Tartuffe, avagy 30 éves a legendás marosvásárhelyi vizsgaelőadás

 

Tordai Tekla emlékére

 

Tordai Tekla (1970–2024)

 

1994. június 5-én, a hatodik alkalommal megrendezett Kisvárdai Fesztivál záró-napjának délutánján a nagy számban megjelent érdeklődőknek hosszú ideig kellett várakozniuk az előcsarnokban arra, hogy elfoglalhassák helyüket a Művészetek Háza nézőterén. A szemle egyik legsikeresebb előadása, amely az át- és beállások miatt csak több órás késéssel kezdődhetett el, előzetesen nem is szerepelt a programban. Azonban a szervezők, illetve a tévések végül úgy döntöttek, hogy közönség előtt veszik fel a marosvásárhelyi „aranyévfolyam” utolsó vizsgaelőadását, amelyet ráadásul a Nagy-Britanniában a kritikusok által az 1993-as év legjobb külföldi előadásának, ítélt A kopasz énekesnő rendezője, Tompa Gábor állított színpadra. A Kolozsvári Állami Magyar Színház immáron nemzetközi hírű igazgató-főrendezője. nemsokára visszatér Skóciába, hogy a világhírű Nemzetközi Workshop Fesztiválon rendezői mesterkurzust tartson a Hamlet alapján Glasgow-ban. De azelőtt még lerombolja a romániai magyar színházak, kiváltképp a marosvásárhelyi kéttagozatos Nemzeti Színház vezetőinek reményeit, mivel a 12 friss diplomás színész közül hetet leszerződtet Kolozsvárra. Igaz, Tompa majdnem az egész osztályt vinné, négyen¹ azonban a két éve végzett „kölyökigazgató”, Demeter András temesvári társulatát választották. Vásárhelyen csupán Fodor Piroska maradt, akinek a férje, Nagy István az itteni társulat tagja. Több női szerep híján ő nem is játszott a marosvásárhelyi főiskola Stúdiószínházában 1994. február 27-én bemutatott Tartuffe-ben, amelyet utóbb a negyedévesek mindkét jövendőbeli „munkahelyükön” eljátszottak. Sőt, a Kolozsvári Magyar Színházban ősszel műsoron tartották, hisz az immár temesvári színészeknek sem jelentett gondot „vendégjátszani”.

Az erdélyi magyar színpadokon ez idő tájt elsősorban diplomás fiatal színésznőkből volt hiány, a marosvásárhelyi színiakadémián ugyanis a magyar növendékek számát évente háromban maximálták: két fiút és egy lányt vehettek csak fel – akkor is, ha egyébként két „Jászai Mari” jelentkezett. Ráadásul az általános menekülési hullámban a frissen végzett ifjú színésznők is hamar férjhez mentek és elköltöztek Romániából, vagy magyarországi színpadon folytatták tanult hivatásukat, mint például a rendkívül fiatalon, autószerencsétlenségben elhunyt Földes Kati (a nagyváradi színészházaspár, Földes László és F. Bathó Ida egyetlen gyermeke), vagy a pályát is elhagyták, mint az utolsó, három diákkal indított évfolyam női tagja, Demeter András és Hatházi András osztálytársa, Póka Csilla. Így nem csoda, hogy 1988-ban Fülöp Erzsébet segédszínészként játszhatta a Shakespeare-dráma, A vihar Mirandáját Parászka Miklós legendás szatmári rendezésében, és valójában az sem meglepő, hogy 1990-ben a vásárhelyi magyar tagozat művészeti vezetője is lecsapni készült a tehetséges pályakezdőkre. Úgyhogy az ő rendezésében Gajzágó Zsuzsa – aki a főiskola előtt segédtanítóskodott, illetve több apró szerepet játszott szülővárosában, Sepsiszentgyörgyön is – már elsőévesként játszhatta Móricz Úri murijának Rozikáját a Marosvásárhelyi Nemzetiben, Tordai Teklára pedig Kincses Elemér a másodév elején osztotta ki Amaranta jelentékeny súlyú főszerepét a Száz év magányban.

Az 1989. decemberi változásig Tordai Tünde Tekla, aki a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum 1988-ban érettségiző XII./E osztályának tanulója volt, mechanika szakos gimnazistaként nem is álmodhatott a színpadról. Találnia kellett egy olyan foglalkozást, amellyel magyar nemzetiségű romániai állampolgárként valahogy megél a Ceauşescu-diktatúrában, úgyhogy vegyészmérnöknek készült. Korábban az orvosi pálya is felmerült benne, de hamar rájött, hogy oda bejutni nagyjából ugyanannyira esélytelen, mint a színészet vagy a tánc. (Erről leginkább a jövendőbeli kolléganőjénél négy évvel idősebb Csutak Réka tud mesélni, aki többször felvételizett – magyarul is, románul is – a vásárhelyi orvosi egyetemre, miközben kényszerűségből családfenntartó volt, tudniillik miután a szülei disszidáltak, neki kellett eltartania a nála tíz hónappal fiatalabb öccsét és a kishúgukat. Végül segédszínészi állásra jelentkezett a szatmári színháznál, és a felvételin ismerkedett meg jövendő évfolyamtársával, majd kollégájával, későbbi férjével, Bogdán Zsolttal.

 

Tordai Tekla és Bogdán Zsolt

 

Bogdán lett az 1990 őszén induló színészosztály legidősebb tagja: annak az évnek decemberében töltötte be a 26-ot, amikor tanulmányait megkezdte a Marosvásárhelyi Színművészeti Akadémia Szentgyörgyi István Tagozatán. Előtte állategészségügyi dolgozóként sok kisborjút segített a világra, és 23 esztendősen kezdett el játszani az akkor még létező csíkszeredai Népszínházban, majd a gyergyószentmiklósi Figuránál. 1989-ben ő is Szatmáron segédszínész, ahová egyik későbbi nagy sikerével, III. Richárd monológjával felvételizett.

A nagykárolyi születésű, matematika‒fizika szakon érettségizett Szikszai Rémusz számára sem volt idegen a színpad: tömegszereplőként részt vett például a Tompa Gábor által rendezett, és közvetlenül a vásárhelyi „fekete március” előtt bemutatott kolozsvári Caligula helytartója előadásában is. Kardos Máriusz Róbert még középiskolásként kapcsolódott be a színész Hajdu Géza által vezetett nagyváradi „Kortárs Színpad ’71” munkájába. 1986-ban érettségizett, amikor csak két hely maradt a színin, úgyhogy helyette sikertelenül próbált bejutni gépészmérnök szakra Kolozsváron. Letöltötte a kötelező sorkatonai szolgálatot. Volt segédmunkás, raktáros, zöldhatáron elkapott menekült (s ami ezzel járt), végül díszletmunkás a nagyváradi színháznál. Egyébként mindegyik 1994-ben diplomázó ifjú színész – így az említettek mellett Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Mátyás Zsolt Imre és az osztály legfiatalabb tagja, Csiszér Lajos Péter – a decemberi változás előtt, vagy éppen alatt katonáskodott.

 

Fülöp Erzsébet, Tordai Tekla és Kardos M. Róbert

 

Tehát a hosszú idő után először nagyobb létszámmal elindított vásárhelyi magyar évfolyam végzősei nem azért váltak a romániai magyar színházművészet megújulásának pilléreivé, mert végre jelentékeny számú utánpótlás jöhetett ki a főiskoláról, hanem mert az idén 30 éve diplomázott, kivételesen tehetséges és művelt színművészek kemény élettapasztalataik révén már 1990-ben elköteleződtek a régóta áhított színipálya mellett.

Kezdetben Farkas Ibolya és Tarr László szárnyai alatt Kovács Levente évfolyama ugyanolyan hagyományos képzésben részesült, mint elődeik. Az utolsó évben viszont a diploma előtt álló akadémisták két elismert, a híres bukaresti rendezőiskolában tanult, 35 éves színházművész irányításával másfajta színházi nyelvet is elsajátíthattak.²

 

Bogdán Zsolt és Gajzágó Zsuzsa

 

Negyedéven az első vizsgaelőadásuk Victor Ioan Frunză rendezésében a Tom Paine volt 1993-ban, a főiskola és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház koprodukciójában. Ehhez a játszók fantáziájára, vitakultúrájára, műveltségére, rögtönző képességére, kommunikációs készségére ugyanúgy szükség volt, mint a fantasztikus mozgásra, sőt cirkuszi akrobatikára, illetve intenzív mimika- és gesztusrendszerre. S miközben a produkció együttes munkára alapozott, valamennyien fel tudták villantani saját egyéniségüket is. A Foster-darab előkészítése közben a magyar fiatalok azt is megtanulták a román rendezőtől, hogy a színház életforma. Reggeltől éjszakáig tartó szakadatlan állapot, amelynek során a testet, a lelket, a fantáziát állandó edzésben kell tartani. A próbaszakaszban – ami még néhány órával a bemutató előtt is tartott, lévén hogy az előadás a premier napján még nem volt egészen kész – a közönség megszólításához és a rögtönzéshez elengedhetetlenül szükséges eszmecserék lettek a legfontosabbak. Már ekkor látszott, hogy a nyolcvankilences nemzedék színész képviselői megalapozottan vitatkoznak a forradalom szükségességéről, egyben a jogos kétségről, hogy lesz-e valaha olyan világrendszer, föld, vagy csak egy piciny zug, ahol a forradalmi eszme tisztán fennmaradhat.

A premiert 1993. december 10-én, az „Emberi Jogok Nemzetközi Napján” tartották a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, amelynek közelében három és fél évvel azelőtt véres etnikai harcok dúltak románok és magyarok között. Ezután következtek az elragadtatott beszámolók és a vendégjátékok. Szebenben, a Fiatal Hivatásos Színháziak Nemzetközi Fesztiválján elnyerték a kritikusok díját; Bukarestben a Nemzeti Színházban mutatkoztak be, ahol a román főiskolások fülhallgatóval a fordítást, szívükkel-lelkükkel a játékot követték végig, hogy utána hosszú percekig ünnepeljék magyar kollégáikat. Az Atelier terem forró hangulatú estéjéről a Szabad Európa Rádió román nyelvű tudósítója, a párizsi Gelu Ionescu először 1994. május 15-én³ – majd három egymást követő napon – többek között így számolt be: „Ez a lehengerlő előadás a művészi értékén túlmenően a két kultúra együttműködésének mementója, és egyúttal tanúbizonysága annak is, hogy a művészek jó érzékkel mindenkor két lépéssel a politikusok előtt járnak.”⁴

Egy esztendő múltán, 1995 áprilisában, a Bukaresti Nemzeti Színházban rendezett UNITER Gálán a Tom Paine és a Tartuffe együtt nyerte el a színiakadémiák legjobb előadásaiért kiérdemelt oklevelet.⁵

A Határon Túli Magyar Színházi Fesz-tiválon viszont csupán a Tom Paine volt „versenyben”. Meg is kapta a zsűri és a Művelődési Minisztérium különdíjait a záróünnepségen, aznap este, amikor Horváth Z. Gergely vezetésével a Duna TV rögzítette az „aranyévfolyam” mára legendássá vált diploma-előadását.

 

Szikszai Rémusz és Bandi András Zsolt

 

Tompa Gábor művészi hitvallása, hogy a színház világmodell, egyúttal létforma. „Hamletomán” meglátása szerint az „a sajátos színházi tükörrendszer, ami a darabban föllelhető, a Tartuffe-öt némiképp a Hamlettel rokonítja. A teatrum mundi gondolata itt a szerepjátszások bonyolult rendszerében testesül meg. Szerepet játszik Tartuffe, bizonyos értelemben Orgon is. Dorine pedig egyenesen a bohócságot vállalja ahhoz, hogy a fiatalok szemét fölnyissa, az eseményeket mozgásba hozza, hogy Cléante-ot meggyőzze Orgon elvakultságáról. Rögtönzött szerepjátszásával valósággal mozgatórugója a cselekménynek. Elmira kezében pedig a szerepjátszás leleplező eszközzé válik: mondhatni színház a színházban jelenetté válik a híres asztaljelenet, aminek a révén sikerül Tartuffe-öt leleplezni. A darab e tekintetben rokonítható a Hamlettel, ahol szintén a színjátszás a leleplezés fő eszköze.”⁶

A Molière-előadáshoz Dobre–Kóthay Judit olyan díszletet tervezett, amely labirintus-szerű ajtóival és hangsúlyozottan teátrális szalonjával egyaránt leképezte a képmutatást, illetve az átlátszónak tűnő, ám valahogy mégis bonyolult emberi természetet. Csak az előadás végén tudatosult a nézőben, hogy az Orgon anyjának (Fülöp Erzsébet) Flipote nevű szolgájára (a harmadéves Dunkler Róbert) pakolt üres képkeretek, amelyek majdnem összenyomták a szerencsétlent, nem csupán a bigott Pernelle asszony fura szokásait alátámasztó játékul szolgáltak az előadás elején. Merthogy a végén, amikor az alsóbb évfolyamok diákjai Tartuffe megkínzása mellett mintegy díszítőkként szétkapták Orgon „házát”, a díszletkeretek az említett képkeretekre hajaztak.

Egyébként is minden kelléknek dramaturgiai funkciója volt az előadásban, és számos asszociációs lehetőséget hordoztak. Ez vonatkozik arra a kicsomagolandó keresztre is, melyet első megjelenésekor Orgon (Bogdán Zsolt) cipelt be a színre, és amelyet nagy nehezen egy büszt helyére emelt, miközben elfordította a kereszttel – talapzattal együtt – nagyjából egyforma magasságú mellszobrot, hogy ne látsszék a női mell. De vonatkozik ez arra a szalvétára is, amellyel Tartuffe (Szikszai Rémusz) eltakartatná a csinos Dorine (Csutak Réka) keblét, ám Orgon lányának komornája ehelyett a kendőből frivol mellcsokrot csinált. A szalvétával, amely közben a szobalány kezében konyharuhává vált, jegykendőt szimulálva igyekszik a „Tar-tuffe” nevét viccesen „fel-felcsukló” Dorine felrázni a kétségbeesett Mariane-t (Tordai Tekla), hogy álljon ki magáért, ne engedje magát hozzákényszeríteni a visszataszító álszenthez, miközben a lányt apja már odaígérte korábban szerelmének, Valérnak (Csiszér Lajos Péter). Aztán Dorine szélsebesen fényesíteni kezdte a padlót, felmosórongynak használva a nevezett kendőt, amelyet Mariane átvett tőle, hogy súrolással és némi smúzolással kiengesztelje az okos konfidenst. Merthogy Orgon szépséges, csillagszemű lánya ugyanolyan tehetetlen játékbaba volna cserfes, gyorskezű és élénk gondolkodású komornája nélkül, mint barokk fiúbabára emlékeztető vőlegénye. Kiváltképp, mivel Mariane és Valér szerelmi civódásába csöppnyi finoman ártatlan lelki szado-mazo is szorult. Ami persze magánéletük szerves része, hiszen egy ilyen féltékenykedő „örihari” után mindig édesebb a kibékülés – akár egy közösen elcsókolt banán…

 

Mátyás Zsolt Imre és Szikszai Rémusz

 

Dobre–Kóthay Judit gyönyörű jelmezei a férfiparókákkal együtt Molière korát idézték. Érdekes, hogy Kardos M. Róbert mókásan tudálékoskodó. sokat moralizáló, bőbeszédű Cléante-ként, aki mint öreg kecske, Dorine-t látva most is megnyalná a sót, még hasonlított is a francia színműíró színész portréira, jóllehet a sokszor betiltott darab 1664-es bemutatóján Molière Orgont játszotta. Dorine a szerző volt szeretője, Madeleine Béjart volt, akinek törvénytelen lányát a több mint két évtizeddel idősebb szerző két évvel korábban feleségül vette. A párizsi bemutatón a csak látszatra üres, a gyakorlatban nagyon is ravasz szépasszonyt, Elmirát épp Armande Béjart adta. Tompa Gábor a következő évben szintén Gajzágó Zsuzsára osztotta Molière ifjú feleségének szerepét a a Képmutatók cselszövése című Bulgakov-dráma kolozsvári előadásában.

A mostohaanyjába – Spiró György „Az imposztorának” értelmezése szerint is – kicsit szerelmes Damis (Mátyás Zsolt Imre) az apjához hasonlóan meggondolatlan és indulatos volt, ész nélkül ment neki bárkinek. Orgon például tehetetlenségében, hogy a szemtelenül nyelvelő Dorine nem fél tőle, hanem a szemébe mondja a véleményét, képes volt magánkívül letámadni szegény ártatlanul ücsörgő, sokkos állapotban lévő lányát, akit cirkuszi bohócként püfölt, ahol csak ért. De úgy, hogy Mariane még néhány perccel később is fájlalta a nyakát.

Tompa Gábor kifejezetten a vásárhelyi végzősökre találta ki a sziporkázóan élénk színjátékot. A merészen blaszfém pillanatok sem voltak öncélúak – dramaturgiailag indokoltan húzták alá a pokoli színlelést. Ahogyan Tartuffe az imáiba merülő Orgon háta mögött felmutatta ördögi szarvát, az őt jobb belátásra bírni próbáló Cléante-ot megáldva pedig a mozdulatot lóf…szá kanyarította, vagy amikor Tartuffe letolt gatyával már-már akrobatikusan ráugrott Orgon feleségére, egyébként az álszent kéjencnek Elmira iránti hevült állapotában többször is felállt a botja – hosszasan sorolhatók a sok szempontból fergetegesen mulattató ötletparádé elemei. Ebben a vicsorgó bohózatban a megszállott Orgon minden további nélkül elhihette, hogy a lekvár stigma Tartuffe kezén. Elsőrangú játék volt az is, amikor az álszentbe szinte szerelmes háziúr hazatérve leveszi a fejfedőjét, majd a parókáját, és evés közben Dorine-t kérdi a távollétében történtekről. Ám felesége betegségével mit sem törődve valójában csak egy érdekli: „És Tartuffe?”. Briliáns volt Bogdán Zsolt válaszokra reagáló („Szegény”) játékmódja: négy egymástól teljesen különböző hangnem és gesztus.

A fanyar komédiázás közepette mindeközben torokszorítóan keserű pillanatokat is átélhettünk. Tompa Gábor ugyanis állítja, hogy a Tartuffe „annak az embernek (esetünkben Orgonnak) a drámája, aki minden áron meg akar felelni egy megváltozott helyzetnek, azaz minden rendszernek, s ezért olyan magatartásformákat ölt fel, amelyek nem meggyőződésből fakadnak, s ez lesz a végzete is, mert ennek csak a feltétlen lojalitás lehet a következménye.”⁷

Merthogy igazodás közben Orgonra mintegy ráégett a szerep. A tévéfelvételen keresztül jobban észlelhető a Tartuffe képmutatásának álarca mögül felvillanó profil is. Például az, hogy a címszereplőt a kéjvágyon túl valóban vonzza a szépséges Elmira. Vagy hogy a visszataszító álszent néha maga is meglepődik az általa kiváltott hatáson, amit persze rutinosan, szemrebbenés nélkül azonnal képes a maga javára fordítani. Mégpedig úgy, hogy ön-marcangolva igazat mond. Hiszen az elvakult férj róla még neki sem hiszi el a rosszat.

A szolgája (Bandi András Zsolt) úgy hasonlít Tartuffe-re, mint az ikertestvére. Mint két tojás. Csakhogy a néma dublőr komolyabb, szigorúbb, mint nyájasan ördögi ura. S noha Lőrinc megdöbbentő hasonmás, de tanítvány is – tehát tanulni fog a gazda pajzán gerjedelmeinek felettébb hátrányos következményéből. Nem véletlen, hogy amikor Tartuffe-öt az előadás végén letartóztatják, a királyi végzést a „rendtárs” kapja ki a leleplezett bűnös kezéből. „Korunk: a rend kora” – tehát garantáltan folytatódik a tartuffizmus.

„Mindig is izgatott a darab fináléjának a rejtélye is; szerintem zseniális, Molière voltaképp befejezi a művet azzal, hogy bemutatja azt a mindenek felett lebegő mechanizmust, amely hagyja magasba kapaszkodni az embereket, hogy a legmagasabb pontról elejtse őket. Ez Tartuffe drámája is. Megpróbáltam ezt fölerősíteni azzal, hogy nyomatékosítottam szolgája, Lőrinc szerepét, aki egy darabig mindenben követi, majd a végén elárulja őt.”⁸ – mondta Tompa Gábor, aki – „képletesen”⁹ – mint „rendező-Hamlet” igazából egy időtlenül aktuális „Egérfogót” vitt színre.

Az előadás világítása is érzékletes. A kezdőkép bensőséges világosságától – amikor a család (a zsarnok családfő fizikai hiányában) a reggeliző asztal mellett jól mulat Orgon anyjának az álszent Tartuffe iránti csodálatán csakúgy, mint azokon a jellemzéseken, amelyeket a szentfazék nagyi vág a jelenlévők fejéhez – jut el a hangsúlyozottan sötét valóság felismeréséig – amikor hiába hárul el az apai önkény okozta akadály a szerelmesek násza elől, lényegében mindenki megalázva, megcsúfolva, nyilvánvalóan kiszolgáltatott állapotban marad a színen. Az uralkodói megbocsátás ugyanannyira fanyar, mint amennyire rossz érzést kelt Tartuffe megkínzása. S ahogy a televízió képes elvonni a figyelmet a meg- és kibeszélendő kérdésekről, nem biztató a jövő sem. Ráadásul a tévés rögzítéskor nem indult el a videoklip, azaz Bryan Adams Please Forgive Me (Kérlek, bocsáss meg) száma, így a fiatal színészek pillanatnyi tétovázása némileg kifejezte a rájuk váró bizonytalanságokat is.

A tévészínházi felvétel több olyan karakterisztikus vonást, illetve a színházi néző előtt esetleg rejtve maradó mögöttest is fel tud mutatni, amelyet a nézőtérről nem feltétlenül észlelünk. Ilyen például a fehér bohóc allúzióját keltő Lojális úr (Balázs Attila) álságosan udvariaskodó nyájassága mögé rejtett, közeliben markánsan érvényesülő ravasz rosszindulata. De a kezdettől fogva magától értetődő viszonyokat is árnyalják a közelik. Hiszen Molière ugyanúgy kapcsolati színjátékokat írt, mint Shakespeare. Nem csupán szöveg szerint tudunk meg már a kezdőképben mindent Tartuffe-ről is, aki csak a harmadik felvonásban lép színre, megkettőzve Lőrinccel. De például az a csodálat, ahogy Mariane elragadtatott szeretettel figyeli Dorine „rendrakását” minden tekintetben, szépen előkészíti a kettejük között lévő – Bogdán Zsolt szavaival „kipontozott, megtámasztott, árnyalt szép alakításokkal”¹⁰ eljátszott – kulcsjelenetet.

Ugyanakkor Tordai Tekla „hamletomán” módon vigyáz arra is, hogy a jogosan kétségbeesett Mariane gesztusa – amikor az apja minden előzetes terv ellenére már aznap ki akarja kényszeríteni az esküvőjét Tartuffe-fel, ezért Orgon lába elé vetve magát könyörög zokogva – ne váljék stílustörő módon melodrámává. Tehát mint a zsarnoki atya gyermekét megszemélyesítő színjátszó „fölötte jámbor se legyen, hanem menjen saját ép érzése vezérlete után”. Ekképp Tekla a szereplő keserves sírásának végére beillesztett egy pillanatnyi plusz „brühühüt”, s így játéka visszalendült az eredeti „színház a színházban” koncepcióba. Merthogy „minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték céljától, melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét…”¹¹

 

Epilógus

A Tartuffe-öt Tompa Gábor emlékei szerint 1994. január 20-a után kezdték el próbálni. 29 évvel később Tordai Tekla beavatott egy ideig még titkos tervébe:

„Mivel jövőre 30 évesek leszünk az az ötletem támadt, hogy »álljunk« össze ismét s csináljunk egy előadást, amit Vásárhelyen mutatnánk be (mondjuk szeptemberben), mert ott végeztünk, s utána egy évig minden hónapban más-más magyar színházban játszanánk 2-3 előadást. Egyelőre mindenki benne van…”¹² 

Tompa Gábor feleségeként viszont Tekla abban nem akart állást foglalni, hogy melyik rendezőt kérjék fel, s milyen darabot adjanak elő. Hisz 2023. február 2-i levelében megvallotta:

„Én tulajdonképpen azért dobtam be ezt az ötletet, hogy ismét együtt legyünk, örülni tudjunk egymásnak, s azáltal, hogy ismét egymás szemébe nézünk, lehetőségünk legyen  a feltöltődésre, illetve megújulásra, egy  »reset«-re gondoltam. Nem kell  senkinek semmit bizonyítania, erre mindenkinek már volt alkalma, erről beszélnek a díjak, elismerések. A mi »erőnk« abban állt, hogy közösen lélegeztünk, egyszerre léptünk, ugyanaz a hit vitt minket előre, egy  emberként tudtunk létezni függetlenül attól, hogy ki mit játszik.”¹³

Tordai Tünde Tekla pontosan egy hónappal és egy nappal a Tompa Gábor által rendezett marosvásárhelyi Tartuffe bemutatójának 30. évfordulója előtt távozott el közülünk – végtelen türelemmel, hittel viselt, hosszantartó szenvedésekkel járó betegség után, mindvégig bizakodva a gyógyulásban, teli reménnyel, tervekkel, készülvén új főszerepére Camus A félreértés című darabjában, Mihai Măniuţiu rendezésében. Ravatalánál a Kolozsvári Magyar Színházban, 2024. február 1-jén Bogdán Zsolt, a volt osztálytárs, kolléga és jó barát búcsúzott tőle:

„Üdülni jártunk mosolyodra, mint kisimult tenger fodra, olyan volt…”

„Nézlek a Hegedűsben, a pletykajelenetben oldalról, a színpadról, rád csodálkozom, mintha még sosem láttalak volna, pedig ilyen voltál már a főiskolán is. Abban, ahogy játszol, van valami elemi dac, valami túlcsorduló elszántság, valami sűrített jelenlét, mondom, mintha csak az életért. Nyúlfarknyi jelenet, mégis elárasztod a színpadot fénnyel; honnan ömlik a színpadra ennyi élet, ennyi öröm? Ennyi tűz? Ennyi szomj? Te jegenyeillatú... Melyik kellékes adta milyen kelléktárból? Énekelsz, látom, ahogy lüktet a nyaki verőér, szalad még benned a fürge vér, bár már beteg vagy; úgy játsztál, mintha nem lenne holnap…”

„Meropé, Mária az Illegitimben, Tom Paine, Angyalok Amerikában, Tartuffe, Golde, Polly, Bergman-jelenetek, Stuart Mária, Énekek, éneke, Marcella, Shakespeare Violája levágott hajjal... közös  emlékek után kapkodom, mint  oxigén után te, míg végleg el nem fogyott körülötted a levegő. Azzal  a kevéssel, ami még benned megmaradt, alig hallhatóan
kimondtad az utolsó mondatok egyikét:

»…beszélnem kell a színészekkel«…”¹⁴

Darvay Nagy Adrienne

JEGYZETEK

¹ Balázs Attila, Mátyás Zsolt Imre, Csiszér Lajos Péter, aki hamarosan jogi pályára lép, és Bandi András Zsolt, aki hosszabb ideig félállásban Kolozsváron is játszik.

² Ahogy Szikszai Rémusz jóval később, már magyarországi rendezőként nyilatkozta: „Szerencsém volt, mert iszonyatosan jó tanáraim voltak. Victor Ioan Frunză mellett Tompa Gábort is említhetném – őt legalább annyira befolyásolja a román színházi nyelv, mint a Frunzát, mindkettő olyan tanár volt, akitől sokat lehetett tanulni, ha az ember odafigyelt; minden szempontból.” […] „ahogyan Frunză és Tompa Gábor dolgoztak, ahogyan kezelték az embereket, vagy ahogy kezeltek egy csoportot. Mert a rendezés fele szerintem  pszichológia meg csoportdinamika kérdése.” L.: „Jaj, csak ilyen hülye ne lennél” – Szikszai Rémusz matekról, mintákról, színházról, szabadságról, szerző: Ölbei Lívia, 2024. április 30. https://www.wssz.hu/hu/article/6033-jaj-csak-ilyen-hulye-ne-lennel-szikszai-remusz-matekrol-mintakrol-szinhazrol-szabadsagrol

3 Ma nagyon nehéz leírni, hogy éppen a „Halál” szerepét játszó Tordai Tekla 24. születésnapján…

4 Az idézetet lásd Darvay Nagy Adrienne: Megkönnyezett szabadság, Argumentum Könyvkiadó, Budapest, 2000, 205‒206. Részletesen l. Egy főiskolás vizsgaelőadás Marosvásárhelyen c. fejezetet: 200‒206.

5 https://www.uniter.ro/programe/gala-premiilor-uniter/editii/editia-a-iii-a/

6 Címke-függöny – Tompa Gábor színházi magánszótára. Összeállította: Zsigmond Andrea, Csíkszereda, BOOKART, 2010, 131‒132.

⁷ Címke-függöny – Tompa Gábor színházi magánszótára, 131.

⁸ Címke-függöny – Tompa Gábor színházi magánszótára, 131.

9 Lásd a Shakespeare-világdráma Harmadik felvonásának 2. színében Hamlet válaszát a Király kérdésére, Arany János fordításában.

10 Bogdán Zsolt írta elektronikus magánlevélben (időpont: 2023. máj. 20., H. 9:20) 

11 Lásd Hamlet színjátszóknak szóló intelmeit a Harmadik felvonás 2. színben.

12 Tordai Tekla elektronikus magánleveléből (időpont: 2023. jan. 31., K., 16:37).

13 Tordai Tekla elektronikus magánleveléből (időpont: 2023. febr. 2., Cs., 14:54)

¹⁴ Bogdán Zsolt: Búcsú Tordai Teklától, megjelent: Szabadság, 2024. február 2. – 13:02. Másfél óra híján napra pontosan egy évvel az után, hogy idézett levelét Tordai Tekla a 30 éves osztálytalálkozó ötletének igazi okáról elküldte.