Beszélgetés Widder Kristóf rendező-koreográfussal

 

Widder Kristóf színész, színházrendező, koreográfus a diplomaszerzés után sza-badúszó volt, 2021-től pedig a Forte Társulat tagja. Sztravinszkij A tavaszi áldozat című művére készített koreográfiájával 2017-ben a Thealter Fesztiválon Junior-díjat kapott. 
A Forte Társulat tagjaként sokféle a szerepköre, táncol és színész is.

 

 

Fotó

Widder Kristóf

 

Gyerekkorom óta érdekelt a színház. Édesapám nagy színházrajongó, nagyon sokat jártunk a családdal különböző előadásokra. Gyerekként A dzsungel könyve és A padlás volt nagy élmény, aztán később, már kamaszként a Krétakör, a Katona, az akkor alakuló Örkény Színház előadásai szippantottak be.

Az előadások vagy a gondolkodásuk a színházról ragadták magukkal?

A próza mellett az a különleges színházi világ is vonzott, amihez kapcsolódott a mozgás és a tánc. A Katonába akkor erősen integrálódott, intenzíven jelen volt Bozsik Yvette társulata. Akkor kezdtem el járni a Közép-Európa Táncszínházba Horváth Csaba előadásaira, néztem Frenákot a Trafóban, az Artust stb. Nem is tudnék kiemelni egy alkotót, vagy egy előadást, inkább ezek összessége okozott egy zsigeri vonzódást ehhez a művészeti ághoz. Tulajdonképpen kamaszkorom óta tudom, hogy színházzal szeretnék foglalkozni. Nézőként mindig nagyon inspirált a tánc és a mozgás, de amikor jött a pályaválasztás, azt gondoltam, én erről már lekéstem, mert a gyerekkoromból kimaradt a tánc.

Mi volt az, ami nem maradt ki?

Szüleim magyar‒angol szakos tanárok. Anyukámnak erős a vonzalma a zene iránt is, és mindketten nagyon fontosnak tartották, hogy minél többféle dologba belekóstoljak. Zenei tagozatos általános iskolába jártam, délutáni elfoglaltságaim között ott volt Földessy Margit színjátszó stúdiója. És mint említettem, ekkor varázsolt el teljesen a színház, azon belül többek között Horváth Csaba előadásai is.

Mi volt az, ami ezekben a produkciókban megfogta?

A nyersesség és a nagyon mély érzékenység. A Barbárokra és a Mandarinra nagyon élénken emlékszem. Olyan letaglózó erő sugárzott ezekből az előadásokból, hogy a székbe szögezett, közben pedig nagyon érzékeny viszonyok, érzések ábrázolását láttam. Bátorság és érzékenység, ez a kettő együtt, ami megfogott.

De bölcsészkarra jelentkezett, és járt anglisztikára, gondolom, szülői javallatra.

Igen, de ez nem volt ellenemre, mert szándékom volt, hogy jól megtanuljak angolul. Úgy gondoltam, hogy amíg nem vesznek fel a színművészetire, addig a bölcsészkarra járok, fontos volt, hogy hasznosan töltsem az időt. Aztán ez nem teljesen így lett, de az már másik kérdés.

Próbálkozását a Színművészetivel a szülők hogy fogadták?

Nem volt könnyű, féltettek, de ahogy teltek az évek, egyre inkább elfogadták, hogy nem fogom feladni. Amikor pedig érettségi után két évvel felvettek, elfogadták, hogy ezt választottam.

Semmi mást nem akart, csak ezt a Horváth Csaba-féle színházi világot?

Azt gondoltam, hogy engem úgysem fog felvenni, mert nincs táncos múltam. A prózai rendező szak is érdekelt, de az nem indult sem az érettségim évében, sem az azt követő évben. Aztán amikor meghirdették a fizikai színházi szakot, úgy kommunikálták, hogy nem szükséges a mozgásos előképzettség. Azt gondoltam, megpróbálom. Az, hogy felvettek, egyrészt hihetetlen volt, másrészt meg nagyon felszabadító. Mi voltunk az első fizikai színházi rendező-koreográfus osztály, annak minden előnyével és hátrányával. Érződött az elején, hogy volt az egyetemen egy „ezek kik és mit csinálnak itt?” hangulat. Évek alatt azonban Horváth Csaba vezetésével utat tört magának ez a szak, és negyed-ötödévre érződött, hogy elfogadták. Most pedig már a harmadik fizikais osztály fog hamarosan diplomázni.

Kik tanították? Volt külön mozgásóra?

Nagyon intenzív munka folyt. Horváth Csaba egy külön bolygó volt az egyetemen.

Most is külön bolygó...

Igen, és szabad kezet kapott, olyan tanárokat is hívhatott, akik korábban nem tanítottak az egyetemen. Sok alkotóval találkoztunk, például Gál Eszter, Goda Gábor, Grecsó Zoltán, Rujsz Edit, de tartott kurzust az osztálynak Zsótér Sándor, Máté Gábor, Ascher Tamás és Szász János, Janisch Attila is. Ez a sokszínűség volt a képzésünk egyik legfontosabb pillére. Lukáts Andor volt a társosztályfőnök. Olyan széles látószögű volt a képzésünk, ami az elaprózottság mellett felvértezett bennünket arra, hogy később sok mindennel foglalkozhassunk.

Diplomát szerzett. Hogyan volt tovább?

Lediplomázik az ember, és hirtelen belecsöppen a semmibe. A szerencsések szerződést kaptak, én szabadúszó voltam sokáig. Nagyon apránként, egyesével jöttek be a munkák.

Egzisztenciálisan mi volt a segítség? 
A szabadúszás a legkeményebb dolog.

Úgy diplomáztam le, hogy csak annyit tudtam, szeptemberben rendezni fogok a Vörösmarty Színházban Székesfehérváron, ahol akkor Horváth Csaba a művészeti tanács tagja volt – ahogy most is az. Rajta keresztül történt ez a felkérés. Akkor még az ötödéves munkáimból voltak valami kis pénzek, és a szüleim is segítettek. De előre nem láttam. Mire elkezdtem a fehérvári munkát, jött egy feladat, egy alkalmazott koreográfusi felkérés a Pesti Magyar Színház Frankenstein című előadásába. Már nem is tudom, hogy mi volt a következő, de valahogy mindig jött valami. Az első két év így telt. Csak később jött el, hogy tavasszal már tudom a teljes következő évadomat. Nagyon lassan épült ez fel. Ahogy egyre több emberrel találkoztam és dolgoztam, egyre több helyre hívtak. Az elmúlt három évadban a Forte Társulat tagja lettem színészként, ami mellett továbbra is dolgozom szabadúszó rendezőként és koreográfusként.

Életében folyamatosan jelent volt Horváth Csaba és dolgoztak is együtt.

Két évvel a diploma után Bartók Concertójába hívott, amit az Ördögkatlan Fesztiválon mutattunk be, és attól kezdve minden évadban voltam vendégként a Forténál, immár három éve pedig tag vagyok. Erről is ugyanúgy gondolkodtam sokáig, mint a színművészetis felvételin, hogy biztos nem vesz majd fel, ezekben nem volt igazam szerencsére.

Mielőtt bekerült, melyek voltak a fontosabb fortés feladatok?

A Concerto és az 5. Vonósnégyes közvetlenül egymás után készült, és aztán együtt játszottuk őket. Mind a kettő nagyon fontos volt nekem, mert az öt egyetemi év alatt az előadói oldalon a tánc- és a mozgásórákon éreztem magam a legkomfortosabban. Csabával az egyetem után a Concertóban is mozgásos feladatban találkoztam újra. Aztán ahogy telt az idő, egyre magabiztosabb lettem színészként is.

Horváth Csaba kompozíciói erőteljesek. Többnek nagyon erős irodalmi alapja van, mint például a Toldinak, vagy A nagy füzetnek. Az előbbi gyönyörű versezet, a másik szövevényes lelki történet, amely mozgásvilágot ölt...

Ezekbe az előadásokba és a Bűn és bűnhődésbe is később kerültem be szerepátvétellel, de nagyon fontosak számomra, mert ezeket nézőként néztem úgy, hogy milyen jó lenne játszani bennük... A Toldi több mint tíz éve van műsoron, újabb és újabb generációk nézik. A többiek több mint kétszázszor, én még csak kb. hatvanszor játszottam. Nagyon élvezetes ezekkel a szövegekkel foglalkozni Csaba nyelvén. Mindig nagy élmény ennyi előadás után is, mindig újabb és újabb szépségeket észrevenni bennük.

Szereplő is, de különböző előadásokban már munkatársa is Horváth Csabának.

A zenei részben szoktam segíteni, ha Csaba valami feladatra alkalmasnak lát. Legutóbb az Akár Akárki című előadáshoz készítettem átiratokat különböző reneszánsz kórusművekre. Borbély Szilárd műve verses alkotás, Csaba ötlete az volt, hogy emeljük be John Dowland angol lantművész, zeneszerző (1563‒1626) műveit, és néhány darabbeli dalszövegre keressünk közülük dallamot. Ő is keresett, én is, azokat szövegre illesztettem, ha kellett átdolgoztam és betanítottam. Szokták mondani erre a szakmára, hogy olyan, mintha az ember a hobbiját csinálhatná. Az, hogy én a színház mellett a zenével is foglalkozhatom, külön ajándék.

Először az előadásokhoz mozgást tervezett, aztán rendezett, utóbb pedig zenei alkotóként is közreműködik.

Több lábon kell állni. Ezt a mondást úgy alakítottam magamra, hogy a színházi szakmán belül állok több lábon. Ez nagyon sokszor mentett meg a munkanélküliségtől, a pályaelhagyástól. Ha anno csak egy irányban indulok el, sokkal kisebb esélyem lett volna felszínen maradni, a szakma telített, ez tény. Ha az alkalmazott koreográfusi munkáimra gondolok, nekem mindegyik olyan volt, mintha egy plusz kurzus lett volna az egyetem folytatásaként. Ha végigdolgozhatok egy próbafolyamatot koreográfusként egy rendező mellett, akkor abból mindig rengeteget tanulok.

A színészek mindig is mozogtak, de a fizikai színházi mozgásforma teljesen más. Ennek a hatása ma már a legkülönfélébb előadásokban és rendezésekben is tetten-érhető.

A fiatalabb generáció rendezői közül szinte valamennyien intenzíven foglalkoznak azzal, hogy a testével hogyan van jelen a színész. Most nem a mozgásszínházi előadásokra gondolok. A térhasználat egyre fontosabb, illetve a fizikalitás, a testtel való kifejezés, amivel nagyon sokféle érzelmet, plusz jelentéstartalmat ki lehet fejezni. Nemcsak a hangsúlyozás, a hangképzés, a könnyek meg a nevetés a színész eszköztára, hanem az egész teste. Valójában ez az evidencia mégis csak az utóbbi néhány évtizedben került előtérbe. Alkalmazott koreográfusi munkáim legnagyobb részében korosz-tályom rendezőivel dolgoztam. A mi osztályunkból és az utánunk következő fizikai színházi osztályokból többen is rendszeresen dolgozunk rendezők mellett koreográfusként.

Alkalmazott koreográfusként milyen feladatokat kellett rendezők mellett megoldania?

Nagy elánnal beszéltem a prózai előadásokról, de nekem azok voltak mégis a legfontosabbak, ahol táncot koreografálhattam. Az alkalmazott koreográfusi munkáim közül számomra legfontosabb az egyik legfrissebb, A katona története Sztravinszkij zenéjével, amit a Trafóban Gardenö Klaudia rendezett.

Hogy akadtak egymásra Gardenö Klaudiával?

Amikor készült erre az előadásra, ajánlottak neki engem. Sztravinszkij kapcsán kerültem szóba, hiszen néhány évvel korábban a Thealter Fesztivál segítségével készítettem el a Tavaszi áldozatot. Hamar megtaláltuk a közös hangot. Az nagyon inspiráló, amikor egy rendező megbízik annyira a mellette dolgozó koreográfusban, hogy – természetesen az ő koncepcióján belül maradva – szabad kezet ad. Nagyon élvezetes munka volt. Sajnálom, hogy csak két előadást élt meg.

Koreográfusként is sokféle feladatot kapott már…

Kétféle koreográfusi megbízásról beszél-hetünk. Volt néhány önálló koreográfiám. Ilyen volt a Tavaszi áldozat és a Bernarda Alba háza. Engem nagyon érdekel ez a műfaj, csak nagyon nehezen lehet rá pénzt szerezni. Szívem szerint többet dolgoznék önálló koreográfián, de nincs erőm és lehetőségem összekalapálni rá a pénzt. Itt kell egy plusz belső indíttatás, ami persze megvan, de aztán jön a házalás, a kalapozás, ami már kevésbé megy. Ahogy egyre többet dolgozom színészként, nemigen maradt időm és terem a koreográfusi munkákra. Az utóbbi években szinte nem is vállaltam el ilyet. Kivétel volt A katona története, mert Sztravinszkijt nagyon szeretem. Korábban dolgoztam koreográfusként Szenteczki Zitával, Hargitai Ivánnal, Koltai M. Gáborral. Ezekből a munkákból nagyon sokat tanultam. Mostanában elsősorban inkább színészként és rendezőként dolgozom.

Színészként a Pinceszínházban láttam Nyári Ádám diplomarendezésében…

Számomra ez különösen izgalmas, mert színészként szinte csak Horváth Csabával dolgoztam eddig. Találkozni mással már csak a változatosság okán is nagyszerű. A másik nagyon vonzó dolog ebben a feladatban az anyag, a szöveg, a mondanivaló. Müller Péter két Akutagava-írást gyúrt egy darabbá A vihar kapujában és a Cserje címűt. Nagyon sok titok van benne, ami számomra nagyon vonzó. Azt fontolgatja ez a mű, hogy mi is az igazság, hiszen mégis csak vélemények mentén képzelünk el magunknak egy saját valóságot. Mindenki általános igazságként gondol a sajátjára, és ha valaki nem ért azzal egyet, akkor rögtön kardot ránt. Ez a darab arról szól, hogy ha négy szemtanúja van egy esetnek, akkor mind a négyen máshogy látták, máshogy mesélik el. Az ritka színészi feladat, hogy egy jelenetet négyféleképpen kell eljátszani egy előadáson belül. Nagyon izgalmas.

Rendezőként milyen feladatot szeretne?

Eddig úgy alakult, hogy inkább kortárs darabokat csináltam. Nagyon fontosnak tartom olyan szövegek színpadra állítását, amelyek eddig még nem hangzottak el ott. Több regényadaptációval is foglalkoztam. Ilyen volt a ’84, Az üvegbúra, ezeket az Örkény Színházban rendeztem, Az arab éjszakát pedig Székesfehérváron. Dolgoztam O. Horváth Sári Lenni vagy nem című darabján a Jurányiban. Ezek mind huszadik századi szövegek. A nagy klasszikusokat sokszor feldolgozzák, és számtalanszor lehet őket újraértelmezni, de a kortársnak még nincs kánonja, nincs előélete, ki kell hámozni belőle a titkot. Ez számomra nagyon izgalmas. Két évvel ezelőtt viszont Sirályt rendezhettem Szombathelyen. Ebben az volt a csodálatos, hogy a számtalanszor elmesélt történethez hogyan nyúl az ember. Lehet-e, kell-e újat mondani. Ha az a kérdés, hogy min szeretnék dolgozni, akkor azt mondanám, hogy egyforma arányban kortársat és klasszikust. Jövőre A dzsungel könyvét fogom rendezni és koreografálni, ami egyrészt visszakapcsolódik az egyik legelső színházi élményemhez, másrészt pedig ritka lehetőség, hogy rendezője és koreográfusa is leszek egy előadásnak. Ilyen megbízásom még nem volt.

A Fortéban sokféle szerepe van, mert nagyon gazdag a repertoár.

Mint minden független társulat, a Forte sincs könnyű helyzetben, de küzdünk az árral. Van olyan darab, amit gyakrabban játszunk, és van, amit sajnos ritkábban. Ez egyrészt frissen tart, másrészt kihívások elé is állít. Nagyon különbözőek az előadások és ez nagyon inspiráló. Horváth Csaba rendezte valamennyit, mégis mindegyik más és más, színes a paletta, változatos a repertoár és ez nagyon izgalmas.

Mindegyik darab az intenzív testhasználatra épül. Hogy lehet karbantartani a fizikumot?

Elősorban nagy előadásszámmal, ami szerencsére többnyire megvan. Csaba azt szokta mondani, hogy az mindenkinek a saját dolga, hogy karbantartsa magát, helyt tudjon állni. Nincs közös tréningünk, mindenki odafigyel magára.

Készült, vágyott erre a pályára, gondolt valamit róla. Most már egy évtizeddel a háta mögött olyan lett, amilyet tervezett?

Az egyetem évei alatt azt gondoltam, hogy mi a független szféra számára képződünk. De hála az égnek, mindenféle szerepkörben megfordultunk nagyon sokan kőszínházakban azóta is. Nem gondoltam, hogy ennyire sokszínű lesz az életem és ennyire változatos. Nagyon hálás vagyok érte, hogy így alakult. Azt érzem, hogy a szellemi és testi frissességet is ez a fajta változatosság működteti bennem. Nem szűkülhetek be, mert sokfelé dolgozom, sokféle emberrel találkozom. Introvertált vagyok, de ezen a színház nagyon sokat változtatott, sokat nyitott rajtam. Néha magam is megdöbbenek, hogy mennyiféle munkám volt. Játszom, rendezek, koreografálok, mostanában ehhez még a zenei feladat is társul néha. Szerencsésnek érzem magam, hogy ezekkel mind foglalkozhatom.

Az interjút készítette: Józsa Ágnes