Grecsó Krisztián: Tíz eszkimó –Katona József Színház

Máté Gábort rendezőként határozottan izgatja a legjelenebb jelen, a ma. És izgatja a jelen háttere, a múlt. Amivel nyilván mindenféle támadásnak teszi ki magát, de szerencsére ezek sem veszik el a kedvét, hogy a jelenről beszéljen. Az igazi színház persze mindig erről beszél, arról, ami van, a körülöttünk lévő világról, rólunk, már csak azért is, mert, valljuk be, a legjobban mi magunk érdekeljük magunkat. De az talán nem túl gyakori, hogy ezt közvetlenül teszi, tehát a színpadon azokat látjuk, akiket az előbb a villamoson vagy egy elsuhanó elegáns és főleg drága autóban. A fent lévők, netán a csúcs közeliek azért is kerülnek ritkán színpadra, mert az íróknak sajnálatosan kevés a tapasztalatuk róluk, más közegekben mozognak.    

A 2010-ben bemutatott Cigányok mögött a 2008 júliusa és 2009 augusztusa között elkövetett cigánygyilkosságok állnak – a magyar társadalom mintha máig nem fogta volna fel, hogy ekkor tíz településen, Galgagyörkön, Nagycsécsen, Tatárszentgyörgyön és másutt, az ország északkeleti szegletében, hat embert megöltek, ötöt megsebesítettek. És egy év kellett ahhoz, hogy az elkövetőket elfogják, majd újabb négy, hogy az ítéletet meghozzák. Persze, Magyarországon erős a cigányoktól és a zsidóktól való – fogalmazzunk most enyhén – idegenkedés. Annyira, hogy az egyik legkiválóbb szociológus, Csepeli György már csak ennyit ír Értékek ébresztése című könyvében (Kocsis Kiadó, 2023): „a magyar outgroup-kép tartós elemei a xenofóbia, az antiszemitizmus és a romaellenesség, melyeket a kirekesztő nacionalizmus tart össze” (91. oldal). Mérési eredményeket nem közöl; minek. A Cigányok előadásának első részében Tersánszky Józsi Jenő 1923-ban a Magyar Színházban bemutatott vígjátékának, a Szidikének – Schöpflin Aladár nagyon dicsérte a Nyugatban – első felvonását láthattuk, erősen katonásítva természetesen. Ha más nem, az kiderült belőle, hogy a magyarok zenészként elfogadták a cigányokat, s hozzágondolhattuk: csakis úgy. A Grecsó írta második felvonás pedig megmutatta, hogy a mára kialakult helyzet egyszerre kaotikus és rettenetes.

Az előadásról szólva Máté Gábor el is mondta a számos közönségtalálkozó egyikén, amelyen az alkotók épp a rendészeti felsőoktatás néhány képviselőjével beszélgettek: „Úgy kezdődött, hogy szerettem volna csinálni egy előadást a mai magyarországi helyzetről. Súlyos problémának tartom, hogy ma Magyarországon előfordulhat, hogy valaki lelő egy embert csak azért, mert cigány. Kilő, mint az állatokat.” (Sulyok Judit cikke a Magyar Rendészet 2014/3. számában olvasható.) Ezen a találkozón fogalmazott úgy Valcsicsák Imre, hogy szerinte a darab arról szól, „ki kitől fél”. Pontosabban egy olyan világról, „amelyben mindenki fél mindenkitől”.  

Ehhez hozzátehetjük, hogy azt sem szeretjük, ha ki akarnak mozdítani bennünket a komfortzónánkból. Gyilkolják a cigányokat? De nem a mi falunkban, nem a mi városunkban! Háború van a szomszédban, délen vagy északkeleten? Roppant sajnálatos, de nem a mi országukban!

Az olaszliszkai 2015-ben került színpadra.

Mészáros Béla, Bezerédi Zoltán és Vizi Dávid (fotó: Dömölky Dániel)

A Rozsdatemető utózmányát Tasnádi István írta meg, így lehetett a 2019-ben bemutatott előadás alcíme az, hogy „A Hábetler család 100 éve”. Fejes Endre 1962-ben kiadott regénye, amiből egy év múlva Kazimir Károly kérésére drámát írt – a Thália Színházon kívül még hat helyen mutatták be –, a saját korában, tehát a hatvanas évek elején ér véget. Innen vitte tovább a cselekményt Tasnádi az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulójáig, amit többek közt egy arról szóló méltatlan vita árnyékolt be, hogy ki szerepel egy 1956-ban készült fotón. A darabbeli ifj. Hábetler János (Vizi Dávid) pedig, noha egyáltalán nem harcolt, a kirúgással fenyegetett Józsi fiának (Rajkai Zoltán) segítendő, elmondja egy újságírónőnek (Kiss Eszter), „milyen is volt a Corvin köz poklában”. (Nekem, Szirtes Ági lenyűgöző Pék Mária-alakításán túl, a legélesebben az a jelenet maradt meg, Fullajtár Andrea miatt, amiben ifj. Hábetler találkára hívja a rossz hírű Csele Julit, akit már mindenki Csele néninek hív, s aki azt hiszi, Józsi mint nőt kereste meg („Hát egyedül maradtunk mind a ketten. Te is, én is. Csak kivártuk.”), pedig a férfi csupán ápolót szeretne agyvérzéses édesapja (Bezerédi Zoltán) mellé. Fullajtár néhány rövid perc alatt eljátszotta a lerobbant öregasszonyt, a kiviruló nőt és a leforrázottat, aki mégis méltósággal távozik – igazi remeklés volt. És persze elgondolkodtam azon, amiről nekem a Rozsdatemető elsősorban szól, hogy bizonyos emberek, legyen bármilyen rendszer, ugyanúgy élnek, nem juthatnak előbbre, nem juthatnak feljebb. Az élni kényszerült élet és a vágyott élet sosem kerülhet összhangba.)

És most itt a Tíz eszkimó.

Fullajtár Andrea (fotó: Dömölky Dániel)

Az író ugyanúgy Grecsó Krisztián, a dramaturg pedig Török Tamara, mint a Cigányok esetében.

Csak akkor lefelé kellett néznünk, most pedig felfelé. Majdhogynem a csúcsra, ha nem is magára a Napra.

A rendező így ír a színház honlapján a darabról és az előadásról: „A pandémia, a háborús helyzet, az infláció, a honi társadalmi állapotok olyan együttállás, amelyre a színháznak reagálnia kell, nyilvánvaló, hogy nem íródott még színdarab, ami magán viseli ezeket az impulzusokat. Én viszont itt, ma, Magyarországon erről akartam előadást készíteni. Török Tamara dramaturggal végiggondoltuk a lehetőségeinket és úgy határoztunk, hogy új magyar drámát íratunk.”

A darab klasszikus dráma, amennyiben maradéktalanul érvényesül benne a tér, az idő és a cselekmény egysége. A tér egy háromszintes rózsadombi villa hófehér, csak néhány erdélyi párnával ékesített nappalija (díszlet: Tihanyi Ildi). Hely az van, a hatalmas házban mindössze hárman élnek: Szike, egy onkológus főorvos (Bezerédi Zoltán), Andrea, a felesége, aki pszichológus, sőt onkopszichológus (Fullajtár Andrea), valamint Szike ikertestvére, Ági, a valamikori Európa-bajnok úszó (Szirtes Ági). Nem is ház ez, inkább palota. A főorvos, aki saját bevallása szerint életében nem fogadott el pénzt a betegeitől, valahogy összekuporgatta egy 360 fokos, radaros, kamerás megfigyelőrendszer árát, sőt még egy direkt liftre is futotta, amivel egyenesen a nappaliba lehet érkezni. Azt nem mondhatjuk, hogy könnyű volt félretennie, mert nem iszik, ugyanis iszik. Iszik, mint a darab szinte minden szereplője. A polcokon és a hűtőkben márkás italok, fehérbor, vörösbor, vodka, whisky, amiből még japán is kerül. Csak Szike legnagyobb kincse, a komornyik (Vizi Dávid) nem iszik. Vagy csupán munka közben nem? Kicsit olyan, mint Cordelia a Lear királyban, hallgat s szeret. Tényleg nem szólal meg (csak egyszer, de akkor ütősen), ám láthatóan rajong a gazdájáért, aki meg is dicséri: „Aki tud szolgálni, mindig mondom, az tud ember is lenni…” Azt is mondja róla később, hogy Dávidka az ő „tökéletes” énje, ami nagyon szép gondolat, bár majdnem olyan zavaros, mint az előző. Dávid mindenesetre tényleg szeret szolgálni, vannak ilyen emberek, alattvalónak születtek.

Ebbe a hófehér nappaliba várják a háziak Béláékat, akik meg is érkeznek: Béla (Mészáros Béla), amúgy frissen bukott úszóedző, sportkommentátor és celeb, egy olyan zöld edzőcipőt visel, ami simán kiváltja egy tizenkilencedik századi regény oldalakon át tartó jellemzését (jelmez: Kálmán Eszter). Aki ilyet felvesz… Pláne vendégségbe! Vetekszik a csillárként szolgáló lenyűgöző agancskomplexummal. Béla hozza a felségét is, Katát (Péter Kata). És nem várják, de ide érkezik meg a kis Lévai (Tasnádi Bence) Annával, ritka buta és rajongó barátnőjével (Pálmai Anna), talpig pirosban, egy demizson Irsaival. Végre. Valójában Szike folyamatosan várja őt, Bencét, az új Színészkirályt – „Hol van már a Latinovits?!” –, aki még csak harminc múlt, de már Herczeg Ferencet rendez szerte a nagyvilágban. Szike jókora sznob, aki minden cigányozása és zsidózása ellenére Esterházy Hasnyálmirigynaplójába is belelátja magát.

Kicsit zavart, hogy a szereplők keresztneve azonos a színészekével: semmi értelmét nem láttam, hisz semmi közük a játszott figurákhoz. (Ez történik az Örkény Stúdió Szaturnusz gyűrűje előadásában is, ott is idegesített.)

Az idő, mint mondtam, a legjelenebb jelen. Szombat délután.

A cselekmény… A cselekmény az, hogy a nappaliban lévők egyre jobban berúgnak és ennek függvényében egyre nagyobb gorombaságokat vágnak egymás fejéhez. Szisztematikusan gyötrik egymást. A kisebb gorombaságokhoz inniuk sem kell: mikor még csak a háziak vannak a házban, tehát a buli még el sem kezdődött, akkor is képesek bármin összeveszni, egy filmen, egy szódapatronon. Amikor megérkeznek a vendégek, hamar lemállik róluk is a kötelező udvariasság, a jó modor, ha magukra kenték egyáltalán. Itt mindenki végtelenül önző vagy sérült, esetleg mindkettő. Netán frusztrált is, mint Kata, aki megérkezése után nem sokkal ezt kérdezi a társaság tagjaitól – addig csak a férjét cseszegette: „Tényleg, ti voltatok már panellakásban?” Ő nyilván olyanban nőtt fel és utál mindenkit, aki nem.

Sorra kerül napvilágra minden, amit pedig jó mélyre elástak.

Lassanként kiderül az elején említett világháborús német katonák története is, akiket az oroszok lőttek le, őket aztán különösen mélyre ásta a kertben Szike apja és nagyapja. Nyilván bújtatták őket, feltehetően a nácik iránti rokonszenvből. Kiderül az is, hogy kerültek Szike és Andrea ikrei Amerikába: Béla szerzett nekik ösztöndíjat, kompenzálandó, hogy az apja, Béla bácsi abuzálta őket, méghozzá Ági tudtával, sőt támogatásával. Maga is Béla bácsi szeretője volt. Mindent a győzelemért. Mikor ezt Kata részletesen felemlegeti, Dávid, mintegy a család nevében, pofon vágja, olyan erővel, hogy összeesik.

És akkor a tíz eszkimóról még nem is szóltam.

Szike akar valamit Bélától, Béla akar valamit Szikétől, de amit Béla akar, az annyira felháborító, hogy Szike elő sem hozza a maga kérését, jelesül azt, hogy Béla legyen a feleségével közös magánorvosi intézetük sportcentrumának arca. Béla és Kata ugyanis gyereket szeretnének, de eddig nem jött össze, hiába próbálkoztak mindennel. És Béla, mikor végre négyszemközt marad a legjobb barátjával, előhozakodik a tervével: a Kaáli Intézetben maradt lefagyasztva tíz petesejt, tíz eszkimó, amiket ki kéne hozni onnan, hogy egy nőgyógyász beültethesse őket egy ukrán béranyának, akinek ő, Béla már ki is vett egy lakást, ráadásul a nő csak háromezer eurót kér… Károlyi (legalább a vezetéknevek különböznek a színészekéitől) Zoltán főorvosnak mindez semmiség. De nem, Szikének ez már sok. Felháborodik erkölcsileg. Vagy csak nem akar kockáztatni.

Az a baj, hogy az alkohol hatására elszabaduló indulatokat már láttuk néhányszor, például Albee híres darabjában. De szerintem már ő is látta valahol.    

Mikor másodszor néztem meg az előadást, az jutott eszembe, nem jobb-e az egészet – s ez, azt hiszem, az alkotók szándékaitól sem lehet idegen – valamiféle karikatúrának néznem. Ennyi szörnyűség, ennyi tragédia ugyanis nemigen halmozódhat fel néhány ember életében. De tényleg, mintha a Candide-ot olvasnánk! És itt ráadásul a kertet sem művelhetik zavartalanul, hisz, ugye, ott a két német katona! Máté Gábornak van is egy csúfondáros ötlete: a lifttel végül az ő csontvázaik is feljönnek a nappaliba, egyikükön még a sapkája is ott díszeleg... A realizmus jegyében induló darab és az előadás észrevétlenül átcsúszik a szürrealizmusba. Mutatja ezt Dávid Katának adott pofonja is: mindenki úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. A pszichológiai realizmus jegyében ez azért nem lenne lehetséges.

Lévai Bence már a szürrealizmusba lép bele. Meg van neki ágyazva. Tasnádi Bence él is a lehetőséggel és fergeteges karikatúrát rajzol. Nincsenek széles, látványos gesztusai, csak megtalált egy ájtatos hanghordozást, ami remekül illik a társasághoz és korunkhoz, lám, a kis Lévai is milyen sokra vitte vele!

Bencéék elé a következő látvány tárul: Andrea a lapos hűtőben, Kata a földön, a falban pedig egy kés. De Bence azonnal alkalmazkodik a helyzethez: „Tudtam, hogy egyfajta csodák várnak itt!” Sarkon is fordulhatna, de nem fordul, mert ő is kérni akar valamit. És elemzi is a leglátványosabbat, finoman beleszőve analízisébe Márait, hogy érzékeltesse oly széles műveltségét: „Egy odavágott használati tárgy, biztosan nehéz veszekedés tanúja, megsebzi a falat, megsérti a polgári lét finom egyensúlyait. Itt, Budán, ahol világnézet lakni, ahol minden le van simítva, fedve…” Ezzel az érzékenységgel elemezhet Herczeg Ferencet is. Ne feledjük, hogy mindez Grecsó Krisztián remeklése! Bence aztán sorban mindenkinek udvarol egy keveset, nyilván készült: Áginak, aki ettől meghúzza a vodkásüveget, Bélának, aki a maga ékes angolságával reagál – Menitenksz! –, Szikének, aki felajánlja Annának a tegeződést, de amikor a lány mond egy sziát, így felel: Kezét csókolom. Bencétől mindenki el van ájulva (Katának nem nagyon kell): a Nagy Művész személyesen! Fullajtár Andrea most is lenyűgöző. Bence őt is az egekbe dicséri („Doktornő, te a legjobb onkopszichológusok között vagy, neked értened kell, hogy miről beszélek…”), Fullajtár, illetve az általa játszott Andrea pedig próbálja rendezni a vonásait, de már nem megy neki. Bence szerencsére meg is tudja védeni magát, ha úgy hozza a szükség: visszavág Bélának is, Katának is. Finoman persze, hisz nemrég a püspök úrnál futottak össze Szikével, s egymaga három szállítmányt vitt ki Kárpátaljára. Szavalni is kész, Ady Endre Üdvözlet a győzőnek című versét, amit, ki tudja, miért, Dávid mond el helyette – ez az említett ütős megszólalása. Titokzatos költemény (tényleg!), Bencének sikerült is úgy elmondania a belügyminiszter úr – Anna főnöke – eskütételi bankettjén, hogy a baloldalnak szintén tetszett, mert fricskának érezte – most ennyit a baloldalról. Bence előadta magát, jöhet a kérés, amit el se mond, de a teljesítését Szike nevében azonnal megígéri Annának: „Látod, Kincsecském, ezt is elintéztem. Ezennel… nincs mellrák, elröppen a nyirokmirigyáttét. Meg vagy gyógyulva.”

Ami talán nem ilyen egyszerű. A betegségek még nincsenek államosítva, bár nyilván csak idő kérdése ez is.

Egy ilyen előadást nem lehet befejezni, csak abbahagyni: Máté Gábor igazán frappáns megoldást talált ki.

Rémisztő nézni ezeket az emberi roncsokat, akiket már rég tönkretett az az élet, amit éltek és élnek, Bár inkább vegetálnak három szinten E kétségtelenül komfortos vegetálásban az erdélyiségére oly büszke Szike így válaszol, amikor Kata – talán ő lehetne az egyetlen kivétel, de már aligha lesz – elmondja, hogy az ukrán menekültek érkezésekor két hétig segített a Nyugatiban: „Ez így helyes, és így izé… európai. Mi is utaltunk a kárpátaljai magyaroknak. Így emberi. A részvét. 
A figyelem. Van ez a háború. Isztok valamit?”

Isznak, persze.

Magyari Imre