Bohózatok, komédiák a Thália Színházban

Az évad második felében két, a maga műfajában klasszikusnak tekinthető szerző bohózatát mutatták be a Thália Színház nagyszínpadán, míg a Télikertben Terry Johnsson magyar színpadon gyakorlatilag ismeretlen komédiája, a Hisztéria került színre. Első ránézésre azt gondolhatnánk, hogy a színház dramaturgiája az ismert szerzők esetében is ismeretlen darabok után kutakodott, de ez nem teljesen igaz: a Tonny Hiltonnal közösen írt Egy a ráadás ugyan valóban nem tartozik a sűrűn játszott Ray Cooney-darabok közé, ám a Nyakamon a nászmenet esetében csupán a cím új; a korábban (Egy) Olasz szalmakalap címen játszott mű Eugène Labiche legismertebb bohózata.

Az enyhén PR-ízű – és a játék során igen sokszor elhangzó – új cím feltehetően a színházi menedzsment döntése; Hamvai Kornél fordítását tíz évvel ezelőtt Szom-bathelyen még Olasz szalmakalap címen játszották. Ami persze részletkérdés, fontosabb, hogy Hamvai – aki az utóbbi években, évtizedekben a klasszikus francia bohózatok leginkább avatott fordítójává/átdolgozójává vált – annak idején felfrissítette a szöveget, gördülékeny, nem archaizáló, de nem is erőltetetten mai dialógusokat írva. A poénok frissessége már más kérdés – miként az is, ki mit vár el egy klasszikus francia bohózattól. Labiche és Feydeau egyes műveiben a recenzensek hajlamosak többet látni szimpla bohózatnál, szívesen fedeznek fel bennük a kevéssel később született abszurd drámák egy részéhez hasonló életérzést, illetve írói eszközöket. Nem alaptalanul, hiszen e szerzők legjobb darabjaiban a világ valóban a feje tetejére áll, méghozzá többnyire egyetlen hazugság vagy ballépés miatt, amely aztán további hazugságok áradatát indítja el, teljes káoszt alakítva ki, s csaknem maga alá temetve a minden gyarlóságuk mellett teljesen normális, ám egyre inkább őrültnek tűnő szereplőket. Az abszurd Labiche-t legemlékezetesebb módon Vlad Mugur 1998-as kolozsvári rendezése, A Lourcine utcai gyilkosság mutatta meg, de az Olasz szalmakalapot is színre vitték már olyan rendezők, akiknek feltehetően nem (csak) a felhőtlen szórakoztatás szándéka lebegett a szemük előtt: Zsótér Sándor például 2011-ben a József Attila Színházban rendezte meg a darabot. Ám a közönség nagy része nyilván nem a francia bohózat és az abszurd rokonságát demonstráló előadást szeretne látni, s az is nyilvánvaló, hogy a szórakoztatás sikeressége fontos mércéje egy Labiche-bemutatónak – a többit pedig lehet esetleges bónusznak tekinteni.

Tamási Zoltán és Zayzon Zsolt – Egy a ráadás (fotó: Kállai-Tóth Anett)

A Nyakamon a nászmenet szándékosan blőd alapsztoriját Labiche bohózati klisék invenciózusan variált erdején vezeti keresztül. A főszereplő, Fadinard lova felfalja ama bizonyos olasz szalmakalapot, amely egy vérmes és erőszakos katona elegáns és nem hajadon szeretőjének tulajdona. A nő nem mehet haza a kalap nélkül, a katona pedig komolyan megfenyegeti Fadinard-t, hogy szerezzen egy ugyanolyant. A vállalkozást nemcsak az nehezíti, hogy a kalap ritka, majdhogynem egyedi termék, hanem az is, hogy Fadinard éppen az esküvőjére készül, s a kalapevéses kalandot titkolnia kell jövendőbelije, no meg az esküvőt állandóan lefújni készülő após-jelöltje elől, így kénytelen folyamatosan hazugságokkal traktálni az állandóan a nyakában loholó násznépet. Ráadásul a történetbe korábbi szeretője is belekeveredik, a násznép soraiban pedig ott van szerelmi vetélytársa, aki csak arra vár, hogy visszahódítsa menyasszonyát. Kész csoda, hogy a sok bonyodalom ellenére Fadinard végül is révbe ér – az már a mindenkori rendező döntése, hogy ez a „kész csoda” műfaji szükségletnek vagy abszurd poénnak tűnik az előadásban, esetleg finom irónia árnyalja. Szívesen írnám, hogy Kelemen József Thália színházi rendezése kiválóan egyensúlyoz a különböző megközelítési lehetőségek között, de inkább azt látom, hogy az előadás óvatosan lavírozva tartja távol magát a karakteres szélsőségektől. Kelemen ízléssel és precízen mozgatja a bohózati masinériát, nincsenek idegesítő túlzások, ripizések, s javára írható a produkciónak ensemble-jellege is: a főbb szerepeket alakító színészek kisebb karakterszerepeket is eljátszanak, a legtöbb szereplő így a jelenetek meghatározó részében színen van, esetenként kórussá is alakul. Ám az igazán eredeti, frappáns játékötletek éppúgy hiányoznak az előadásból, mint a fergeteges tempó, amely fontos kelléke volna az őrület elszabadulásának (és ezáltal a valóban fergeteges szórakozásnak is). Színészi szempontból pedig némiképp széttartó a játék. Nagy Viktor a csaknem süketen tébláboló rokon, Szabó Győző pedig az agresszív és ostoba katona szerepkliséit rutinosan, de kiszámíthatóan, s helyenként igen harsány eszközökkel bontják ki. Görög László viszont a bohózati sablon mögött egy szerethető kisember, a mindig gyanakvó, ám mindig engedő, továbblépő örömapa tipizált portréját is megrajzolja. Hevesi László, Udvarias Anna, Mórocz Adrienn szintén csempésznek némi egyedit a típuskarakterekbe, míg Sóvári-Fehér Anna a menyasszony kevéssé hálás szerepét elsősorban színpadi jelenléttel, természetességgel tölti ki. Jaskó Bálint Fadinard-ként valóban motorja a játéknak – főként neki köszönhető, hogy a meg-megtorpanó tempójú, váltakozó színvonalú dalbetétekkel is sokszor megakasztott produkció nem zökken ki a ritmusból. Az Achille, az arisztokrata léhűtő szerepét játszó Jámbor Nándor alakítása pedig azt az utat mutatja, amelyen a szöveg abszurd árnyalatait megmutató előadás haladhatna: az ellenszenves figura sznobériáját, ostobaságát a végletekig fokozva állít elő egy ismerősnek és mégis valószínűtlennek tetsző alakot.

Nyakamon a nászmenet (fotó: Kállai-Tóth Anett)

Ray Cooney java bohózatai a klasszikus francia vaudeville dramaturgiáját követik: ezekben is egy hazugság indítja el a félreértések és a további hazugságok lavináját. A Tonny Hiltonnal közösen írt Egy a ráadás viszont távolról sem tartozik a legsikerültebb munkái közé. Az ikertestvérek (vagy legalábbis a felismerhetetlenül egyforma testvérek) összetévesztésének ősi humorforrására épül, amelyet többnyire elkoptatott viccek és sablonos ötletek egészítenek ki. Főszereplője, az egyszerű észjárású, tutyimutyi Billy váratlan lehetőséghez jut: egy milliomos üzletember, néhai apja egykori üzlettársa hatalmas összeggel szeretné megjutalmazni. Az adomány egyetlen feltétele, hogy Billynek ne legyenek rokonai; a nagyvonalú adományozó ugyanis attól tart, hogy azok elhappolnák a pénzt az élhetetlen férfitól. Csakhogy Billynek igenis vannak – általa sem ismert – testvérei, akik külsőre ugyan megtévesztésig hasonlítanak rá, egyébként viszont mindenben eltérnek tőle. S mivel ők szépen sorjában megjelennek az üzletember házában, Billy dörzsölt barátjának, az önmagát ügyvédnek kiadó (és a tranzakcióban anyagilag is érdekelt) Charlie-nak minden tudására szüksége van, hogy a pénz jó helyre kerüljön. Az Egy a ráadás a legkiszámíthatóbb bohózati sémák szerint halad, az alapötletet néha erőtlen, néha kétes ízlésű viccek próbálják felturbózni. Az előadás sikere jórészt abban áll, hogy a színre vivőknek sikerül-e legalább magát az alapszituációt hitelessé, Billy és rokonai folyamatos szerepcseréjét mulatságossá tenni. A Tháliában az „átváltozások” szerencsére tökéletes precizitással valósulnak meg, a kergetőzéseknek, eltűnéseknek, felbukkanásoknak kifogástalan a koreográfiája. Tasnádi Csabának láthatóan az volt a legfontosabb rendezői ambíciója, hogy ezt a koreográfiát, pontosságot, jó tempót biztosítsa, a többi pedig nagyrészt a színészvezetésen s a játszókon, elsősorban persze a 3+1 figurát alakító főszereplőn múlik. Zayzon Zsolt pedig nemcsak lendülettel, erővel, energiával győzi a feladatot, de amennyire a szöveg megengedi, még a három tipizált karaktert is egyéni ízűvé formálja. Mellette a masinéria működtetésében kulcsszerep jut a hazugságsorozatot irányító/kontrolláló, a problémákat megoldva mindig újakat generáló Charlie-t hibátlan stílusismerettel és tempóérzékkel megjelenítő Vida Péternek is. De kollégáik – Czakó Julianna, Bede-Fazekas Szabolcs, Csarnóy Zuzsanna, Tamási Zoltán, Sóvári-Fehér Anna, Nagy Viktor, Jámbor Nándor – is szakszerűen használják ki a kisebb-nagyobb szerepek nyújtotta, mérsékelten hálás lehetőségeket. Kár, hogy az alkotók és előadók szakmai tudása sem írja felül a maga műfajában is erősen középszerű szöveg gyengéit – így Zayzon Zsolt virtuozitásán kívül legfeljebb néhány mulatságosabb jelenet emléke marad meg a produkcióból.

Szervét Tibor, Tamási Zoltán és Mózes András – Hisztéria (fotó: Kállai-Tóth Anett)

A Télikertben bemutatott Hisztéria más műfaj – még akkor is, ha számos bohózati elemet tartalmaz. Nem ismervén Terry Johnsson darabját, eleinte kissé tanácstalanul néztem a Horváth Illés rendezte előadást. A műfaji meghatározás szerint a mű „feketevígjáték és sötét utazás Sigmund Freud tudatalattijában”, de mindennek sokáig nemigen van nyoma a játékban. A főszereplő az idős, élete vége felé közeledő Freud, akit meglátogat egy másik legenda, Salvador Dali, ám e találkozás előtt Freudnak már egy másik kéretlen látogatója is akad. Egy fiatal nő, Jessica, aki páciensnek ajánlkozik, majd a múlt titkait kezdi feszegetni, amelyek a professzor régi, drámai következményekkel járó hibájával kapcsolatosak. Ettől kezdve párhuzamosan zajlik a színen egy alapvetően realisztikus eszközökkel megjelenített, múltba vezető nyomozás, egy klasszikus bohózati kergetőzés (Jessica ugyanis megválik ruháitól, s a szekrényben köt ki, jelenlétét Freudnak már csak ezért is titkolnia kell orvosa, Yahuda elől), illetve egy erősen karikaturisztikus eszközökkel élő komédia. (Dali alakja és magatartása gyakorlatilag az „őrült spanyol” típusának minden karakterjegyét felvonultatja.) Az eltérő műfaji elemek és stílusrétegek nemigen szervülnek egymással, sőt, a bohózati poénok kikezdik a krimi és a mögötte meghúzódó erkölcsi dráma hitelét, az erősen karikírozott Dali-alakot nehéz értelmezni az akár realisztikusan is felfogható Freud-portré mellett, a bohózati sík minden eleme ismerős más darabokból (és még tematikailag is erősen emlékeztet Joe Orton nálunk is többször játszott sötét bohózatára, az Amit a lakáj látott…-ra). Ezen a színészi alakítások sem változtatnak túl sokat, még akkor sem, ha a Jessicát játszó Czakó Julianna mind a pszichodrámában, mind a bohózatban teljes otthonossággal mozog, ha Szervét Tibor színészi személyisége kitölti a Freud-portré kereteit, ha Tamási Zoltán rutinosan és szórakoztatóan állítja elő a klasszikus untermann-figurát, Mózes András pedig precízen hozza a kívánt Dali-karikatúrát. Csak az előadás utolsó harmadában vált egyértelművé számomra, hogy az alcím nem csupán figyelemfelhívó célzatú, frappáns szöveg, hanem komolyan vehető alkotói koncepció is lehet. Vagyis a különböző rétegeket az tarthatná össze, ha a produkció tényleg utazás volna a zaklatott freudi tudatban, ahol semmi sem vehető bizonyosra, minden megkérdőjelezhető, ahol a múlttól és a jelentől való félelem keveredik, a megélt valóság összefonódik a fantáziával (beleértve az erotikus fantáziálást is), vagyis az egész furcsa katyvasz egy élete végéhez közeledő ember tudatának hullámzásait képezné le. Ehhez sokkal stilizáltabb játékmód és számos, a valóságtól elrugaszkodó, szürreális játékötlet kellene. Ám Horváth Illés rendezése csak az utolsó percekben jut el ide, amikor is valóságos szürreális látomás-sorozat érkezik a színre. Ezt azonban akkor is elkésettnek érezném, ha maguk a képek eredetibbek, szellemesebbek, felkavaróbbak lennének, hiszen akkor is csupán „megfejtésnek” tűnnének, a játék egészének bizonytalan stíluskeveredését utólag nem változtatnák meg. Ez a probléma túlmutatni látszik önmagán. A nagyszínpadi bohózatok ugyanis megélnek a színpadon rendezői kreativitás nélkül is, hiszen a színészi professzionalizmus működteti a rutinosan megírt szövegeket – legfeljebb nemigen emelkednek ki az átlagból. A Télikert más műfajú, összetettebb, gyakran különböző stílusrétegekből építkező produkcióinak működtetéséhez markánsabb rendezői koncepció és/vagy több invenció, több ötlet szükségeltetne – és nem a Hisztéria az egyetlen bemutató, amelyből ez hiányzik.

Urbán Balázs