Friedrich Schiller: Ármány és szerelem – Vígszínház

Aki egy hagyományos, XVIII. századi drámához hű előadás megtekintésének reményében érkezik a Vígszínházba, annak hamar csalódnia kell. A színpadkép egy félig áttetsző függönnyel, ledvilágítással, latex csillogással, vetítéssel és kamerafelvételekkel mást ígér. Az erős fény és hanghatások végigkísérik az előadást, néhol felerősödnek, de soha nem csapnak át hatásvadászatba. A letisztult színek és díszletelemek lehetővé teszik, hogy a tartalomra figyeljünk – a modern technológia sem vonja el a figyelmet.

A színpadi adottságokat remekül kihasználó steril hatású díszlet lehetőséget nyújt több helyszín érzékeltetésére, illetve egy olyan színtér bevonására, ami anélkül, hogy megtörné az egységes színpadképet, bohémebb és életszerűbb tere a játéknak: ez a zenekari árok. Itt él a szerelmes Luise muzsikus apjával és édesanyjával. Az ő otthonukban zajló eseményeket mindig egy kamerán keresztül tudja nyomon követni a néző, mintegy paparazziként betekintést nyerve a család hétköznapjaiba.

A modern technológia alkalmazása a történet kortalanságát érzékelteti: a saját bőrünkön is érezzük a téma aktualitását: nem táplálhatunk hiú illúziókat, hogy ilyen dolgok a ma már nem történnek. A cyberbulling, a celebek, az internet világában az ármány ugyanúgy jelen van, mint az elmúlt századokban, csupán a megjelenési formái mások.

Márkus Luca és Medveczky Balázs, lent Rudolf Péter és Hegyi Barbara (fotó: Dömölky Dániel)

Az érzelmek szintjén viszont – a Forgách András fordításának felhasználásával Kozma András által írt magyar szöveg révén – korhűnek hat az előadás, azt is megmutatva, milyen az, amit egy fiktív, online világba menekülve már régen elfeledtünk: intenzíven megélni a szélsőségesen pozitív és negatív érzéseinket, elkerülve a langyos, szürke biztonsági zónában való toporgást.  

A szerelmesek, Luise és Ferdinánd karaktere a ma fiataljait tükrözi. Már az első közös jelenetükben tökéletesen kirajzolódik, hogy ők egy összeillő páros, csodás dinamikával. Nem csak az idilli együttléteket látjuk, hanem apró összeszólalkozásokat, élcelődéseket és komoly beszélgetéseket is, és rengeteg-rengeteg szabadságot. Medveczky Balázs Ferdinándja bár fiatal és valamelyest naiv, mégis komoly szándékú és tántoríthatatlanul szerelmes. Márkus Luca azt a Luise-t testesíti meg, akinek korán kell felnőnie, s igyekszik felelősségteljesebben gondolkozni.

A két szerelmes fiatallal együtt az egész szereplőgárdáról elmondható, hogy finom árnyalatokkal, érzékenyen, pontosan formálják meg a maguk karakterét. A Hegedűs D. Géza által alakított Von Walter miniszter mint keresztapa-analógia, Rudolf Péter játéka Luise apja, Miller muzsikusként és Nagy-Kálózy Eszter Lady Milfordja különösen mély nyomot hagynak a nézőben.

A Lady, a herceg szeretője oly szoros szimbiózisban létezik társalkodónőivel, hogy személyük szinte elválaszthatatlan egymástól. Lady Milfordnak az előadás stílusához illeszkedő latex ruhái mintha csak egy anyagból lennének kiszabva a kíséretében lévő hölgyekéivel, akik együtt mozognak, lélegeznek és éreznek vele – Medusa alakját idézik a görög mitológiából a szinkronban mozgó és reagáló „kígyófejekkel”. A Lady látszólag   a legnagyobb ármánykodó, intrikus, ám a fordulatokkal teli dráma végére ráébredünk, hogy ő is csak egy kisember az adott erőviszonyok között. Amint ki szeretne szakadni a jól kitalált és felépített hierarchikus rendszerből, kilépni a kötelékekből, azonnal elvágják a menekülése útját, semmi áron nem engedik szabadulni. Kiderül, hogy a leghatalmasabbnak tűnő irányító helyett ő csupán egy rabszolga a gépezetben.

Szimbolikus a fehér akácfa megjelenése is az előadásban. Mint invazív faj, amely könyörtelenül kiszorítja az őshonos növényzetet az életteréből, tökéletesen beleillik az ármány miliőjébe, ahol a felsőbb politikai vezetés felforgatja az egyszeri ember életét.

A darab végén, amikor a két szerelmes látszólag szabadon egymásé lehetne, Luise mégsem lép ki a történet során felvett szerepéből, amelyben megtagadja szerelmesét. Istennek tett esküjéről még akkor sem mond le, amikor ezt látszólag már megtehetné. Erkölcsi tartásával Luise példát mutat Isten és ember előtt, beletörődve sorsába.

Érdekes, hogy a darab által megidézett értékek és érzelmek egyszerre tűnnek távolinak, anakronisztikusnak rideg és modern világunkban, de nagyon magunkénak is érezhetjük ezeket. Tény, hogy az előadásra nyitottan és befogadókészen kell érkezni, s hagyni, hogy a fantáziánk és asszociációink szabadon szárnyaljanak. Csak azoknak ajánlom az előadás megtekintését, akik nyitottak az új megoldásokra és a jótékony elmélyülésre.

Gőbl Gabriella