A lélek némaságát megszólaltató film

Ha kinyitod a laptopod, a társas média teli van cukisággal, azaz olyan állat-videókkal, melyektől minimum elolvadsz: tigris viszi szájában kölkét, kis elefántot ment meg anyja a mocsárból, gólyák épp fészket raknak és egyikük kelepel. A természet kis csodái, melyek vigaszt nyújtanak a köznapok szürke nyomorában.

Enyedi Ildikó filmje (Testről és lélekről, 2017) viszont valami egészen fantasztikus kontextusba helyezi a csodás állatokat: szarvasokat mutogat, egy agancsos hím és egy kisebb ünő találkoznak, ők a film szerelmespárja (operatőr: Herbai Máté). A Berlinale 2017-ben az Aranymedve elnevezésű fődíjjal jutalmazta a művet.

Mert Enyedi nem a cukiság képlogikájával él: a film egy vágóhíd véres rémségeivel indul, ahová megérkezik egy fiatal, ámde zárkózott, mint kiderül, lelki sérült, tán depressziós szépség (Borbély Alexandra) ellenőrként. A helyszín taszító környezete riasztja, de még azt sem árulja el, arca szinte merev-mozdulatlan, mikor a főnök (a korán elment irodalmár, Morcsányi Géza alakította) közönyösen biztatja, hogy ne essen kétségbe, majd megszokja. (By the way: ő is lelki beteg, csak nem mutatja…) Ketten: korunk „normál” sérültjei… Eszébe nem jutna az embernek, hogy ezek egymásba fognak omlani…

A film háromnegyed részén keresztül csak nézik, meg egy-egy félmondattal utasítgatják egymást. Mert képtelenek beszélgetni – arcuk, szájuk, lelkük zárva van. Enyedi azonban egy csodás, fikciós trükkel köti össze őket: mindketten szarvasokkal álmodnak éjjelente. Álmukban e csodás állatok közelednek egymáshoz, isznak a patakból, összedugják a fejüket – szóval szerelmesek. Innen fordul a film titkos-szótlan love story-vá: Mária, az eddig rezzenéstelenül járkáló, érzelem és érzékek nélküli csaj megszólal. Csak egy-két szó jön ki a száján, a többit a szarvasok mondják el. Nem lacafacázok, a két, látszatra érzelmek nélküli ember – tán az álmok közösségében, de inkább a valóságban – egymásra talál. Itt válik a szarvas-pár a film főszereplőjévé: az ő testbeszédük látványcsodája mondja el e két ember belső megnyílását.

A szarvasok lettek a sztori főszereplői a két zárkózott, a véres háttérből a lélek mélységéig kísért – mit mondjak, elidegenedett – ember helyett. Borbély Alexandra faarcú figurája megformálásáért a „Legjobb színésznő”-nek járó Európai Filmdíjat kapta, Morcsányit – a jeles fordítót, dramaturgot – meg díj nélkül csodáljuk.

Enyedi Ildikó a lehetetlent vitte vászonra: a lélek némaságát tudta megszólaltatni az agancsos fiú és a kósza ünő segítségével. Mindezt a vágóhíd embertelen környezetében. A véres munkahely közegének fontos üzenete: voltaképp ma ilyen kegyetlen (véres) környezetben élünk, innen csak ilyen szarvas-csoda képes kimenteni a mai embereket.

Az már csak zárójeles megjegyzésem, hogy hihetetlen csoda volt ezt a két rejtőzködő állatot a valós természetben (erdő, patak, hajnal) megközelíteni, egymáshoz terelni és úgy fotózni (állatkoordinátor a világhírű Horkai Zoltán, producer: Mécs Mónika, Muhi András és Mesterházy Ernő).

Almási Miklós