34. Thealter

 

„Élünk és élni fogunk.” – Jászay Tamás művészeti vezető napi szubjektív Thealter-ajánlói rendre ezekkel a szavakkal záródtak az idei, immáron 34. független színházi fesztiválon. Aki temetni akarta volna a közelmúltban a függetleneket és ezt a találkozót, az álmélkodhatott, mert ismét színvonalas produkciók érkeztek Szegedre. Hollandiából a Collectief Walden Szélcsend-élet című filozofikus szabadtéri előadása három alkalommal is látható volt a Laposon, s hangsúlyos volt az erdélyi jelenlét is a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemnek köszönhetően. Az univerzum szélesre tárta ablakát Szegeden 2024. július 27. és augusztus 2. között, s végül „hét nap alatt hét helyszínen 25 produkciónak” tapsolhattak az idelátogatók. Régi fesztiválozóként az ismerős arcok mellett örömmel fedeztem fel új érdeklődőket is, akik szintén szorgalmasan zarándokoltak egyik helyszínről a másikra két produkció között. Idén újdonság volt, hogy a nézőnek olykor választania kellett két, azonos időben zajló előadás közt, de így is tobzódhattunk a jobbnál jobb programokban.

 

Jakab Balázs és Gloviczki Bernát – Sorstalanság (fotó: thealterphoto2024)

 

Balog József, a MASZK Egyesület elnökének megnyitója a Régi Zsinagóga árnyas fái alatt idén is tartalmazott szakrális, performatív elemet, amikor is beszéde zárásaként, egy széken ülve, vízzel telt kék műanyag ládába merítette cipőjét, mondván, szeretné, ha egyszer neki is megmosná valaki a lábát... Akkor még úgy vélte, az idei rendezvény az elmúlt 15 év legjobbja lesz, később, az utolsó előadás előtt a Kisszínházban várakozó nézőkhöz szólva ezt 23 évre módosította. Amúgy is szívesen játszott a számokkal múltidézése közben. Anekdotázott, s az idén júliusban elhunyt Tamás Pál szociológusra utalt, aki azt mondta neki egy alkalommal, hogy ha meg akar tudni valamit arról, mi történik ma Magyarországon, akkor a Thealterre jön. Ezek a szavak kísértek végig a fesztiválon.

Csakúgy, mint a Régi Zsinagóga bejárata feletti, különböző betűtípusokkal szedett kiírás: „Thealter”, műfaji sokszínűség. Fiatalos, sodró lendület jellemezte valamennyi általam látott előadást. Két markáns ismérvét emelem ki a hétnek, egyik az ún. „Kárpáti-módszer” jelenléte (hosszú improvizációkon alapuló előadások), a másik pedig a közönség aktív közreműködésére számító produkciók. Ez utóbbi szemlélet remekül működött Szegeden, egyetlen előadás sem fulladt közönybe.

A fesztivál nyitó előadása a Trafó Kortárs Művészetek Háza és a MASZK Egyesület közös ősbemutatója volt Térkép a túlvilágról címmel, melyben az író-rendező Kárpáti Péter mellett Zsótér Sándor, Tóth Ildikó, Hevesi László, Jenővári Miklós is játszott. A 100 perces előadás két, tempójában is jól elkülöníthető egységre oszlott. A személyes családtörténet, a dédapa, Bergl Móric története utazás térben és időben, a mesék, zsidó adomák mellett végül megfért benne Lőw Immánuel és Jászai Mari rejtélyes, színháztörténeti kuriózumnak számító találkozása is. A puzzle-darabokat Kárpáti Péter, a mesélő szórta a nézők elé, a

 

Pető Kata és Rohonyi Barnabás – MILF, Füge Produkció (fotó: thealterphoto2024)

 

kiknek egy része a játéktérben foglalt helyet, s akiknek nem kis figyelemre volt szükségük ahhoz, hogy ezeket egymáshoz illesszék.

Zsótér Sándort viszontláthatta a közönség a Freeszfe Egyesület és a Trafó együtt-működésében létrejött Thomas Bernhard-regény, az Irtás színpadi adaptációjában. (Thomas Bernhard szövegeire a tavalyi Thealteren a Közmunkaszínház Zenebohócok című előadása épült.) Indulatszínház az előadás műfaji megjelölése, s valóban, már a Zsinagóga teréből kilépő, mintegy hangoló színészek látványától (fiatal színészek vén, halálfejre emlékeztető, erősen kontrasztos maszkírozással) és kórus-szerűen, üvöltve, sokszor párhuzamosan előadott monológjaitól szinte elállt az ember lélegzete. A fiatal rendező, Bagossy Bálint és a dramaturg Rédei Ferenc munkájában Bernhard szövege – mely eredetileg egyetlen, végig önmagát ismétlő nagymonológ, itt – sokszereplősként kelt életre és vágott arcul. A távolságtartás eszközévé lett az előadás helyszínéül megjelölt Bécs, ám a tehetséges, ifjú színészek – a szegedi Forrai Áron, Gálhidy Gizella, Jakab Balázs, Regős Simon, Pigler Emília, Tarjányi Liza – olykor tehetetlen és kétségbeesett, látványos színpadi gyötrődése és (ön)gyűlölete a művészet, a művészek temetésének plasztikus és egyetemes kifejeződésévé is vált. A színpad közepén, a Tóra-szekrény előtt elhelyezett, malomkerék nagyságú forgószínpad, melyen egy többfunkciós óriási tuskó állt (ezen gőzölgött a gulyás, erre kerültek a lehetetlen kék színű italokkal telt poharak, fel lehetett állni rá stb.), 170 percen át szakadatlan őrölte fel az élőket. A kötélhúzás heroikus küzdelemmé vált, a begyűjtött érmek és trófeák álságokká. Itt nincsenek győztesek. Az ünnepelt és várva várt Burgszínész (Zsótér Sándor), aki A Pál utcai fiúkban Nemecsek Ernőt alakította, s erre mérhetetlenül büszke, az ízléstelenség státuszszimbólumává vált. Fehér ruhájával is elütött a vergődő, fekete ruhás (vagy időnként ruhátlan) játszóktól, akik a monológok szerint egy konkrét temetés kapcsán kerülnek egyazon helyre, Auersbergerékhez, valójában azonban önmaguk vélt vagy valós tehetségét és tehetetlenségét, s magát az igazi művészetet zárták koporsóba ezen az ún. művészvacsorán.

Indulatok feszültek egymásnak a Reactor, a Váróterem Projekt (Románia) és a Stereo Act Wonders of Transylvania című ál-dokumentarista közös produkciójában is. Videobejátszások, angol, magyar és román nyelvű feliratok nehezítették a román‒magyar együttélés problémáit felvillantó, a multimedialitás eszközeivel szívesen élő előadás befogadását. Az alkotók, akik egyben a játszók is – Alexandra Caras, Gáspár-Barra Szilárd, Kolcza Rebeka, Oana Mardar, Pál Emőke és Tavi Voina – egy EU-s projekt keretében jelenítik meg ennek a közös létnek feszültséggel és feloldhatatlannak tűnő konfliktusokkal teli világát, s a befejezésnél látható kézigránát nem ad feloldást a távozó néző számára. Amit nem ismerünk, attól félünk. A játékból kiviláglik, hogy az együttélő nemzetek nem ismerik a közös múltat, téves ismereteik vannak saját történelmükről, még Hunyadi Mátyásról is. Mindenesetre kínál lehetséges megoldást is az előadás: a több évszázados rossz beidegződésektől, sztereotípiáktól való megszabadulás, az indulatmentes kommunikáció lehet a békés együttélés egyetlen esélye.

 

Wonders of Transylvania – Reactor, Váróterem Projekt, Stereo Act (fotó: thealterphoto2024)

 

Nemcsak a román‒magyar egymásnak feszülés, hanem a magyarországi romákkal szembeni előítéletek is színpadra kerültek a Thealteren. Az Illés Márton és Balogh Rodrigó szerzőpáros Országépítők című punkoperettje háromgenerációs családtörténetbe ágyazza a romakérdést a Független Színház Magyarország társulata – Csányi Dávid, Farkas Ramóna, Nemcsók Nóra és Szegedi Tamás András – előadásában. A négy színész több szerepbe lépett be egy-egy átöltözéssel. A kínzó kérdés az, vajon ki lehet-e törni a származásunk adta ördögi körből. Hogyan tud megfelelni egy roma fiatal a társadalomnak, a szüleinek? Elég-e ehhez az, ha keményen dolgozik? Vagy inkább ügyeskednie kell és így válhat dúsgazdaggá? Valósak a motívumok, amelyekből ez a zenés előadás építkezett. Bármilyen dallamosak a népszínművekre emlékeztető derűs melódiák, a lehetséges válaszok keserűek.

Az RS9 Színház Mariella Mehr élete című monodrámáját Lábán Katalin rendezte és írta a Svájcban élt jenis (a harmadik legnagyobb európai kisebbségként számon tartott, részben nomád életmódot folytató roma kisebbség) Kőkorszak és Üzenetek a számkivetésből című művei alapján. A drámai monológot a színház alapító tagja, Rácz Magdi adta elő, hibátlanul. Minden szenvedés, amit felidéz fekete öltözetben, a kopott bőröndből előkerülő tárgyak ihletésében, plasztikusan elevenedik meg színészi játékában. A fekete textillel körbevett színpadon vele éljük meg az állami gondozásba került kislány embertelen szenvedéseit, kínjait, a felé irányuló állandó megvetést, a folyamatos megalázottságot és kiszolgáltatottságot. Sorsa nem volt egyedi, s az előadás végén felhangzó Beethoven hegedűverseny elnyisszantott szólama a befejezetlenségről árulkodott.

 

Kiss Tünde, Szántó Dániel és Balla Richie – Belém égsz, Rév Színház, Győr (fotó: thealterphoto2024)

 

Állami gondozott Móricz Zsigmond regényének főhőse, Csöre vagy Állami Árvácska is, aki a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem és az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház Vidovszky György írta és rendezte Árvácska című bábelőadásának főszereplője. Szokatlan a forma, hiszen olyan oratorikus játékot látunk és hallunk, mely az animáció és a látványszínház elemeit beépítve, Móricz zsoltárokra tagolt szövegének költőiségét emeli ki, megrázó élményt nyújtva a befogadónak. Az öt bábszakos lány, Bíró Eszter, Stekbauer-Hanzi Réka, Nagy Tímea, Tőrös Szilvia és Vén Evelin egyetemi záróprodukciójának készült előadásban a látvány részévé válnak az akusztikus elemek is (zene: Pap Gábor, hegedű: Hanzó Réka, látvány: Mátravölgyi Ákos). A szem- és szájnélküli, pőre rongybáb kiválóan alkalmas arra, hogy az elszenvedett traumákat megjelenítse. A kiszolgáltatottság, a feleslegesség kifejezésének eszköze az egyetlen díszletelem, a rideg beton, ahonnan nem tud menekülni. Egész léte vágyakozás a melegség, a szeretet, az ölelés után, amit senkitől nem kap meg, csak a nejlonból a szemünk előtt megformált kisbocitól. Nem hallunk párbeszédeket, stilizált a hangzó szöveg, csak szavak és mondattöredékek koppannak keményen a fekete ruhák és a színpadot körbeölelő fekete drapéria előtt. Ezzel a fehér rongybabával akármit meg lehet tenni, az egyetemes emberi kiszolgáltatottság szimbólumává válik előttünk, parazsat lehet tenni a markába piros gombostűfejek formájában, meggyalázni egy bedöfött vörös cérnás tűvel, megfosztani amúgy sem létező emberi mivoltától. Végül Bach hegedűfutama sem ad feloldozást ennek a brutális fordított szenvedéstörténetnek.

Traumaszínház a Katona József Színház Sorstalanság című kétszemélyes előadása, amelyet a szerencsésebbek a 45 perces feldolgozó foglalkozással együtt láthattak (rendező: Bagossy Júlia). Egyszerű tárgyak a játéktérben, téglák, három faláda, ping-ponglabdák, egy tök, egy tányéron étel, kártya, a rokonok, fogolytársak tárgyanimációval való megjelenítésére szolgáló cipők, fekete zakó (látvány: Balla Hanga). Kertész Imre Nobel-díjas regénye egy kamaszfiú, Köves Gyurka emlékidéző monológja, amit itt ketten szólaltatnak meg, Gloviczki Bernát és Jakab Balázs (utóbbit a tavalyi Thealteren a szintén Bagossy Júlia rendezte Medeiában is láthattuk már Szegeden, valamint idén az Irtásban is). Ebben a formában, a megosztott narráció által pontosan megtervezve váltakozik a két én megszólalása. A felidézett múltbeli én ezzel az aktussal kerül a múltbéli jelenbe. Jakab Balázs erős indítása már az első percekben a székhez szegezi a nézőt, s részesévé teszi az eseményeknek, Gloviczki Bernát alakítása pedig a naiv rácsodálkozó ént jeleníti meg. Sokoldalú játékot látunk, amelyben a két színész még a hangtechnikát is maga kezeli, mesterien használva a tér jobboldalán el-helyezett loopert. Forognak és helyet cserélnek a ládák, változik a téglák állása, miliőt, egy-egy helyszínt, közeget megjelenítve, bravúrosan váltva. A holokauszt-túlélő 12 éves fiú története erősen meghúzott (dramaturg: Zrinyifalvi Eszter Anna), de ez nem válik az élmény kárára.

 

Szélcsendélet – Collectief Walden (fotó: thealterphoto2024)

 

A Thealteren találkozhattunk olyan színházi formákkal is, mint például a szobaszínház. 
A Sűrített – életIGENlés halálNEM választással a Trainingspot Társulat párkapcsolati drámája. A Nagyszínház balett-terme kiváló helyszínnek bizonyult az improvizációk alapján született előadáshoz. Előttünk egy nő haldoklik, Mari (Manyasz Erika), s körülötte tesz-vesz tehetetlenül a volt férj, Józsi (Boda Tibor). A szituáció világos és érthető: a halállal való szembenézés, az arra való felkészülés másként nehéz annak, aki elmegy és annak, aki képtelen segítséget nyújtani, ami ebben a szituációban egyébként is lehetetlen. Lehet hivatkozni a morálra, a kereszténységre, de ez nem változtat a megmásíthatatlan tényeken. Nem tudtam elvonatkoztatni Karsai Dániel napjainkban érthetően nagy visszhangot kiváltott ügyétől, az eutanázia problematikájától, hiszen az embernek joga van méltósággal távozni, ha már nem élhet emberhez méltó életet. A nehéz témát a fanyar feketehumor oldja, talán néha túl sok is a geg, a nyelvi csűrcsavar. A halálra felkészülés fázisaiban a tempó lehetett volna olykor gyorsabb is, de ez nem von le az előadás értékeiből. A sokszor nyomasztóan elsötétedő teremben Gabika (Jobbágy Kata) dramaturgiai szerepe, hogy Mari és Józsi közös, teljes életének múltbeli lehetőségét testesítse meg, s egyben kihangosítsa Mari belső vívódásait. Mari/Mária és Józsi/József kapcsolatának képzeletbeli gyümölcse azonban nem hoz most megváltást és feloldozást karácsonykor, csak nyitott kérdéseket hagy maga után.

A Szegedi Nemzeti Színház és a Kooperáló – Színházpedagógiai Alkotótér Minden ember halandó című résztvevő színházi előadását Farkas Attila és Kállai Ákos rendezte. A vitaszínházhoz Frit Zorn első és egyben utolsó műve, a Mars szolgáltatta az irodalmi nyersanyagot. Az élet és halál kérdését mérlegre tevő történet kiválóan alkalmasnak mutatkozott arra, hogy Rédei Roland, Sziládi Hajna és Kállai Ákos színész-drámatanárok jóvoltából parlamentet szimuláljunk, de ezúttal a saját tudatunkban. Jönnek a létre vonatkozó kérdések, állást foglalhatunk biztonságos környezetben, ahol még tükör is van, hogy szembenézzünk önmagunkkal. Ám az „igen” vagy „nem” között egyáltalán nem egyszerű dönteni. Olykor azt éreztem, túlgondolom a kijelentéseket, de éppen ez a lényeg, gondolkodni és véleményt formálni. Ez lenne az alapja bármilyen normális konszenzusnak, akár a saját életünkben, akár a politikában.

Az immáron élő legendává vált szentesi drámatanár, Keserű Imre köré szerveződött byOdyssey Project Búcsú című produkciója egy mai „mélymagyar” család életébe kalauzolt. A játéktér sajátos, hiszen a játszók, akik saját nevüket és vérmérsékletüket használva szerepelnek (Balogh Márton, Erdős Bence, Forgó Rebeka, Keserű Imre, Kovács Boróka, Nyáry Pál, Papp Katalin, Szappanos Emese, Tarczali Dorina), a közönség soraiból lépnek be a játékba, illetve oda lépnek vissza. Csupán az anya, Rebeka és az apa, Imre érkezik mindig kívülről. A 2015-ös magyarországi politikai eseményeket idézik fel a Kossuth Rádióból származó hangbejátszásokkal. A hosszú improvizációkon alapuló történetek valósak és személyesek, sőt, a kellékek közül a lánykéréskor átadott ajándék és a „büdösbogár-fazék” is eredeti darab. Nem készült szövegkönyv, az alapötlet a csíksomlyói búcsúhoz kötődő legendához kapcsolódva mutatja meg, milyen egy átlag magyar konzervatív család élete ma Magyarországon, ahol minden „magyar” és „nemzeti”. Ahol hiányzik a tolerancia, a másság bűn, az erkölcs meg (ál)keresztényi. Vajon sikerül-e végül az átlagcsaládnak megtisztulnia a napba nézve? Vagy fennen hordozzák továbbra is „ősei(n)k véres kardját”, ami mögött a nőiséghez, a kisebbségi és gyermeki léthez, az élethez és halálhoz való viszonyulás más és más, egymás számára emészthetetlen értékrendet jelent?

A szentesi születésű Nyáry Pál kétségtelenül az idei fesztivál legsokoldalúbb kísérletezője. Nemcsak színészként, hanem rendezőként is megmutatkozott Hódi Virág Noémi Bonci – anatómiaszigorlat szünet nélkül című előadása révén. Az alapötlet ugyan valós eseményekből indult ki (2005-ben Magyarországon norvég orvostanhallgatók formalinba áztatott, hazalopott emberi szerveken gyakoroltak), ám a szintén hosszú improvizációkra épülő előadás az emberi test és mások teste fölötti kontroll lehetséges határait keresi. A vendégszövegként használt Antigoné-idézet, melyet a véletlenül beeső futárfiú szájába adnak, megadta a fókuszt a szemünk előtt zajló eseményekhez: ember marad-e az ember, ha már halott test? Kinek van joga rendelkezni a halál után a testtel, a tetemmel? De az is kérdés, hogy az abortuszhoz van-e joga a nőnek? Mikortól ember az ember? És meddig? Kivételes csavart adott a játéknak a dramaturgiailag mesterien előkészített személyes ráismerés, miszerint a tetem nem pusztán egy a sok közül, hanem egyikük hozzátartozója. Ez vajon változtat valamin? Balogh Orsolya, Bognár Gábor, Bolla Gábor, Hódi Virág Noémi, Király Cintia, Lakatos Dániel, Tarczali Dorina, Tóth-Lederhaas Csongor és Tóth Szilvia Lilla alkalmi társulása 70 percen keresztül ösztönözte gondolkodásra a nézőket a balett-teremben.

Bevallom, én azt is ellenőriztem itt, nem okozott-e a keddi Dühöngő című előadás maradandó károkat a balettszőnyegen. A kétszemélyes Hétpróbás Társulat, Lestyán Attila és Szabó Veronika mindent maguk végeznek ebben a produkcióban, ők a világosítók, rendezők, kezükben a díszlet, a dramaturgia, a hangosítás… Ahogyan azt kell, hiszen egy független színház igencsak szűk forrásokkal rendelkezik. A bemelegítő, nézőket bevonó kis kakaóscsiga-evős játék után máris küzdőtérré változik a játszóhely, középen egy asztal, két végén pedig egy nő és egy férfi, a nézők pedig mintegy a ring két oldalán foglalnak helyet. Szinte érezhető a feszültség, amíg felforr a víz a teához, s kezdetét veszi a keletkezett gőz kicsatornázása. Telefonon, stopperrel mérik az időt, s pörögnek a hívószavak, tulajdonképpen személyes és általános témakörök és az azokra adott reakciók, asszociációk. A performerek a különböző témáknál eltérő kommunikációs stílusban reagálnak társuk megnyilvánulására – ahogyan történik ez a való életben is. Ebben a „dühöngőben” aztán mindent lehet: Veronika egy mókás társkeresést is lejátszik, míg Attila adott időre megpróbál elfogyasztani egy hamburgert az orrunk előtt. Néhány nézőben akkor fagyott meg a vér – és volt, aki ezen a ponton el is távozott –, amikor elkezdődött a porcelántörés: poroltóval a lelkes nézők is bekapcsolódhattak a csészék és egyéb kis figurák összezúzásába. Valóban ennyi az elfojtott indulat mindannyiunkban? S erre van szükségünk azok felszabadítására? Azon tűnődtem, nem esett már meg ugyanez bármelyikünkkel életünk során? Van, aki még sosem csapott tányért a földhöz tehetetlen dühében? Miért kellene folyton kontrollálni érzelmeinket? Az állandó nyomás, a néha félreérthető, nem egyértelmű kommunikáció időnként feldobja a kukta fedelét és óhatatlan robbanáshoz vezet. Az előadáshoz eredetileg kapcsolódott egy feldolgozó beszélgetés is – ahogyan hallottam, azok, akik nem rohantak a következő előadásra, beszélgettek is az alkotókkal.

A győri RÉV Színház Belém égsz című előadását azóta vártam, mióta megszületett, és követem sorsát, valamint a tavaly látott Jó kedvvel, bőséggel című produkciójuk miatt is felfokozott volt az izgalmam. A Szivák-Tóth Viktor írta és rendezte részvételi színház középpontjában az „ó, ió, ció, manipuláció” áll. Balla Richie, Kiss Tünde és Szántó Dániel színész-drámatanárok egy sajátos szerelmi háromszög keretén belül tették plasztikussá a fogalmat. Nemcsak egymásnak hazudunk, hanem családunknak, barátainknak, szerelmünknek és leginkább önmagunknak. Hiába járunk pszichológushoz, amíg nem merünk szembenézni saját múltunkkal. Sára (Kiss Tünde) azért kezd kapcsolatot Rafival (Balla Richie), mert a fiú annyira más, mint az apja. Az az apa, aki folyamatosan kontroll alatt szeretné tartani a lányát. Majd a szakítást követően jön Ádám (Szántó Dániel), aki igazából nem jelent minőségi változást, hiszen ő is egy nagy manipulátor, csakúgy, mint Rafi volt. Az előadás alatt a nézők azt érzik, hogy befolyásolhatják a dolgok menetét, hiszen véleménynyilvánításra ösztönzik őket, az információkat látszólag meg is fontolják a játszók – vagy mégsem? Hiszen „Színház az egész világ”, jelenti ki Sára már az előadás elején. Egy ponton magam is elbizonytalanodtam, amikor Rafi mégis annak ellenkezőjét tette, mint amit tanácsként kapott tőlünk. A távirányító kinek a kezében van? Hol az a pont, ahol megszületik a ráismerés, hogy vegyük saját kezünkbe a sorsunk irányítását? Sára egyik bántalmazó kapcsolatából lép a másikba, s nem veszi észre, választásait nem ő, hanem az örökölt mintái irányítják, s amíg képtelen ezt felismerni, addig a múltja határozza meg, és minden igazság relatív marad.

Az egyéni sorstörténeteket állította közép-pontba nyolc főből álló alkalmi társulatával a rendező, Kocsonya Zsófi Örökölt bors című közösségi színházi előadása is a Motiváció Közösségi Műhelyben (talán nem véletlen az áthallás a szellemes címben Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvére).

A véletlenszerűen, közösségi színtereken összeverbuválódott csapat tagjai közt találjuk Kovács Borókát, akit a bOdyssey Projekt Búcsú-jában is láthattunk, illetve Ladányi Annát, akit pedig a már említett Bonci-ban. Üdítő meglepetés volt a tikkasztó szegedi kánikulában az előétellel induló tulajdonképpeni vacsoravendégség. A korlátozott nézőszámú produkció szerencsés résztvevői terített asztalok mellett foglalhattak helyet, mindegyikhez tartozott egy felszolgáló is, aki végig figyelemmel kísérte a „vendégeket”. A menü gondosan megtervezett volt, féltve őrzött családi receptekre derült fény, például arra, hogyan készül a „mindentbele czeglédi leves”, közben saját vagy ismerőstől hallott személyes történeteket ismerhettünk meg: milyen megélni egy szakítást, a születés élményét, hogyan jön össze vagy éppen szakad szét egy család, s csaknem félrenyeltünk, amikor az abuzálás került terítékre, vagy egy disszidálás megrendítő pillanatai. Közben folyamatosan dolgozott a hozományba kapott családi tésztavágó gép, halkan adott aláfestő zenét a megrendítő sorsmonológoknak vagy párbeszédeknek. Remek az alapötlet, hiszen nálunk az evés közösségi élmény, a közös családi étkezéseknek hagyománya van. Proust madeleine-je óta pedig toposz az ízek és emlékek felidézésének összekapcsolódása. A drámapedagógia eszköztárának alkalmi használata felismerhető ugyan (például a bizalomjátékban), azonban a közönség bevonása nem sikerült maradéktalanul, kevés ehhez a „felszolgálók” és asztaltársaságuk kapcsolódása, illetve megszólítása fogásonként. Végül az ízek mégis összeértek, s mire kifőtt a kézzel gyúrt tészta is, összerakhatta ki-ki a maga pestóját hozzá. Hiszen ez mindannyiunknál csakis más és más lehet.

A színházi műfajok sokszínűségében tobzódva láthattuk a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Meneküljünk ebből a rettenetes házból! című nem hagyományos felolvasószínházát, amelyet az egykori II. éves teatrológia szakos hallgatók – Dögei Mátyás, Jankovics Katalin, Kósa-Szigethy Zsófia, Stoian Antónia – készítettek Purosz Leónidasz drámaíró szakos hallgatóval közösen. Nemcsak azt idézhetjük fel az előadás által, milyen érzés egyetemistának lenni, vizsgára készülni, amikor a napunk amúgy is zsúfolt, hanem részesei lehetünk egy próbafolyamatnak, amelyben nem tudunk időpontot egyeztetni, közben konfliktusokat élünk meg. Felpattannak a dobozos sörök, nyílnak a laptopok, ismétlődnek a Karinthy-szövegre épülő párbeszédek, és cigiszünetek tarkítják a performatív jellegű előadást, amely az alkotók elmondása szerint hosszú improvizációk segítségével, napi négy órás próbákon készült három napon át, kőbe vésett szövegkönyv nélkül. Ez utóbbi az ún. „Kárpáti-módszer” lényege. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen tanító Kárpáti Péter író, ennek az előadásnak a vezető tanára azt vallja erről, hogy „szuper módszer annak kipróbálására, a való életben hogyan működnek a dinamikák”. Ebben a produkcióban is igazolódott, hogy ez az alkotói módszer abszolút működőképes.

A KV Társulat Nem beszélve arról, hogy… című munkája szintén kísérletezik (író-rendező: Reisz Gábor). Film a filmben – ezúttal a színházban. Egy film pereg ugyanis a szemünk előtt arról, hogyan is készül ma Magyarországon egy film, milyen buktatói vannak a sztori megírásának, melyek a fontos szempontok a szereplők kiválasztásánál, hogyan lobbizzunk és finanszírozzuk a forgatást. Vajon a Nemzeti Filmintézet támogatja-e majd? Végül kiderül, mindez csak a fedősztori, hiszen a mélyben a forgatókönyvírónő (Száger Zsuzsanna) párkapcsolati problémája bontakozik ki, s a villamoson hallott történet az eltűntnek hitt Lauráról csak a kiváltó oka annak, hogy magánéleti válságát kiírja magából. Kenéz Ágoston, Szabó Domokos, Tarr Judit, Száger Zsuzsanna, Urbanovits Krisztina és Walters Lili sok humorral átszőtt, hiteles alakítása köti össze a lazán összefűzött (vagy összevágott) jeleneteket; a minimalizált díszlet és kellékhasználat (öt szék), a szereplők egyszerű, fekete öltözete (csak a filmbeli Laura visel színes ruhát, aki a civil szférából pottyan elénk) szomorú képet fest arról, milyen ma Magyarországon a kultúra megbecsülése és támogatása.

Ha már a társművészeteknél tartunk, két táncprodukció is bekerült a programba. A game changer alkotói, Molnár Csaba, Vadas Zsófia Tamara és Vass Imre táncművészek a kortárstánc-performansz világában először alaposan behúzták a nézőt a csőbe, mondhatni helyzetbe hozták, egy előadás résztvevőévé tették. Azzal kezdték, amivel amúgy zárni szoktak egy (színházi) előadást: a Régi Zsinagóga színpadán egy közönségtalálkozóba csöppentünk, a bevett színházi konvencióknak megfelelő felállásban. Az alkotók a játéktérben fehér műanyag székeken ülve arról kezde-ményeztek beszélgetést, ami még meg sem történt. Kérdezésre buzdították a nagyérdeműt arról, amit még nem is látott. Akinek „leesett a tantusz”, könnyedén belement a játékba, releváns vagy éppen irreleváns kérdéseket tett fel a táncosoknak az elképzelt előadásról, ők hárman pedig kellő komolysággal válaszoltak vagy éppen passzolták vissza a nézőknek a kapott labdát. Szóba hoztak olyan témákat is, amelyek az alkotófolyamatra vonatkoztak vagy éppen önmagukra, a művészekre. Végül következett a fergeteges precizitással előadott tánc. Minden ín és izom zenére (vagy valami belső hangra) mozdult. A game changer úgy írta át a játékszabályokat, hogy lazán baltát állított a térbe, bizonyítva, minden relatív és felülírható.

 

Fehér Ferenc, Lőrinc Katalin és Pál Zoltán a DISCO 142 című előadásban (fotó: thealterphoto2024)

 

A DISCO 142 ennél sokkal könnyedebb és felszabadítóbb élményt nyújtott. Fehér Ferenc, Lőrinc Katalin és Pál Zoltán egy régmúlt világot idéz fel. A színpad hátuljában, középen a klasszikus discogömb, s főszereplő még egy füstgép. A két, fekete-fehérbe öltözött, eltérő korú férfi párosába beférkőzik a nő, aki hódítani akar, kacér, flörtöl velük, időnként megfigyelő marad. Semmi különös nem történik, „csak” táncolnak, kidőlnek, szeretnek, lélegeznek és/vagy látványosan fújtatnak. Léteznek és élvezik azt. Fergeteges produkciójukat a közönség vastapssal jutalmazta.

FÜGE Produkció zárta a fesztivált, Kovács Dominik és Kovács Viktor MILF című one-woman showja, melyet Gergye Krisztián rendezett. Ha egy 30-as, 40-es nőre azt mondják: MILF, az inkább bántó, mint pozitív címke. De hát hogy is van az, hogy korunkban társadalmilag elfogadott az idősebb férfi és jóval fiatalabb nő kapcsolata, fordítva viszont már kevéssé tolerálja a közvélemény? Vajon lehet-e boldog egy negyvenes nő és egy huszonéves férfi? A színpadon rózsaszín led ível át (a korkülönbségből adódó szakadékok is ennyire fényesen hidalhatóak át?). Az operakritikus (!) Csanaki Eszter (Pető Kata) kislányos álmokat szövögető szőke Barbie-nak öltöztetve (jelmez: Nagy Fruzsina) próbál megküzdeni az előítéletekkel Istiért (Rohonyi Barnabás testesíti meg), aki amúgy maga a tökély, főz, mos, mesél Eszter gyerekeinek, még a bemutató utáni kritikát is megírja helyette – ám 22 évvel fiatalabb, ez pedig komoly probléma. A néma szereplő alsónadrágjai beszédesen váltakoznak, jelezve az idő múlását – kedvencem a pitykés néptáncos. Humorosak a jelenetek, Pető Kata pedig monologizál rendületlenül. Az általa megformált Eszter szerethetően esendő lény, aki időnként igazi dívává válik, (zene: Matisz Flóra Lili). A való életben azonban megmarad annak, akivé szocializálódott: legyűrhetetlen megfelelési kényszerrel küzdő, önbizalomhiányos nőnek.

A Thealter idén is tükröt tartott a világnak – szívesen nézünk bele jövőre is.

Ódor Klára