Bánsági Ildikó eldobja az agyát, Jeney Luca elkapja – Y Csoport, B32 Galéria és Kultúrtér

A színészi jelenlét a feszültséget megteremti már az első másod-percekben a Bánsági Ildikó eldobja az agyát, Jeney Luca elkapja című előadásban, Csábi Anna rendezésében, az Y Csoport produkciójában. A csepűrágás hagyományának évszázados mibenlétére a független színjátszás szerény, de annál kifejezőbb eszközeivel kérdez rá.

A B32 Galéria és Kultúrtér Bartók Béla úti előadóterében mint bolygó lelkek léptek elénk Bánsági Ildikó és Jeney Luca a júniusi előbemutatón, amiről azonnal eszünkbe juthat Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című színműve a színház világában elveszett karaktereivel, akik nem rendelkeznek pszichológiai megalapozottsággal, életterük a színházi dimenzió, azon belül funkcionálnak és azon belül életképesek, igazi cél és drámai vétség nélkül. Mint egy útvesztőből, ki akarnak jutni a látszólagos csapdából, amit a Pirandello-műben a drámai szerkezet keretrendszere, az Y Csoport előadásában a színészi létezés kiszolgáltatottsága jelent. Jeney Luca a pályakezdő Jeney Luca szerepét játssza, aki nemrég végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen és érvényesülni szeretne, Bánsági Ildikó pedig Bánsági Ildikó szerepét, aki a magyar nemzeti panteonban foglal helyet évtizedek tapasztalatával a háta mögött. Ők láthatatlan szállal a rendezőhöz kötődnek, akivel folyamatosan párbeszédet kezdeményeznek – mindhiába. A távollévő rendező Madách Imre művének, Az ember tragédiájának szövegpéldányait készítette elő számukra. Ezért részleteket olvasnak fel, összes tapasztalatukat latba vetve, sokszor valódi passzusokat idézve a könyvdrámából. Jeney Luca nomen est omen Lucifert játszik, Bánsági Ildikó Petőfi Sándor Füstbement tervének parodisztikus változatát szavalja el. Rendre akadályokba ütköznek, ugyanis nem sikerül önmagukat megrendezni. Magánéletük emlékeiből idéznek fel részleteket, és beavatják a közönséget színházi kulisszatitkokba, hogy elkápráztassák. Mindez mégis óhatatlanul kudarcra van ítélve a karakterek, de nem az előadás egészének szempontjából. Az önreflexív elemek, magánéleti adalékok szervező erővel bírnak, akárcsak annak megmutatása, hogy a tartalom nélküli dráma, nevezzük modernnek vagy posztmodernnek, ha üresen kong, ellentétben a látottakkal, nem tud hatást elérni. A megíratlan színmű megírja önmagát.

Jeney Luca és Bánsági Ildikó (fotó: Novák Doro)

Két azonos kisugárzású színésznőt látunk a színpadon. A nyitó jelenetben elmondják, hogy honnan érkeztek és kik ők valójában. Bánsági Ildikó önéletrajz nélkül jött a szereplőválogatásra, mert nem akarta magával hozni a színházi lexikont. Felsorolja díjait, elismeréseit, társulati tagságait, még azt is hozzáfűzi, hogy a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Mindig is kőszínházakban dolgozott, társulati formában, jelen előadás igazi kihívás a számára, kíváncsian és nyitottan áll hozzá. A művészi kiteljesedést támogató struktúrával és tapasztalattal a háta mögött az öregedés jelent számára félelemérzetet. Mi lesz akkor, ha nem kap több lehetőséget? Ha leírják? Rengeteg energiája van, és továbbra is szeretne játszani.

Jeney Luca még nem tudja, hova fog tartozni, azon gyötrődik, hogy nem jobb-e a szabadúszás, az, ha nem kötelezi el magát egy adott társulathoz. Fontos neki, hogy megmaradjon a választás szabadsága. Természetes számára, hogy lubickol egy független előadás szerény eszköztelenségében. Ugyanakkor ez a fajta létezés bizonytalanságban telik, ami észrevétlenül a bőre alá kúszik, hiszen nem lehet tudni, hogy lesz-e következő szerep, lehetőség, feladat, ami motiválja és előre viszi. Nincsenek kapaszkodók, amire számítania lehetne, amiért érdemes kitartani. Ez az állapot könnyen kétségbeesést szül. Amíg csak külső félelemből adódik, nincs probléma, de ez belső bizonytalansággá tud alakulni. A pályakezdés lelkesedéssel teli, kezdeti időszaka egyelőre viszi előre.

Változnak az idők. A két színésznő azonosságot talál a létbizonytalanság érzésében, még ha a problémájuk természete más jellegű is. Jeney Luca és Bánsági Ildikó ugyanannak a színészi közösségnek a tagjai, ugyanabban a labirintusban keringenek. Értik egy-mást a 2020-as évek magyar nyelvű színház-csinálásának közegében, és kihívásként tekintenek mesterségük minden helyzete elé. Az előadás azt sugallja, hogy érdemes kitartani, érdemes folytatni.

A két karakter ugyan nem találja, mi nézők azonban nagyon is érezzük a rendező, Csábi Anna jelenlétét, ahogy a látszólag megkomponálatlan helyzetek mögött egy nagyon szigorú és összeszedett rendezői koncepció bontakozik ki. Magabiztosan fogja színészei kezét és biztonságérzetet teremt a számukra, vezeti őket. Legalább ezekre a pillanatokra, amikor ezt az előadást játsszák, biztonságban érezhetik magukat. Sallangmentes játék, jól megírt monológok és párbeszédek bontakoznak ki. A közel kétórás előadás azt a ki nem mondott kérdést is felteszi, hogy mi a színház szerepe, és miért tartjuk magától értetődőnek a létét. Az már a nézők fantáziájára van bízva, hogyan gondolják mindezt tovább.

Varga Kinga