Dömötör András, Benedek Albert, Laboda Kornél: Mefisztóland

Mulatságos-siralmas látlelet egy elképzelt (?) országról: színházi-kultúrpolitikai antiutópia, amelybe az itt és most is gazdagon beszüremkedik. A játék persze akkor is tökéletesen működik, ha a néző nem listázza a valósággal való egyezések különböző fokozatait. Közel egy évtizede annak, hogy Dömötör András Németországban megrendezte a mű első változatát; ott és akkor nyilván a darab világának egésze volt érdekes inkább, semmint a magyar kulturális élet valóságával egybecsengő részletek. A Katona-beli előadás nézőjének viszont – aki jócskán rendelkezik emlékekkel a hazai színházi élet közelmúltjáról és tapasztalatokkal a jelenéről – konkrétumokat is eszébe juttathat az előadás, amely azonban szerencsés módon nem lép ki a maga teremtette fiktív világból, így nem laposodik paródiává (még ha bizonyos mozzanataiban közel kerül is hozzá – nem is ezek a mozzanatok a kedvenceim). A szerzők a színlap tanúsága szerint az eredeti változatot a Katona színészeire írták át, Dömötör András rendezése tizenkettejüknek kínál nem akármilyen játéklehetőséget a több tucatnyi figura megjelenítésére. (Dramaturg: Török Tamara.) A színház a színházban játékot Klaus Mann Mefisztója inspirálta, a helyszín egy „Mehr Licht!” feliratú fényes, tágas, cirkuszi porondra hajazó tér (díszlet: Devich Botond).

Színházvezető-csere zajlik éppen, a társulat kiáll a régi vezetés mellett és felolvas egy tökéletesen hatástalan petíciót. Az utca népe is forrong: tüntetések szerveződnek a futószalagon átíródó törvények ellen, de hát minek is, a hatalmi szóval szemben úgysincs apelláta. Mindeközben töretlenül haladnak előre a huszonöt méteres Sárkányölő Szent György-szobor (illetve, némi tervmódosítások után, a harmincnyolc méteres változat) elkészítésének és felállításának munkálatai, amely azt lesz hivatott példázni, hogy az ország népének milyen veszélyes sárkánnyal kell felvennie a harcot.

A színházrendezőt (Tasnádi Bence) mindez vajmi kevéssé érdekli, ő csak a színpadig akar ellátni, ahol felbuzoghat kreativitása, akár a radikális polgárpukkasztástól sem visszariadva. Indulatkezelési problémái erős kihívás elé állítják a társulatot. Kétséges, hogy a színpadra állítandó mű, a Mefisztó érdekli-e egyáltalán, hiszen a próbán – sok más mellett – azért is leordítja a színészek fejét, hogy szabadidejükben tüntetni merészeltek, mert szerinte egy művésznek ez nem lehet feladata. Kórházi jeleneteiben jár igazán csúcsra Tasnádi humorérzéke: a Nagyon Nagy Művész látványosan szenved, csaknem belefullad az önsajnálatba. Hősi pózokat próbálgat, Prométheusznak aposztrofálva magát jócskán beállított videószelfikkel kísérletezik.

Az új igazgató (Máté Gábor) mesterkélten higgadt, kenetteljes beszédű, lomha figura – barbie-rózsaszín szerelésben (jelmez: Nagy Fruzsina). Nem titok, hogy a politika kegyeltje, de mi ezzel a gond, ő egy nemzeti ügy mellé szegődött – mondja. Az előző vezetéssel szemben szép (?) és megnyugtató (?) művészetet akar. „A béke lángpallosával jöttünk”, pontosít sleppjének egy szintén talpig rózsaszínű tagja – Fullajtár Andrea metsző humorral előadott beszólásainak egyikében –, egy harmadik, viccesen fontoskodó rózsaszínű figura (Lengyel Benjámin) társaságában. A direktor biztosra akar menni, a Nyomorultak című musicallel nyit. A próbák dögunalomban telnek; Máté rengeteg ötlettel játssza el, milyen az, amikor semmi ötlete nincs a rendezőnek. Mondanivaló és instrukciók híján fakutyavigyorral bájolog a színészekkel. De egész gyorsan sikerül elrózsaszínűsítenie az egész társulatot.

Igaz, van, akinek át sem kell különösebben öltöznie: a Kanyó Kata játszotta kis üdvöske eleve rózsaszínre lett teremtve. És van, aki boldogan csatlakozik: a Bán János megformálta színész majd szétfeszül az igyekezettől, hogy megfeleljen (ha már az előző vezetés kicsit sem respektálta vérgáz megnyilvánulásait). A Takátsy Péter és Mészáros Béla játszotta színész szerelmespár útjai különválnak – amit pusztán önző okokból is nagyon sajnálhatunk, hiszen ezzel az egymás színészetét savazó fergeteges riposztjaik sorának is vége szakad –, az előbbi elhagyja a pályát és külföldig meg sem áll. Az utóbbi viszont – engedve üdvöske nyomulásának – belátja: jobb lesz itt a múltat végképp eltörölni. Távozik még a társulattól, hiszen mi mást is tehetne, az agyonabuzált dramaturg (Tóth Zsófia) is.

Szacsvay László, Mészáros Béla és Takátsy Péter (fotó: Dömölky Dániel)

Az egyszeri néző (Kiss Eszter) persze alapból nem érdekel senkit. Pedig igazán figyelemre méltó személyiség: több igazságérzet szorult belé, mint a társulat tagjaiba együttvéve. A színházi vezetőváltással szembeni tiltakozásaként éhségsztrájkba kezd: a színház előtt egy ketrecbe zárja magát, és innen követi végig az eseményeket. Kiss Eszter higgadt hangvételű utcai krónikása a normalitást próbálja képviselni ott, ahol ez a szó már vajmi keveset jelent. Majd észrevétlenül elhagyja az evilágot, és – bizarr Kőmíves Kelemennéként – beleolvad egykor kedvenc színháza falába.  

Sok szálon zajlik a történet, a cselekményszálak vagy egymásból bomlanak ki, vagy egymás mellé rendeződnek, majd visszacsatolnak valamelyik korábbi történetrészlethez, valahogy úgy, mintha egy puzzle kirakásához fognánk hozzá egyszerre több irányból, hol az egyik részlethez visszatérve, hol a másikhoz, amíg össze nem érnek a megkezdett szegmensek. Olybá tűnik, hogy az érzékelhetően nagy játékkedvvel előadott bemutató sokféle együttes ötletelés, improvizáció eredményét tereli közös mederbe – vonatkozzon ez akár az eredeti előadás, akár a Katona-beli produkció létrejöttének folyamatára –, távol az úgynevezett hagyományos dramaturgiától (értsünk ezen bármit is). A játék rétegei közötti cikázás nem válik sem monotonná, sem átláthatatlanná – engem nemcsak lekötött, hanem kifejezetten szórakoztatott is ez a fajta építkezés, minden szertelenségével együtt is. A szerkesztésmódba belefér az érintőlegesebb tematikus kapcsolódás is, így beleláthatunk, hogyan forog egy agyondotált (kurzus?)film a hitleri időkről. A terepet itt is az abszurdisztániság uralja: amikor a Hitlert alakító színész (Fullajtár Andrea) nem akarja elkövetni a történelmi öngyilkosságot, mondván: de hiszen ő hívő, a stáb kétségbeesett telefonálgatásba kezd, hogyan lehetne felszenteltetni a pisztolyt a végzetes tett előtt.

Mefisztólandba olykor maga Mephisto is bebotorkál: Szacsvay László totyogó-motyogó öreg melósként – mintha a tudatalattijából kavarogna elő – időnként Goethét szaval. Más korok, más kaliberek, másféle alkuk. De ne temessük a reményt! Hiszen a Nyomorultak fináléja („egy új világ jön majd”) a rendszerváltott színház életében pont kétféleképpen értelmezhető, és az, hogy a csuparózsaszín szereléseken piros-fehér kokárdák jelennek meg (az előző éra színkódját visszaidézve), talán egész jó jel a jövőre nézvést. Ahogy talán egyszer majd a Nagy Ervin által – ellenállhatatlan humorral – játszott fazon sem attól fogja menőnek érezni magát, milyen jól belekötött ma is egy „bibsibe”, hanem attól, hogy a kisfiának esténként fejből szavalt Weöres Sándor verseket. Talán.

Dömötör Adrienne