A II. Kamarafeszt Zentán

 

Miért is megyek határon túlra, magyar színházak fesztiváljára, showcase-ére, miniévadára, amikor csak lehet? – kérdezheti tőlem bárki, akár magam is. Mert empirikus tapasztalatom, hogy amivel a határon túli magyar színházaknak dolga van, az egyfelől a színházművészet, másfelől a valóság. Repertoárjuk innovatívabb és invenciózusabb, mint a mai magyarországi színházak zöméé, amelyek – főleg ha nem budapestiek – általában a kiszámíthatóság, a biztonsági arányok mentén állítják össze évadtervüket: iskolai tananyag-klasszikusok, agyonhasznált vígjátékok, bulvárkomédiák, zenések. Legfeljebb mutatóba kortárs dráma vagy valami kísérletinek nevezhető produkció. Evvel szemben például a vajdasági színházak mindegyike inkább művészszínházi arculatot mutat, mint hogy a szórakoztatóiparral jegyezte volna el magát. Túl a jellegzetes, egyéni, izgalmas vonásaikon – például amelyek a kisebbségi létből, a balkáni mivoltból és a többségi kultúrába ágyazottságukból adódnak – talán ez a művészi eltökéltség a legcsábítóbb bennük.

 

 

Mezei Kinga és Pálfi Ervin – Szedjetek szét (fotó: Szabó Róbert)

 

Amikor a Zentai Magyar Kamaraszínház a 2022/23-as évad végén miniévadot tartott, a Dévai Zoltán és Mezei Kinga irányította társulat még csak négy színészt számlált. (Mármint a vezetőkön kívül, akik szintén színészek is). Igaz, állásuk, bejegyzett munkahelyük nekik sem volt. Az elmúlt egy évben azonban megkapta az intézmény a szükséges státuszokat, úgyhogy ma már a színház előcsarnokában nyolcfős társulat színészportréi ékesítik a falat. Verebes Judit, Szilágyi Áron és Virág György a törzstagok – Nešić Máté távozott, ő idén már vendégként lépett fel a János vitéz címszerepében –, és érkezett két fiatal, az Újvidéki Művészeti Akadémián végzett László Roland és Dedovity Tomity Lea. Valamint frissen csatlakozott a csapathoz Vilmányi Benett Budapestről, aki egyelőre egy szolid szerepátvételnél tartott a szezon végén, de hogy a szívesen és jól zenélő vajdasági színészek között helye lesz, arról máris megbizonyosodhattunk egy meleg júniusi éjszakán a színházudvar házilagos szabadtéri színpadánál.

A társulat három színésznője három gene-rációt képvisel. Az öt férfiszínész az életkort tekintve kevésbé változatos, de a karakterek szempontjából eléggé differenciáltak, arról nem is beszélve, hogy a zentai színház hívására bármikor érkezik becses vendég Szabadkáról vagy Újvidékről. Mindenekelőtt a valójában egyenesen nélkülözhetetlen Pálfi Ervin és Hajdú Tamás, de örülhettünk idén a kosztolányis Mészáros Gábornak és az újvidéki László Juditnak, sőt Balázs Áronnak is.

A miniévad a tavalyihoz hasonlóan indult: akkor a Tolnai Ottó művei és Petrik Pál képei alapján készült Mezei Kinga-rendezés szerepelt nyitányként. Most a Hidegpróbával kezdtünk, a Sziveri János versei és Benes József képei nyomán létrejött, összművészetinek mondható előadással. Nem először sikerült élményszerűen megidéznie a vajdasági költőt Mezei Kingának – emlékezetes munkája volt úgy két évtizede az újvidéki Szelídítések. A Hidegpróbát másmilyen versek ihlették, ezek a maguk játékosságában is meglepően erősen, drámaian kötődni látszanak a mai életünkhöz is. Ahogy a miniévad egyik vendége, Zalán Tibor – a költő egykori barátja – a másnap délelőtti szakmai beszélgetésen megjegyezte: Sziveri Jánost magát, személyében nem lehetett volna beengedni a színházba, de az előadás szalonképessé tette. A Hidegpróba zenéjét Mezei Szilárd szerezte, a dramaturg Góli Kornélia, a jelmeztervező Janovics Erika, a díszlettervező Ondraschek Péter. (A felsorolt művészek állandó alkotótársak.) Egy költő, egy festő és egy rendező világa egyesült ihletetten Dévai Zoltán, Hajdú Tamás, Mezei Kinga, László Roland, Pálfi Ervin, Szilágyi Áron, Verebes Judit és Virág György színészi közreműködésével.

 

Handabasa avagy a fátyol titkai (fotó: Herédi Krisztián)

 

Az előadás első képeként egy szemüveget láttunk – kvázi Sziveri Jánosét – megvilágítva a színpad elejében. Az utolsó képben pedig vekkerórák sorakoztak fel, több tucatnyi, ezeket a színészek helyezték el precízen egymás után a díszletben. Mezei Kinga zsongító színházában nem akarom mindig tudni, hogy mit miért csinálnak. Hanem erős képeket hozok és teszek el magamban mélyen. Pálfi Ervin huncut figuráját, amint ezüst szárnyaitól kissé akadályoztatva igyekszik átcsusszanni két lengő, világítani tudó, üvegbetétes fémrúd között. A kitömött Verebes Juditot egy nagy, kövér nő teljes testjelmezében, ahogy ülni próbál, vagy piros tűsarkú cipőben járni, sőt rugdoskodni. Mezei Kingát egészségügyi dolgozó képében, fehér köpenyben, cipőben, maszkban, akkurátusan bemosakodva egy lavór vérben.

 

Mezei Kinga, Pálfi Ervin és Verebes Judit – Sirály (fotó: Szabó Róbert)

 

A második estén a Zentai Magyar Kamara-színház friss, szinte még meleg Csehov-bemutatóját nézhettük meg: a Sirályt Kiss Csaba rendezésében. Ő többször színre vitte már a művet – sőt, tovább gondoló drámát is írt belőle Nappalok és éjszakák címmel, amit ugyancsak színpadra állított –, de ezúttal a szokottnál is kreatívabb alkotóeleme az interpretációnak a színészcsapat. Mezei Szilárd zenéjére a játszók a darabhoz dalokat írtak, amelyek az előjátékban felvillantják a szüzsét, majd a mű cselekményében a maguk helyén előadatnak, ráerősítve hőseink helyzetére és emocionális állapotára. Úgy képzeljük el a muzsikával fűszerezett bevezetést, hogy amikor a színházba érkezünk, az előcsarnokban Arkagyina és társasága már ott múlatja az időt egy zongora körül. Várják, hogy elkezdődjön Trepljov tóparti premierje. Trepljov – vagyis Szilágyi Áron, aki jó adottságokkal rendelkező, kitűnően beszélő, már tapasztaltnak is mondható, tehetséges fiatal színész – időnként kijön az előtérbe és türelmet kér, miközben a birtok háznépe és vendégei avval szórakoztatják magukat, hogy énekelnek, táncolnak. Pálfi Ervin Trigorinjának zongorakíséretével dalra fakad Mezei Kinga vörös nagyestélyiben tündöklő Arkagyinája. Még szép, hogy már az előadás előtt lejátssza a színpadról a fiát és az ifjú wannabe színésznőt, Nyinát, akinek alakítóját, Kiss Anna Gizellát egyébként a rendező, Kiss Csaba hozta a kaposvári egyetem végzős Vidnyánszky-osztályából. A már komoly főszerepeket maga mögött tudó színinövendék bájos, finom, pisze teremtés, akinek színészi eszközei vagy nem számosak még, vagy viszonylag ügyesen leplezi őket némi természetességgel. Tehát könnyű Nyina Zarecsnajának tulajdonítani, amikor reszketni látszik keze-lába. Kiss Anna Gizella mindenesetre hagyja megéreznünk hősnője ösztönös, már-már agresszív elszántságát és a spontán női rafináltságot, amivel Trigorin meghódítását intézi.

 

Kiss Anna Gizella a Sirály előadásában – Zentai Magyar Kamaraszínház (fotó: Szabó Róbert)

 

Két különleges dramaturgiai megoldással él az előadás, felvillanyozó következményeket éppúgy hozva, mint leoltókat. Az egyik az, hogy nemcsak formailag nem választják el egymástól az első és a második felvonást, hanem tartalmilag sem. A Trepljov-darab félbemaradt premierje után az éjszaka nem ér véget. Nyina hazament ugyan, de nem bír otthon maradni. Miután elaludtak a szülei, ő újra nyeregbe száll (esetünkben nem lóra, hanem biciklire), és visszasiet a bohém társasághoz. Napkeltéig az önöké vagyok – mondja. Nincs tehát szünet, megnyugvás, alvás rá egyet a szereplők számára – nekihevülésük és kielégületlenségük türelmetlenül tovább sodorja őket. Amikor Nyina kivágott fehér harisnyanadrággal a fején előadta Kosztya és a világlélek drámai monológját, észrevehettük, hogy Pálfi Ervin kócos, enyhén kiégett Trigorinját megbűvöli ez a lány – alig is tudta a szemét levenni róla. Második felvonásbeli kettősükben magázza Nyinát, aki vakmerőn, provokatívan visszategezi. A harmadik felvonás végén Trigorinunk, bár még nem ismeri a lány szándékait – elhatározását elutazásról és színésznőségről –, úgy jön vissza a szobába, hogy egy kis papírt fog a kezében, és épp keresgél, hová tehetné, ahol a lány megtalálja. A kontakját hagyja itt neki, nem kétséges. Szóval őt sem csak Nyina szele fújja bele ebbe a viszonyba.

 

Dévai Zoltán, Virág György és Verebes Judit – János vitéz (fotó: Herédi Krisztián)

 

A másik – bizonyára kényszerű – beavatkozás a szereplők számának csökkentése. Tizenegy színész helyett csak nyolc játssza el a darabot. Ez úgy történhet, hogy Polina Andrejevnát kihúzták, Samrajev intézőt pedig Mása apjából átminősítették Mása öccsévé, hogy a fiatal László Roland alakíthassa. Arkagyina bátyja és régi barátja – alighanem egykori kedvese –, vagyis Szorin és Dorn egybeolvadtak Balázs Áron képében. Miután két, meglehetősen különböző karakterről van szó, és a főhősök körüli pozíciójuk is erősen eltérő, ezért ezt nem is lehet semmi mással hitelesíteni, mint egy olyan gazdag, vonzó, erőteljes színészi személyiséggel, mint amilyen a vendégként fellépő Balázs Ároné. Nem ez a leghangsúlyosabb a színész játékában, de mégis: ritkán látni ennyire szépen, pontosan kivitelezett „már a végét járja” állapotot, mint amit megmutat a negyedik felvonásban. Utolsó erejével még takarásba helyezi magát: elhúzza az előadásban mindvégig hangsúlyosan jelenlévő vörös bársony színházi függönyt. Az külön szép, hogy nem tárják elénk a továbbiakban. Nem is veszi észre, nem is mondja senki, de tudjuk, hogy amögött a függöny mögött már holtan fekszik ez a mi Szorin-Dornunk. A másik oldali függöny pedig arra szolgál majd, hogy amögött lője le magát Szilágyi Áron átütően boldogtalan, remény nélküli Trepljovja. Ám róla sem vesz tudomást senki.

Verebes Judit Másája (aki kicsit azért „odadűl” Trigorinhoz), László Roland Samrajevje (akin lassan valamiféle révület lesz úrrá) és Virág György Medvegyenkója (aki mintha csipkét hordana a zakója szivarzsebe fölött) – megannyi pontos, érzékeny és muzikális alakítás. Medvegyenko a negyedik felvonásba magával hozta a kisgyerekét, akit hiába próbálna az anyára, Mására tukmálni. (Érdekes, hogy a szintén idei, Ilja Bocsarnikovsz rendezte kaposvári Sirályban ugyanígy zajlott a család élete: a tanító ott sem hagyta otthon a kicsit, amikor a feleségért jött.) Van ebben némi halvány vigasz a Medvegyenkóval rokonszenvező néző számára: ez az ember mégsem marad egészen egyedül: lett egy gyereke, aki csak az övé. Zentán ezt az érzést némi dermedt aggodalom is kísérte, ugyanis a Virág György által dajkált csecsemőt olyan hihetetlenül élethű baba játssza, hogy amikor az apja gyengéd óvatossággal letette az asztalra, akkor egy fél nézőtér figyelte lélegzetvisszafojtva, hogy lélegzik-e az a lehunyt szemű pólyásbaba, miközben az apja hegedül neki.

Mezei Kinga Arkagyinájának különböző toalettjein mindig csillog valami. Muszáj folyton csillognia. A színésznő alakításában talán az a legcsodálatosabb, ahogy Trigorin visszahódításának jelenetét befejezi. Miután győzedelmeskedett, leverte a férfi szakítási kísérletét, még odaveti, hogy „egyébként ha akarsz, maradhatsz”. Ez az álságos nagyvonalúság a Sirály-előadásokban általában ironikusan hangzik el, s a közönség nevet rajta egy szolidat. Itt azonban a legmélyebb kétségbeesés mondatja ezt az asszonnyal. Leleplezve, hogy súlyos megalázottságot is hajlandó elviselni, csak ne veszítse el a férfit.

Csehovval folytatódott másnap a miniévad programja, a Kiss Csaba által írt és Dévai Zoltán rendezte De mi lett a nővel? című háromszereplőssel. Ez a darab nem a drámaírót idézi, inkább a novellistát, de ahogy az egy évvel korábban látott Művészet-előadás, úgy ez is alkalmas műhelymunkát kínál három férfiszínész számára. Igaz, a bemutató négy évvel ezelőtt született, de igényelte az újradolgozást, hiszen Virág György és Szilágyi Áron mellé harmadiknak most csatlakozott László Roland. Aki egyébként – ez lenyűgözött engem – tud csupán egy szemmel pislogni, és ezt ne kacsintásnak értsük. De az sem kis mozgástechnikai bravúr, ahogy Szilágyi Áron mint egy lépcsőn vonul le egy legfeljebb kutyaólnyi méretű házdoboz aljába. Ezen a ládán kívül egy utcai lámpa és egy felturbózott nagybőgőtok áll a játszók rendelkezésére. Ám nem is kell sok ehhez a szerteágazó, ugrabugra férfimeséhez. Három színész energikus, harmonikus, összeműködő játéka.

 

Pálfi Ervin és Verebes Judit – Hidegpróba (fotó: Szabó Róbert)

 

A Domonkos István műveiből készült Szedjetek szét című előadást még a Kosztolányi Színházban, a covid idején készítette Mezei Kinga. Tehát részben online próbálták, és aztán alig volt módjuk játszani Szabadkán. Akkor még csak hat színész adta az összes szerepet, Zentán viszont az átalakított változatba belekerült a teljes zentai társulat. És itt van az előadásban pompás hírmondónak az eredeti verzióból a Dedát játszó Mészáros Gábor. (Bár ha lejjebb ásunk a történetbe, akkor voltaképp nem is ő az eredeti Deda, hanem Puskás Zoltán, még a 2004-es újvidéki Via Italiából.) A Szedjetek szét különböző Domokos-műveket, Domokos-motívumokat vegyít, és ami kijön belőle, az enyhe nosztalgiaérzetet keltő, finoman érzelmes, kábultan elvágyódó, zenés, revüszerű, komikus kavalkád. (Humoriszticseszko – mondta a szakmai beszélgetésen az egyik szerb kolléga, mert az idei évben már számos szerb kritikus is érdeklődve végignézte a zentai miniévadot, amelynek előadásait feliratozták szerb nyelven.) Az említett nosztalgia nem pusztán az egykori Jugoszláviára vonatkozhat persze, hanem felsejlenek az akkori világ fájdalmas hiányérzetei is, pláne azok, amelyek máig megmaradtak. Arról nem is beszélve, hogy itt a vesztesek elevenednek meg előttünk. Mint amilyen Pálfi Ervin hibátlan ízléssel, mértéktartással, fokozatos leterítő erővel megformált Skatulya Mihálya, az ő derűsen hányatott élete és tragikusan ostoba halála.

A zentaiak magától értetődően gyerek- és ifjúsági előadásokat is bemutatnak. Ebből a vonulatból a Szabó Sebestyén László rendezte János vitézt láthattuk. Hatan adják elő az elbeszélő költeményt az elejétől a végéig, eleinte reménytelenül kórusban. De aztán inkább váltogatják a narrátor szerepét és a különböző figurákét, egyedül Nešić Máté maradhat meg egymagában, jól megtermett Kukorica Jancsinak. (És pont a kísértetek félelmetes éjszakáját meséli a szomszéd kislányt játszó Dedovity Tomity Lea). A forma egyszerű, kedvesen népies, fehér vásznak, barnák, natúr színek és felületek. A színészek játékos lendülete viszi előre a mesét, amit különböző ötletek színesítenek, ámbár gegözönnel vagy túlhabzással nem vádolható senki és semmi. De milyen kedves intermezzó például, hogy amikor János vitéz az óriás vállán szeli át az óceánt, akkor Szilágyi Áron és Nešić Máté átmenetileg szerepet cserélnek, mert mégis az utóbbi színész a nagyobb. Arról pedig meggyőződhettünk, hogy az előadás lekötötte a célközönséget, amellyel egyébként kicsit kokettáltak a játszók – a mindig rokonszenvesen vehemens Virág György például a nézőtér soraiba is bekúszott-mászott, amikor a szétszéledt nyája birkáit kereste.

 

László Roland, Virág György és Szilágyi Áron – De mi lett a nővel? (fotó: Szabó Róbert)

 

A négynapos zentai láthatás utolsó programja a Handabasa avagy a fátyol titkai című, csöppnyi bizarrsággal fűszerezett, össz-szerzői zenés komédia. Az eredeti tulajdonos Vörösmarty Mihály, A fátyol titkai az egyetlen vígjátéka. Bemutatta a Nemzeti Színház, egyszer úgy kétszáz évvel ezelőtt, másodszor csaknem száz éve. Aztán az 1960-as években Görgey Gábor átírta, azóta ebben a formájában színpadra került néhányszor. Zentán bővült még Szerda Árpád zenéjével, Góli Kornélia dramaturg, László Sándor rendező és a színészcsapat jókedvű hozzájárulásával. A cselekmény, a struktúra és Ondrachek Péter klasszikus forma jelmezei őrzik a régi minták nyomát (Kisfaludytól Beaumarchais-ig), de a játékot mégis üdítően és tévedhetetlenül bolondítják meg egy-egy, az eredeti korból messzire kiragadt pillanattal. Hogy mást ne mondjak, a szenvedélyes blues-zal belépő László Roland délceg Hangai Sándora pöttyös könyvet olvas, abból szívja magába a nőgyűlöletet. Vagy hogy mást is mondjak: a három lézengő, unatkozó és ebből kifolyólag végtelenül hülye fogadást kötő fiatalember – Szilágyi Áron, Hajdú Tamás és Virág György – a függőlegesen terjeszkedő városligeti zöldbe állított létráról komplett kis parlamenti beszédet tart.

 

Szakmai beszélgetés

 

Temperamentumos, vérbeli szubrettnek hat mind Verebes Judit Vilma kisasszonyként, mind az elsöprően éneklő László Judit a komornaszerepben, de a tejföl Mezei Kingáé. Ő játssza ugyanis lila szettben, lila hajjal a szomszédos vénkisasszonyt, akinek mindegy, ki jön, ki megy, csak nadrág legyen rajta, és ő azonnal kész a szívét s kezét adni neki.

 

Hajdu Tamás a Hidegpróba című előadásban – Zentai Magyar Kamaraszínház (fotó: Szabó Róbert)

 

Mindösszesen a II. Zentai Kamarafeszt nagyjából hasonló képet mutatott a délvidéki kisszínházról, mint az első. Azt lehetett látni, hogy Mezei Kingáék mennek előre és felfelé.

Stuber Andrea