősége egyben.

A 2024-es Deszka a maga túláradó program-kavalkádjával váratlan helyeken talált meg, találhatott el bennünket a kísérő eseményeken is. Engem az egyik délutáni szabadtéri koncerten Újhelyi Kinga és Varga Klári Szólani most című, megzenésített versekből összeállított produkciója: „boldog, aki nem üzletel gazemberekkel”, „Jó volna hinnem és tied minden”.

Pass Andreával beszélget Sándor L. István (fotó: Csokonai Nemzeti Színház Debrecen)

A fesztivál díszvendége, a 90-es éveiben járó Szakonyi Károly végig részt vett a bő hét programjain, előadásain, s humorával, derűjével, bölcsességével, emlékezésével és jelen idejűségével sokat hozzá adott azokhoz. Adáshiba című örökzöldje a székesfehérváriak előadásában a fesztivál nyitó programjaként izgalmas felütés volt, megadta az alaphangot: fél évszázad múltán milyen interpretáció éri el az akkori hatást. Hogyan nem ismerjük fel most a Megváltót, s az azóta sokszorosan digitálissá vált környezetünk milyen színpadi, szcenikai megoldások közegében teszi lehetővé a kérdés érvényes felvetését.

Közvetítők, elbeszélők, továbbadó átörökítők lehetünk, mondta Hajdu Szabolcs, aki jelenlegi személyes és alkotói helyzetét az általa megírt idegen-, rezonőr szereppel fejezte ki és játszotta el, az egyik beszélgetésen Vargas Llosa „A beszélő”-jét hozva analógiául, aki továbbítja, tovább meséli mások történeteit. Életünket, történeteinket, ha nem tetszenek, át lehet írni, bár vannak mesei szabályok, mondta valahol Gimesi Dóra. Ha a sajátunkat mondjuk, ha másét – így is, úgy is transzformálunk, hogy láthatók, hallhatók legyünk. Hogy érthetővé – s talán szerethetővé váljunk, én és a másik, az esendő, kínlódó mindenkori ember.

Gilbert Edit