Jakovits József kiállítása a Nemes Galériában
Elsősorban szobrászként él a köztudatban, aki sajátos, kísérletezésre nyitott, a hazai szobrász-hagyományoktól merőben eltérő szemlélettel és szuverén szellemiségben alkotta meg életművét. Munkáinak képi világa s a nem plasztikákhoz készült vázlatok és kollázsok – amelyeket itt láthattunk – az autonóm ősi kultúrák formavilágát sokszor morbid és brutális képzettársításokkal idézik. A grafikákon ott a dekoratív és tiszta vonalvezetés, és sok művön jelentős hangsúllyal a férfi és női princípiumok. A Bátran feszített húrok címet viselő kiállítás több mint hatvan művet mutatott be.
Itt főleg az Amerikában készült munkákra helyezték a hangsúlyt, a kollázsokra, amelyekből a legtöbb ott készült. De már korábban is, 1953-tól találkozhatunk ezzel a műfajjal Jakovits Józsefnél, mert ehhez sikerült alapanyagot szereznie. Szobrokhoz nem, mert még agyaghoz és gipszhez sem jutott, hulladékfához (ami a bábszínházi díszletekhez már nem kellett) igen. A rajzok közül legjelentősebb az 1956-os események tíz napja alatt készült sorozat. Vajda Lajost idéző vonalvezetéssel, de természetesen egészen más formavilággal készült drámai alkotás-sorozat ez.
Itt egy-két szobor és a már említett kollázsok, amelyekből legtöbbet New Yorkban készített. Karton, ragasztó és színes újságlapok is akadtak, amelyekből 50x70 cm-es felületet gazdagítani lehetett. Meglepetés volt számomra itt a kiállításon a kollázsok felezett mérete és motívumszegénysége, hiszen hét évig majdnem hetente jártam a másfél szobás lakásban, amely a hazatelepültnek otthont adott. Szobrai közül több még agyagban várta, hogy bronzba öntsék őket. Ezek ott sorakoztak a vitrinben, a kollázsok és a rajzok pedig madzaggal megköthető mappákban. A fa reliefek a falakon , a szobrok egymás mellett a sarokban, a kisebb méretűek pedig vitrinpolcokon. Minden kis fiókot, dobozt megtöltöttek azok az apró, különleges formák, amikből még – úgy gondolta – alkotásrész lesz egyszer.
Szobrász volt, a magyar avantgárd jelentős alakja, aki már harminc éve nincs velünk. Autodidakta, annak minden keservével és tanulni vágyásával. Beiratkozott szobrászatot tanulni, de mostohaapja munkapad mellé parancsolta. Boldogtalan és nehéz élete volt, de a keze ügyességével alkotni akart. Szobrai először a Galéria a Négy Világtájhoz nevű, rövid életű kiállítóhelyen voltak láthatók az Európai Iskolából kivált Elvont Művészek Csoportja tárlatán 1947-ben. Az Akt (1946), az Áttört Akt, a Bagoly, a Hurkolás, a Szálló madarak, a Növekedő csupa olyan mű, amely az életet, a lét dinamikáját, lendületét jeleníti. Az ő szobrai ellentétei az „áll vigyázzban”, legfeljebb egyik kezével valami felé mutat típusú statikus ábrázolásoknak, amelyekkel teli a város.
A munkásvilágból jött, tele alkotóvággyal. A háború után feleségül vette Vajda Lajos özvegyét, Júliát. Az akkori hatalom új lehetőségeket ígért. Ő volt az, aki az Ady Endre utcai villalakást, amit a művészeknek kiutaltak, rendbe hozta, hogy több művész– Lossonczy Tamás és Ibolya, Bálint Endre, Nádas József, Stark Anna, Faragó Pál, Bíró Iván, Gyarmati Erzsébet – a családjával lakója lehessen. Ide látogattak a barátok: Tábor Béla, Mándy Stefánia, Kállai Ernő, Hamvas Béla, Kemény Katalin, Bán Béla, Rozsda Endre, Bartha Lajos, Fekete Nagy Béla.
1948-tól már nem lakhatnak ott, a Rottenbiller utcában kaptak társbérletet, ide költözött a Bálint-család (Endre, Iri és a fiuk, István) és a Jakovits-família (József, Júlia és az ikrek, Vera és Iván), s – az ágyneműtartóban persze – a teljes Vajda-hagyaték is. Ez a lakás sokak számára lett a „Szabadság kicsiny szigete”, ahogy Kozák Gyula az erről szóló könyv címével fogalmaz (Balassi kiadó, 2015). Jakovitsra hárul az ikergyermekek gondozása is (csak akkor ment Amerikába, amikor már mindketten leérettségiztek). Nyomorúságos évek következtek, mert csak 1950-ben tudott elhelyezkedni a Bábszínházba díszletezőnek. Ő volt az, aki „bújtatta” Kemény Henrik Népligetből kiebrudalt bábszínházának bábjait és díszleteit (Kemény Henrik minden alkalommal, még könyvében is megemlítette ezt). Formált kerámiagombokat Barta Éva műhelyében Anna Margittal, hogy az anyagi gondok enyhüljenek. Itthon a helyzete tarthatatlan lett és ötvennyolc évesen New Yorkot választotta. Először zsidó közösség segítette, de az ő világa annyira más volt. Tengődött és kollázsokat ragasztgatott. Nagyon izgalmas, forma- és mondanivalógazdag alkotások készültek. 1987-ben költözött haza. Az ágyneműtartó, amely régebben a Vajda-alkotásokat őrizte, most az ő kollázsainak, rajzainak otthona lett.
A Nemes Galéria profilja, amely korábban Anna Margit, majd Jakovits műveinek bemutatására vállalkozott, a XIX. és XX. századi festmények, grafikák, valamint az 1945 utáni művészek alkotásainak adás-vétele és időnként bemutatása. Jaki nem volt besorolható és nem is sorozódott. Sokszor abból alkotott, amit talált. Mekkora egy életmű? A maradandóság az nem darabszám függő. Köztéri szobra csak egy van, a Napóra a Korányi TBC-szanatórium kertjében (XII. ker. Pihenő u. 1.).
„Jakovits plasztikája erősebbnek bizonyult a körülmények hatalmánál. Sok más életműhöz hasonlóan hirdeti, hogy bármilyen fájdalmas a nemzedéki közösség elveszte, a nagyszabású egyéni teljesítmény túlélheti a veszteséget.” – írta Forgács Éva a Nemzeti Galéria-beli kiállítás katalógusában.
Józsa Ágnes
