Cordelia O’Neill: Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá – Loupe Színházi Társulás

                     „…jaj tudom én

nem élhet aki meg sem született s nem halhat meg aki nem élt még

de jaj nem tudom azt hogy hol kezdődik az élet az élet

Nem is azt siratom én a holtan is élőt eleve halálraítéltet

mosolyát siratom én gagyogását első gőgicse-szavát

a lépését siratom én a sírását siratom én nem a halálát”

               (Ratkó József: Siratóének – részlet)

Veszteséget elszenvedő embertársaink viselkedésének, magatartásának leírása, olykor még a néma meghatározása is lehetetlennek bizonyul. Van fájdalom, aminek láttán az ember föltett kezekkel hátralép. A való életben ilyenkor működésbe lép bennünk valami részvéttől vezérelt tiltás, s megpróbáljuk elkerülni a ráközelítést. De a művészetben le kell, hogy fusson a rögzítő folyamat, így maga az alkotó, sőt, később a befogadó is megszenvedi a kínnal teli helyzetet. Ismert történet, hogy amikor Balzac az Emberi színjáték híres darabján, az Eugénie Grandet című regényén dolgozott, a munka bizonyos szakaszában félholt állapotban, szétesve és összefüggéstelenül beszélve jelent meg az emberek között. Mikor rákérdeztek, hogy mi történt, könnyekkel szemében válaszolt: „Eugénie öngyilkos akar lenni…” Ha elképzelt esemény így megviseli az embert, a személyes tragédia igazából is meg tudja bénítani. Tudjuk, hogy amikor Arany János elsőszülött gyermekét, a 23 éves Juliskát egy meghűlés okozta méhgyulladás elvitte, a költő tíz évre elhallgatott. Juliska emlékezete című verséből egyetlen versszak tudott csak megszületni, Arany félbehagyta a művet, majd lábjegyzetben odaírta: „Nagyon fáj. Nem megy.”

Rusznák András és Sodró Eliza (fotó: Lengyel Zsombor)

Cordelia O’Neill, a fiatal angol színész-drámaíró saját baráti körében találkozott a gyermeküket születés idején elvesztő szülők fájdalmával, s ez olyan erős hatással volt rá, hogy foglalkozni kezdett a perinatális gyászt megélő emberek megpróbáltatásaival. Történeteket hallott, anyagot gyűjtött, s végül megalkotott két figurát, akiket beszéltetni kezdett, s akik által elmondhatta, amit üzenni kívánt a szenvedőknek: Nem vagy egyedül. Tudom, hogy milyen.

A színház gyakorlati oldalát jól ismerő színésznőnek, a The Small Things Theatre Company alapító tagjának harmadik színpadra került műve ez, 2018-ból. A monológokból és heves dialógokból álló kétszereplős játék a 2021-es londoni bemutató után 2022-ben elnyerte az Off West End Awards zsűrijétől a legjobb új színműnek járó díját. A történet érzelmi ereje akkora, hogy feledtetni tudja a mű szerkezeti aránytalanságait, sőt, az írói kimunkálatlanságra utaló jeleket is. A szerző érezhetően inkább szerepeket, s nem annyira drámát kívánt írni. S ez a törekvése, vagy inkább az önmagával való praktikus alkotói megállapodása érthető is. A helyzet tudniillik, amelynek tanulmányozására vállalkozott, nem egy, a szándékok összeütközése révén keletkező tragédia erezetének rajzolatát adja ki, ezt nem is tudhatja kiadni, hanem a katasztrófa alá szorult lelkek vergődését vetíti elénk. Tulajdonképpen történések láncolatát, a helyzetből helyzetbe zuhanás elviselésének lélekrajzát látjuk.

Alex, a jómódú szüleitől elhidegült, megle-hetősen szűk világgal, de humorral és frissességgel rendelkező, a maga védettségéből kifelé leskelő s másokat bisszig beszólásokkal minősítgető, felelőtlen fruska (Sodró Eliza) munkába menet megismerkedik a metrón egy tőle erősen különböző alkatú férfival. Rupert (Rusznák András) kissé autisztikusnak tűnő, görcsösen lelkiismeretes, örökbe fogadott fiú, aki a számok zártan is izgalmas világában érzi teljesnek magát, s otthon, az anyjával él. Mulatságosan közhelyes, néha már-már szeretetre méltó epizódokat ismerünk meg közös életükből, az első randevútól az esküvőig, majd a babavárás időszakától a szülés éjszakájáig. Ekkor következik be az, amire senki nem volt fölkészülve.

A kislánynak várt gyermek, aki mint kiderül, kisfiú, holtan születik. Innét vált át az addig sárga-rózsaszín játék sötétkékbe, szürkébe, vörössel villogó feketébe. Pontosítanom kell: nem klasszikus monológok a szólószövegek, kezdettől fogva sima narrációt jelentő mesélések adják az est felét, valakinek, valakiknek, nekünk szólnak. Ez a vállalt forma egyrészt gyengíti az anyag belső drámaiságát, másrészt némi időbeli távolítást lehetővé téve, szelídíti a lassan elviselhetetlenné váló feszültséget. Mert innentől kezdve nincs kegyelem. Részesei leszünk a mérhetetlen fájdalommal való megbirkózás kezdő, majd felívelő, de huppanókkal teli szakaszának, az ép ésszel életben maradás szinte áttétel nélkül elénk hozott, önváddal és igaztalanságokkal teli szertartásának, hogy végül földerengjen az esetleges együtt maradás reménye.

Rusznák András és Sodró Eliza (fotó: Lengyel Zsombor)

Aki majd látja az előadást, fogja érezni, hogy a színészi munka – mindent visz. (Amikor a kezdeti enyelgések során Rupert megemlíti, hogy Alex orra azért egy kicsit hosszabb a kelleténél, esküszöm, sodró Eliza addig szabályosnak tűnő orra szinte elkezdett nőni, majd ritmusra megállt.) Rusznák András és Sodró Eliza páratlan érzékenysége és okossága, lelki és fizikai ereje majdnem korrigálni képes az írói megmunkálatlanság miatti áttételnélküliséget. A darab néhány jelenetével szemben tudniillik épp olyan védtelen a néző, mint a nagyon közelről fényképezett romló ételek vagy sebek látványával szemben. Megráz, de el is keserít a helyzet, amibe bevonódom, s hárítani kezdem, mert épp úgy nem tudok segíteni rajtuk, mint a gangon jajgató szomszédon. Az is zavaró, hogy a gyűjtött anyag – íróilag nem eléggé egységesítve egy-egy figura élménykörén belül – érezhetően máshonnét hozott mozaiklemezkékbe tömörül, hajdani valós történések különböző gazdáira utalóan. A játéknak az a dermesztő láncolata pedig, amikor a gyerekét elvesztő anya – távolodva a valóságtól – mind mélyebbre fúródik örvénylő képzelményeibe, az érzelmi fölforrósodás kezdetén mintha igényelné egy csöndes, de fontos leépülési fok felvillantását.

A darabot fordító és rendező Horváth János Antal és vele a dramaturg Sándor Júlia rendkívüli jóhiszeműséggel fogadták az írói elképzelést. Talán egy kicsit bátrabb honosítás, és a játék első feléből tízpercnyi húzás azért nem ártott volna. A mű angol címe (Anything is possible if you think about it hard enough) épp oly fölöslegesen hosszú, mint a magyar változat, s talán túlságosan is sokféleképpen értelmezhető. Majd lerövidül a következő évek során. S amilyen riasztó volt első pillantásra a két, még megvilágítatlan, amorf díszletelem a játék kezdete előtt, olyan szépen kiszolgálta az egész estét a Fekete Anna tervezte szellemes és dinamikus látvány. Sodró Eliza és Rusznák András úgy tud jelen lenni a színpadon, hogy a közönség azonnal régi ismerősnek érzi őket. Az ő színészi munkájukat emelő, s az egész előadást is formázó, áradó zene olyan teátrális tehetséggel megáldott komponistát jelez, akire figyelni kell. A neve Farkas Virág ‘Zazie’, a szinte lehetetlen feladatot ragyogóan megoldó koreográfust pedig Molnár G. Nórának hívják.

Menetközben megébredő ellenkezéseim ellenére értékesnek és fontosnak érzem ennek a ritkán tapasztalható társadalmi felelősségtől áthatott új csapatnak, a minden bizonnyal nagy jövő előtt álló Loupe Társulásnak e produkcióját, jelezve, hogy jelen esetben nem is akciójuk esztétikai érdemei méltánylandók elsősorban. Másról van szó, olyasmiről, ami országunk pillanatnyi állapotában nem elhanyagolható. Ennek a játéknak a közönsége – két ragyogó színész által vezetve – minden alkalommal egy igen erős szociális eseménynek a résztvevője. Műfajilag az alkalmazott színházi formákhoz érzem sorolhatónak a történéseket, s ez egyáltalán nem jelent rosszat, tudva és remélve is azt, hogy vannak és lesznek a közönség soraiban olyanok, akiknek életre szóló kapaszkodót jelent ennek az előadásnak a megtekintése.

Gabnai Katalin