Tarnóczi Jakab–Varga Zsófia: Extázis – Katona József Színház

Tarnóczi Jakab nevét 2018-ban tanultam meg, lelkesedésből. Amikor a Kamrában megnéztem az általa még főiskolásként rendezett Aiszkhülosz-darabot, a Leláncolt Prométheuszt. (Ugyanabban az évben láthattam volna tőle Kleist művét, A Schroffenstein családot az Ódryn.) Már a darabválasztás is különleges volt, sejteni lehetett, hogy Tarnóczi otthonos az ókori görög drámairodalomban, amit nagyon díjaztam. Az előadásból pedig sugárzott a tehetség, a fantázia, ahogy azóta is minden munkájából. Nyilván nem mindig tökéletes, amit csinál, épp az Extázissal szemben is akadnak kifogásaim, de az egész biztos, hogy a magyar színházi világ meghatározó alakja lesz, illetve hát már most is az. Nem véletlenül szerződtette a Katona, nem véletlenül kapta meg a Junior Prima-díjat – a kettő közül az előbbit érzem súlyosabbnak, ha aktuális anyagi gondjait az utóbbi oldotta is meg (időlegesen, vélelmezem), mint ezt egy nyilatkozatában elárulta.

Több rendezése is mutatja, hogy erősen foglalkoztatja a magány, az elmagányosodás, az emberi kapcsolatok felszínessége, megromlása, a sokunkat uraló rossz közérzet. 2021-es az Isten, haza, család, amit ugyanúgy Varga Zsófiával együtt írtak, mint az Extázist. Ógörög drámákból indultak ki, Aiszkhülosz, Euripidész és Szophoklész alkotásaiból. „Az előadás – olvashatjuk a szórólapon – egy család elhallgatásoktól és félreértésektől terhes történetét követi végig. A néző maratoni színházi kísérlet részesévé válik: egy több évtizedes, több generáció sorsán átívelő cselekménysorozatba avatódik be. Mi vezet odáig, hogy a gyerekek is egymás ellen fordulnak? Igazak-e az ősi átkok, vagy pont azzal teljesítjük be őket, hogy önmagunk felmentéseképp rájuk hivatkozunk? Ki a hibás? Fontos, hogy ki a hibás? Van kiút a sértettségek bonyolult hálójából?” 2022 tavaszán került színre a Melancholy Rooms, alcíme szerint zenés magány nyolc hangra, ugyanazon év végén pedig a Magányos emberek, ami Gerhart Hauptmann egy magyarra csak most lefordított drámáján alapul. „A kísérlet tárgya egy magyar család, illetve négy, önálló életét éppen elkezdő fiatal ember néhány nyárvégi, feszültségekkel teli napjának érzékletes bemutatása. A történet alapvetően hat ember összezártságból eredő konfliktusainak stációit járja végig.”

(fotó: Horváth Judit)

Mindegyik darabban nagyon jelentős funkciója van a zenének, sőt a Tarnóczy rendezte Bánk bánban is az volt, de be kell valljam, Bencsik Levente és Hunyadi Máté, a Levimate munkásságában nem vagyok otthonos. Amiből kiderül, hogy még az X generációnál is régebben születtem… (Hiányosságaimat igyekszem pótolni, ha máskor születni már nem is fogok tudni, ami nekem a legrosszabb. Viszont a mikrodózol ige jelentését is appercipiáltam!)

És akkor most itt az Extázis.

Nem lenne tanulságok nélkül ennek a négy előadásnak a közös elemzése, összevetése, amihez mindegyiket meg kellett volna néznem legalább kétszer, elmélyülnöm a szövegeikben, mindez azonban (egyelőre) nem történt meg, így arra kell kérnem az emberiséget, legyen még egy kis türelemmel.

Az mindenképp világos, hogy Tarnóczi Jakab magányspecialista.

Tényleg elgondolkodtató, hogy miért lesznek, maradnak annyian magányosak, miközben senki nem akar az lenni. Tegyük hozzá, hogy az előző mondatban a magányosak szó sok másikkal helyettesíthető: szorongók, céltalanok, kiábrándultak, feszültek…

Színházi emberként Tarnóczi minderről egy új, egyre bővülő, finomodó nyelven fogalmaz, rendkívül invenciózusan és érzékenyen. Mára összeállt a csapat, Devich Botond díszlettervező, Giliga Ilka jelmeztervező, Bencsik Levente és Hunyadi Máté zenészek, Török Marcell, Kovács Bálint és Nagy Réka videósok, Varga Zsófia dramaturg és társszerző, akikhez alkalmanként mások is csatlakoznak, most például Cuhorka Emese koreográfus vagy a fényeket tervező Bárány Bence és Tóth Bertalan.

Ez az új nyelv meglehetősen komplex, része a zene, az ének, a tánc, a film és a színház sokféle eszköze. Az előadás szereplőinek mindenesetre felsőfokú vizsgája van belőle, az idősebbeknek, Bányai Kelemen Barnának, Dankó Istvánnak, Jordán Adélnak, Pálos Hannának, és a fiatalabbaknak, Béres Bencének, Gloviczki Bernátnak, Jakab Balázsnak, Kanyó Katának, Lengyel Benjáminnak, Mentes Júliának, Pásztor Dánielnek, Tóth Zsófiának egyaránt. Talán még nem tudjuk mindegyikük nevét, de feltehetően meg fogjuk jegyezni őket. Némelyikükét egész biztosan. Séróból hozzák a „civil beszéd”-et, elképesztően jól mozognak, ráadásul egyikük-másikuk (így Béres Bence) remekül énekel. A rendező a nézőtér és a színpad közötti határokat is igyekszik lebontani: az előadás elején és végén, valamint a szünetekben felmehetünk a színpadra, bejárhatjuk a végtelenített házibuli színhelyéül szolgáló hangulattalan lakást, kérót, amiben azok is otthontalanul kóvályognak, akik benne laknak és talán maguk sem tudják, ott laknak-e valóban. Minden ideiglenes. Sőt mindenki ideiglenes. Benézhetünk a kisboltba is, ahol Virginia (Mentes Júlia) intimbetétet, sört és kábítószert árul, kinek mi kell.

Nem tudom, ad-e valamit a nézői élményhez a helyszíni szemle a kukkolás felemelő érzésén túl (a prológus alatt a kádban is ül valaki). Nyilván lehetnek, akik a maguk paneljére, otthonára ismernek benne, nagyszoba, háló, konyha, de szerintem ez nem tesz senkit empatikusabbá. Vagy igen? Mindenesetre empátiára igencsak szükség van, mert az előadás során nem feltétlenül a magunk problémáival szembesülünk.

Elöl Kanyó Kata, Tóth Zsófia és Mentes Júlia Virginia (fotó: Horváth Judit)

Forduljunk ezúttal is bizalommal a szórólaphoz: „Fenntartható-e a boldogság állapota? Ha igen, a közösségnek vagy az egyénnek van-e nagyobb szerepe benne?” Hm, talán túlzott volt a bizalom. Mert mintha boldogságról itt nem lenne szó. Vagy a címbe emelt extázis állapota jelentené a boldogságot? De az extázis nem boldogság, legfeljebb fáradságos munkával kicsiholt, mesterséges feldobottság. (A szó az állapotra is utal, és az Extasy nevű partidrogra is.) Tartósan nem boldog – nem kiegyensúlyozott – itt senki, nem teszi azzá az alkohol és a kábítószer sem. Talán Alex, de ő nem tudja, hol él. Hol akar élni. Sőt van, akiben a rövid csak az agressziót növeli, mint Donátban (Jakab Balázs). A kérdés helyesen úgy hangzana, hogy „Elérhető-e a boldogság állapota?” Amit a megismert figurákra lebontva nagyon nehéz megválaszolni, ha látjuk is őket a legvégén néhány évvel később. „Az összes szereplő jelen van, mindenki elegáns és gazdag.” Azaz nem a valódi jövőjüket látjuk, hanem a most elképzeltet. Hogy ki milyen lesz, valójában nem tudhatjuk. A fenti kérdés egyébként más formában ott található a szórólapon: „Ki lehet-e lépni a ciklikusan ismétlődő problémák örvényéből, vagy csak egy mesterségesen létrehozott menedék segíthet a társadalmi rendszeren belül?” Hát…

De olvassunk tovább! „Hogyan látja Magyarország jövőjét az Y és a Z generáció?”

Lengyel Benjámin, Pásztor Dániel és Mentes Júlia (fotó: Horváth Judit)

Itt álljunk meg egy pillanatra. 1991-ben jelent meg – tájékoztat a Wikipédia – William Strauss és Neil Howe Generációk című könyve, amelyik az USA vásárlóközönségét különböző korcsoportokra osztotta fel, „és ebből vont le következtetéseket e korcsoportokra jellemző, illetve tőlük várható tipikus vásárlási magatartásra.” Ez nem tűnik túl tudományosnak, miként az sem, hogy „a generációk tizenöt vagy húsz évenként követik egymást”. Pontosabb a Magyar Nagylexikon, amelyik azt írja, hogy egy nemzedék az azonos időszakban született, kb. egykorú személyek összessége”. Ám igencsak nehéz egy nemzedéket jellemezni, hisz akár az egyetlen évben születettek is rengeteg mindenben különböznek egymástól, a legkülönbözőbb alcsoportokat alkotva… Rögzítsük: nagyon pontatlanul használjuk ezt a szót. Viszont, ha le is másztunk róla, ne távolodjunk el túlságosan a színpadtól. Ráadásul ezek a betűs elnevezések könnyen megjegyezhetőek, ha azt folyton el is felejtjük (én biztosan), hogy milyen évszámokkal kapcsolódnak össze. Az Y generáció kifejezés az 1980 és 2000, a Z generáció az 1997 és 2010 között születettekre vonatkozik. Nem voltam rest megnézni: a színház új tagjai gyakorlatilag mind az utóbbihoz tartoznak, ha mondjuk Mentes Júlia 1991-ben született is. És a rendező úgyszintén. (Jó lenne tudni, hogy a nézőtéren hány harmincas, sőt hány huszonéves ül. Ha ül. De miért ne ülne?) Az idősebb színészek sem lógnak ki az Y generációból, Jordán Adél épp 1980-as.

A lakásban egyre többen vannak, idő kell, amíg eligazodunk közöttük, bár akkor megint jőnek, nem is kopogtatnak.

A tényleges tulajdonos, Lehel (Bányai Kelemen Barna) csak a második felvonás, az alkotók szóhasználatában „fejezet” elején jelenik meg: váratlanul hazajött külföldről, Amerikából, itt akar kezdeni magával valamit, esetleg nyitna egy ramenezőt (a ramen, az ázsiai leves „gyógyír testnek és léleknek”, olvassuk a neten; igen, ez kell ide!). Később dragban, férfiak számára készült női ruhában látjuk énekelni, nyilván épp fellép egy bárban, azaz a megérkezése óta eltelhetett némi idő. Ebből élt kint is. Itt lakik Lehel öccse, a Gyergyóban felnőtt Ábel (Béres Bence), aki tavaly végzett, nemzetközi gazdálkodást tanult, de nem kezdett vele semmi komolyat, és a féltestvére, Janka (Kanyó Kata). És Peti (Pásztor Dániel), aki egyetemre jár, bár meggyőződése, „semmit nincs értelme tanulni, csak ami pénzzel kapcsolatos”. Ábel egy Imre nevű pszichológushoz jár (Dankó István), akinél később Miklós (Lengyel Benjámin) is felbukkan („az ember nem tudja, hogy mit csináljon, mivel foglalkozzon”). A pszichológus szerint el kellene fogadni a helyzetet. „Ez van. Most középszar.” (Herczog Noémi nagyszerű kritikájának – ÉS, 2024. január 19. – ez is a címe: Középszar. Bár rögtön módosít: „De ennél többről van szó: mintha ma Magyarországon évjárattól függetlenül sokan lennénk kicsit rosszabbul, és ezen biztosan nem segít, ha csak egymás sikereit látjuk a kirakatban.”) A darabbeli lélekgyógyász azt tanácsolja: Love your problems! Ez minden, amit mondani tud. Megoldani úgyse tudjuk, hát legalább szeressük őket. Esetleg egymást. Vagy tegyünk úgy, mintha szeretnénk. Időről időre összeverődik a társaság. ez az életük, a folyamatos extázis. Ábel és Peti már otthon vannak az előadás kezdetekor. A többiek, hozzávetőlegesen érkezési sorrendben: Donát, a Franciaországban élő, a hazaköltözést fontolgató Alex (Gloviczki Bernát), Janka és Vera (Tóth Zsófia). A másodikban, mint említettem, váratlanul betoppan Lehel. Később, a harmadik felvonásban megjelenik a kétgyerekes Eszter, Ábel kedvenc énekesnője a Mystic Detoxból (Jordán Adél), a húga (Pálos Hanna), sőt Miklós és Virginia. Szinte bármelyikük mondhatná, amit Miklós mond: „Azt érzem kábé, hogy semmi értelme az életemnek, de amúgy nincs baj.”

Jordán Adél és Béres Bence (fotó: Horváth Judit)

És Eszter meg a többiek élete közt semmi különbség. Nekem bevillant Cseh Tamás száma, az I Love You So, a harmadik lemez, a Fehér babák takarodója, a második szám volt az A oldalon, ha ez érthető még.

Donát a legelégedetlenebb, ő szenved a leginkább. A második felvonás vége felé van egy rövid monológja, amire nagyon érdemes odafigyelnünk, rendkívül erős. Verának mondja, hogy „összenyomja”, ami van. „Hogy nincs már olyan, hogy jó. Hogy egyszerűen jó, hogy normális jó. Miért? Miért nem lehet? Nektek is csak így jó. Nekem nem megy. De nektek is csak így megy. Így éreztek valamit. Nem lehet csak örülni, hogy vagyunk. Az a bajom, ami a mások bajához képest sokkal kisebb baj. Hogy miért nem tudok annak örülni, hogy együtt vagyunk, hogy beszélgetek egy barátommal. De hát nincs ilyen! Nincs ilyen, mert ugye nem beszélgetek egy barátommal se. Senki nem beszélget. Ha beszélgetünk, arról beszélgetünk, hogy mennyire szar minden. Nincs az, hogy felkelek, és egyszerűen csak jó, nincs az, hogy elindulok otthonról, elmegyek valahova, és ott jó, és ott jó, mert onnan haza akarok menni, de ha hazamegyek, ott sem jó, nincs olyan, hogy kimegyek a levegőre, mert nincs levegő, nincs olyan, hogy csendben vagyok, mert zajban vagyok, de ha véletlenül csend van, azzal nem tudok mit kezdeni, nem tudok felmenni a lépcsőn, nem tudok egy jót enni.” Erre rímel, amit Ábel mond a pszichológusnak: „Nekem az az érzésem, hogy nem működik semmi. Nem működik a rendszer. Nekem kell működtetnem. Azt érzem, hogy semmi nincs átgondolva, nincs elképzelés. Otthon is ez volt, az egyetemen is ez volt, az egész ország, mintha senki sem tudná, hogy hogy kell csinálni az egészet.”

Ez tényleg erős, ütős és fontos, az elején említett kifogásaim közül a legfontosabb, hogy nagyon ritkán hallunk ilyet, ritka a sűrűsödés, a szöveg alapvetően túl laza, túl közel van az élőbeszédhez, a hétköznapokhoz, a harmadik felvonásig mindenképp. Sokat lehetne húzni belőle, legalább a harmadát vagy a felét akár. A szerzők persze nyilván azt mondanák erre, hogy szükség van azokra a mondatokra is, amik csak felszínes, laza dumálások – ez igaz, de ezzel együtt túl sok a (túl) laza dumálás.

Byung-Chul Han, akire Tarnóczyék is hivatkoznak, a kiégés társadalmáról beszél (Burnoutgesellschaft, már a kifejezés öszvérsége is jellemző.) El kéne mélyedni erről szóló könyvében (Typotex, 2019, fordította Miklódy Dóra és Simon-Szabó Ágnes). De minden burnoutság ellenére se feledjük, hogy egy generáció, de még egyetlen évjárat sem egységes: a darab figurái, Ábel és a többiek lehetnek kiégettek, de az előadás szereplői és létrehozói, Béres Bencétől Tarnóczi Jakabig, aligha azok.      

Befejezésül azért idemásolom Várady Szabolcsnak a műsorfüzetben is idézett versét, a Négysorost:

Üres jelenidőben állok itt

Várakozom de semmi sem változik

Itt nem lesz eső csak gyűlik a por

Ha lesz vihar máshol valahol

2024.

Magyari Imre