Molnár Ferenc drámáiról az Örkény színházi Liliom ürügyén

 

Semmi kétség, a huszadik század első felének magyar drámaírói közül ma is messze Molnár Ferenc a legsikeresebb, sőt nevét a világban is jól ismerik. Radnóti Zsuzsa a Légrádi Gergely szerkesztésében megjelent Megmozdult irodalom című kötet (Kossuth, 2021) élén álló, Megmozdult irodalom – A lázadó dramaturgiák százhúsz éve című tanulmányában¹ „kis túlzással szinte napra pontosan” az ő nevéhez köti a huszadik századi magyar polgári dráma megszületését: „1907. április 10-én mutatta be a budapesti polgárság első önálló színháza, a Vígszínház Molnár Ferenc Az ördög című komédiáját. Molnár világhírű lett, és a század első évtizedeiben beköszöntött a modern magyar dráma első aranykora, amely során az uralkodó és masszívan időálló műfaj a komédia és a tragikomédia lett.” Radnóti Zsuzsa egy igen figyelemreméltó megjegyzését is érdemes idéznünk: „A magyar drámatörténet alakulásának paradoxona, hogy a századelő modernizációs fordulatának egyik vezéralakja, Molnár Ferenc a későbbiekben mint a hagyományos, a »jól megcsinált« polgári komédia mestere vonult be az egyetemes drámatörténetbe. Helyi értékét tekintve azonban akkor és ott a századelő magyar drámatörténeti és színházi fordulatában lázadóan új hangot és szemléletet teremtett, […] egy nagyvárosi, intellektuálisabb, nemzetközibb látásmódot honosított meg sikeres és tehetséges követőivel együtt.”

 

A Játék a kastélyban próbáján jobbra Molnár Ferenc (forrás: OSZMI)

 

És Molnár sikersorozata ma is tart, miközben Barta Lajosnak, Bródy Sándornak, Heltai Jenőnek, Herczeg Ferencnek, Lengyel Menyhértnek, Szomory Dezsőnek egy-két darabja, ha túlélte az azóta eltelt évtizedeket – talán Szép Ernő az egyetlen kivétel a Lila ákáccal, a Patikával és a Vőlegény-nyel, sőt a Kávécsarnokkal és a Májussal, ez azért mégiscsak öt.  

Magam csak az elmúlt évtizedben Molnárnak a következő darabjait láttam – a zárójelben a bemutató helyét, évszámát és rendezőjét tüntetem fel: Játék a kastélyban (Vígszínház, 2009; Marton László), A testőr (Pesti Színház, 2015; Valló Péter), Egy, kettő, három (Átrium, 2016; Znamenák István), A hattyú (Örkény István Színház, 2018; Polgár Csaba), A doktor úr (Vígszínház, 2020; Zsótér Sándor), Liliom (Örkény István Színház, 2022; Kovács D. Dániel; Budaörsi Latinovits Színház, 2023; Kovalik Balázs), Az üvegcipő (Miskolci Nemzeti Színház, 2023; Keszég László). És láthattam volna még több darabot és előadást, hisz játszották-játsszák például – csak szemezgetek – a Liliomot (Krétakör, 2001; Schilling Árpád; Bárka, 2006; Telihay Péter; Weöres Sándor Színház, 2010; Valló Péter; Thália Színház, 2014; Béres Attila; Vígszínház, 2018; ifj. Vidnyánszky Attila, s akkor már említsük meg Babarczy László 1982-es szolnoki és 1983-as kaposvári rendezését), Az ördögöt (Karinthy Színház, 2017; Szabó P. Szilveszter), a Delilát (Centrál Színház, 2018; Puskás Tamás; Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, 2023; Mohácsi János), a Riviérát (Belvárosi Színház, 2019; Benedek Miklós), A farkast (Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház, 2024; Ágoston Péter), sőt Az üvegcipőt Mohácsi István átiratában (Vígszínház, 2023; Mohácsi János). A Liliomból legújabban (2024) táncjáték is készült a Nemzeti Táncszínházban, Mester Dávid zenéjével, Feledi János koreográfiájával. És ne feledjük el, hogy indulásakor az Örkény István Színház Kerekes Évával és Mácsai Pállal a főszerepekben műsorra tűzte A testőrt (2001; Kolos István), nyilván azt üzenve, hogy nem egy szűk réteghez akarnak szólni, s hogy 2000-ben még a Katona Kamrájában is színpadra került a Játék a kastélyban.

 

Benedek Miklós és Lukács Sándor – Játék a kastélyban, Vígszínház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 

Ez utóbbi esetében igen érdekes, már őszintesége miatt is, amit a rendező, Máté Gábor Színházi naplók című kötetében (Magvető, 2018) olvashatunk erről (159–161.): „Molnár Ferenc legjobbnak tartott darabja a Liliom. Hogy úgy mondjam, benne van a kánonban. Aki ezen dolgozik, az művész, rendező, esetenként »nagy« rendező. Aki az összes többi Molnárt állítja színpadra, az csak iparos. Lehet ugyan jó iparos, de nem több. Úgy gondoltam – és ma is úgy gondolom –, hogy a Játék a kastélyban hasonlóan nagy mű, csak még azt a formát nem sikerült hozzá megtalálni, ami kellőképp lehántja róla a reflexszerű Molnár-képet. […] Én […] pont azt szerettem volna, hogy ezt a színházi konvenciót hántsuk le a darabról. […] Turayt [A Molnár Ferenc színművei 1972-es bécsi kiadású kötetében i-vel! D. M. I.] azért alakította Lukáts Andor, mert mindenben különbözött azoktól, akik addig azt a szerepet játszották. Szerencsére sok élő magyar írót ismerek. Egyik sem olyan, mint ahogy Turayt elképzeljük. Turay első megközelítésben arisztokratikus, elegáns, jó svádájú, vonzó alak. Ráadásul megteheti, hogy nagy lábon éljen, elegáns ruhákat viseljen, még autót is talán szmokingban vezet, autós bőrkesztyűt visel, mikor megragadja a kormányt, hosszú fehér selyemsálját fújja a szél. Ezzel szemben én olyan írókat ismerek, akik többnyire a cipőjük mellett járnak, undokok, frusztráltak, beszélni alig tudnak, jó, ha nem fisztulás a hangjuk, hadarnak, raccsolnak, selypítenek, pöszítenek, a beszédük korántsem lendületes, a nehéz mindennapok kiütköznek arcvonásaikon, vonzó szinte semmi nincs bennük. Írni, azt tudnak, de mondhatom, ez a legjellemzőbb rájuk. / Molnár úgy kezdi a darabot, hogy rögtön leleplezi a színházat… / »Turay: Azon gondolkodom, hogy tulajdonképpen milyen nehéz egy színdarabot elkezdeni…« / Ez a leleplező gesztus az, amitől bátran gondolhatjuk, hogy a darab helyszíne nem az a díszes tengerparti kastély, hanem maga a színpad, ahol a színészek és a néző képzelete ad elég támpontot ahhoz, hogy életre keltsük a művet. / Különböző időproblémák és egymás mellett beszélések miatt aztán a díszlet nem ezt az elgondolásomat követte, és ezzel a határozatlanságommal aztán saját magam ástam meg azt a vermet, amibe az előadásunk belezuhant…”

Hogy Molnár töretlen népszerűségének – ami persze nyilván megtört az ötvenes években – mi az oka, pontosabban mik az okai, most nem kutatnám különösebben. Csak jelzem, hogy szerintem ezek az okok megtalálhatók, felfejthetők, kielemezhetők, ezért is kerülöm igen tudatosan a kínálkozó „titok” szót. Jelzem azt is, hogy ugyanakkor úgy vélem, ezek az okok nem nevezhetők meg a maguk teljességében. Elsősorban azért nem, mert azt ugyan kétségtelen bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy Molnár Ferenc egészen rendkívüli tehetséggel rendelkezett – a zsenialitás szót azért nem használnám vele kapcsolatban –, s még ezt a tehetséget is leírhatjuk valahogy, de a tehetség valójában megfejthetetlen. Észlelhető, ha nem is észlelik mindig, kibontható, fejleszthető, még el is veszhet, el is kallódhat – de megfejthetetlen. Ebbe bele kell nyugodnunk.

 

Fesztbaum Béla – Szülőfalum, Pest (fotó: Gordon Eszter)

 

Ez a tehetség nyűgözhette le a Vígszínház sokoldalú és egyre jobban kibontakozó, egyre érettebb színészét, Fesztbaum Bélát, aki két összeállítást is szentelt Molnárnak. 2012-ben a Pesti Színházban az ő szerkesztésében és rendezésében adták elő a kedvenc szerzőjét kis jelenetekben megidéző Monoklit, többségükben igazán kiváló művészek – Halász Judit, Szegedi Erika, Venczel Vera, Harkányi Endre, Kern András, Lukács Sándor, Rajhona Ádám, Tahi Tóth László – közreműködésével. Később pedig Molnár rövidebb írásaiból, karcolataiból állította össze Fesztbaum a Szülőfalum, Pest című önálló estjét is, amit először 2016-ban a Rózsavölgyi Szalonban, majd 2022-ben a Vígszínház Házi Színpadán mutatott be.

Másodsorban pedig azért lesz töredékes a megfejtésünk, mert ugyan a szociológiának remek módszerei fejlődtek ki mára, de megvannak a határai is. (Utalok azért egy fontos tanulmányra, Sági Matild írta, a Társadalmi riport-sorozat 2010-es, Kolosi Tamás és Tóth István György szerkesztette kötetében jelent meg a TÁRKI-nál. A címe kissé bonyolult, de kiváló írás: Kulturális szegmentáció: „mindenevők”, „válogatósak”, „egysíkúak” és „nélkülözők”? Az „omnivore–univore” modell alkalmazhatósága Magyarországon.) Azt például aligha tudjuk pontosan megmondani, kik ülnek be egy Molnár-darab előadására, kiknek tetszik és miért. Még kevésbé, hogy annak idején kik ültek be. Csak azt tudjuk, hogy Molnár Ferenc indulásától kezdve rendkívül népszerű volt, elég belelapoznunk a Színházi Élet egykori számaiba.

De belelapozhatunk a Nyugatba is, ahol Ady már 1910-ben kijelentette Molnár Ferenc színpadáról szólva: „Molnár Ferencnél, a bátornál, az erősnél, okosnál gyávább, szűzebb, szemérmesebb lényt aligha termett még a Duna–Tisza tája. Figyel, akar, dolgozik, dobog a szíve veszettül, s nincs nálánál szerencsétlenebb, ha csak egy kis, savanyú esztéta is kétségbe vonja az ő művész voltát. […] Ilyen a színpada is, amilyen ő, kettős: minden rögtönös sikert s minden legendásabb, apostolibb sikert egyszerre megkaparintani akaró. Szimbólumai pazar fényűek, bár könnyűek, mégis nemesek, de a szimbólumok fölött táncol a mai, összes publikumnak szánt, ravasz, divatos tánc.”² (Most akkor szerette vagy nem szerette? Ne feledjük: Molnár vette feleségül még 1906-ban azt a nőt, akit ő akart, Vészi Margitot. Viszont a házasság nem sikerült, el is váltak.)

Karinthy Frigyes is számos karikatúrát szentelt neki, sőt komoly írásaiban is többször foglalkozott vele, bevallva például az 1926-ban frissen bemutatott Játék a kastélyban kapcsán, hogy „valami baja” van Molnár darabjaival, azon túl, hogy – gesztus a befutott pályatárs felé, akit ez aligha nyugtathatott meg – „nagyon” tetszenek neki s nagyon élvezi őket. Érdemes külön kiemelni, ahogy a maga higgadt racionalitásával elintézi az ájultan rajongó kritikák egy visszatérő jelzőjét: „Ami a boszorkányosságot illeti, Könyves Kálmán kollégám álláspontjára helyezkedem. […] Abban, hogy valaki tisztességesen és jól megszerkeszt és kigondol egy ügyes és kedves színpadi produkciót, szemben azokkal, akik ügyetlenül és rosszul és tehetségtelenül csinálják, nincsen semmi boszorkányság.” Aztán egy igen éles szemű, lényeges megállapítás következik: „A Molnár-darabok és -regények bonyodalma – kevés kivétellel – a rajongva szerelmes férfi hol komikus, hol tragikus csalódásában oldódik fel, aki újra meg újra rájön, hogy szerelme ingatag és hazug kis nőcske ugyan, de ebben a minőségben is, sőt, úgy látszik – legalább Molnár szerint – ebben a minőségben még inkább kívánatos és vonzó központja vágyainknak és szerelmünknek. Minél jobban csal és hazudik a nő, annál jobban szereti őt Molnár boldogtalan férfieszménye.”

És tényleg!

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a későbbi szakirodalom megállapításai gyakran mintha ezt a Karinthy-tételt variálnák. Például Schöpflin Aladáréi az először 1937-ben megjelent, a huszadik századi magyar irodalom addigi történetéről szóló művében (Szépirodalmi, 1990): „Molnár drámaírásának leggyakoribb alaptémája ez: valaki, rendszerint nő, érzelmi kielégületlenségénél fogva egy pillanatra kizökken normális élete vonalából, aztán visszatér, anélkül, hogy komoly baj esett volna. Az író megmutatja azokat a veszélyeket, melyek a polgári erkölcsöt fenyegetik, de a végén helyreállítja annak rendjét. Az erkölcsi kompromisszum polgári szelleme ez, Molnár sikereinek egyik forrása.” Később így folytatja: „Másik leggyakoribb témája a féltékenység, mindig a férfi féltékenysége, a szerelmes férfi bizonytalanságérzése a nővel szemben, akit sohasem ismerhet teljesen, sem érzését, sem cselekvését nem tudja ellenőrizni.” A Schöpflint is idéző Veres András pedig A magyar irodalom történetei (Gondolat, 2007) című tanulmánygyűjtemény harmadik kötetében közölt igen alapos és gondolatgazdag pályaképében – Molnár Ferenc színpada – a következőképp összegez: „Abban látom legfontosabb szemléleti újítását, hogy a színház konfliktusmegoldó képességét extrapolálja az életre. Azt szuggerálja, hogy bármifajta konfliktus látszattá nyilvánítható és ily módon kiküszöbölhető.” Később pedig: „Molnár színpadán az emberek általában szerepek csupán, nem személyiségek (ezért viselkednek annyira reflexszerűen), s a férfiakra talán még inkább igaz ez, mint a nőkre.” (Bécsy Tamás cselvígjáték kifejezésével szemben ezért is javasolja „a színpadi és az életbeli szerepek hasonlóságát kiaknázó”, Molnár által feltalált új műfajra a szerepvígjáték kifejezést.)  

A Játék a kastélyban esetében a két színműíró azt hiteti el az ifjú zeneszerzővel, „hogy tévedett, hogy a nő (mármint a menyasszonya, D. M. I.) nem is csalta meg, és meghatva nézik, ahogy boldogan és szerelmesen öleli magához a nőt, alázatosan kérve bocsánatot a tévedéséért…”. Magyarán hazudnak neki. A világ rendje – veszi észre már Karinthy – egy hazugság árán áll helyre, azaz a hazugság az élet szükségszerű része. Marton László rendezésében ez – szokásosan – teljesen hangsúlytalan volt, az előadás, elsősorban Benedek Miklósnak és Fesztbaum Bélának köszönhetően elegánsan csordogált a megnyugtató befejezésig. Elegánsan – és kissé lassan. Mi tagadás, a Molnár-darabok tempója ma már bizony lassú, akkor is, ha esetünkben megpróbálták gyorsítani azzal, hogy az első két felvonást összevonták, ami viszont nehéz, mert a felvonásvégek és -kezdetek – meg ami köztük van –igencsak ki vannak találva. És hát a poénok sem mind ülnek, a mai közönségnek más a műveltsége, mint az egykorinak. Géraldy vagy Sardou neve ma már senkinek nem mond semmit, így nem poén, hogy az utóbbitól a titkár csak a Nórát ismeri... A majdnem-unalomért aztán a második (harmadik) felvonás kárpótolt, Lukács Sándor fergeteges és önironikus Almádyja, amint a darabbeli darabban zúgolódva gyötrődik a büntetésül kapott irgalmatlanul hosszú francia kifejezésekkel: „Eddig is gyanakodással néztem ismételt sétalovaglásait a szomszéd birtokossal, François Gilette de la Tour d’Auvergne márkival, akivel naponta órákat üget a Duvernois sur Saône-tól Saint Sulpice de la Grande Parmentière felé vezető úton.” (Nem bírtam ki, hogy legalább ennyit ne idézzek.)

A pontosság kedvéért: a Molnár „Játék a kastélyban”-jának kritikáiról és néhány szó általában című Karinthy-írás először a Nyugat 1927. január 16-i számában jelent meg.³

Molnárról egy évvel később, tehát 1928-ban Barta János irodalomtörténész által írt komoly tanulmány is megjelent a Debreceni Szemlében, A Molnár Ferenc-probléma.⁴ Barta a mindenkori magyar irodalmárok legkiválóbbjainak egyike, akit szerencsémre még hallgathattam a debreceni egyetemen az 1970-es évek elején. 1928-ban még csak huszonhét éves és olyan ijesztő szavakat használ, mint az abszolútum. De azt hiszem, minden kiválósága ellenére Molnárhoz sem akkor, sem később nem volt igazán füle, túl frivolnak, túl könnyednek érezhette – legjobb tanulmányait Aranyról, Kemény Zsigmondról, Madáchról, Vajda Jánosról és – meglepő módon – Ady Endréről írta. Ám érzékenységének köszönhetően vannak maradandó megállapításai. Kettőt másolok ide, kommentár nélkül.

„Molnár kétes megítélésének egyik – talán legfőbb – oka az, hogy a Molnár-dráma maga nem tiszta alkotás, hanem kompromisszum. Az írónak van egy igazi, belső élménye; sokszor azonban túllép ennek korlátain, éspedig […] a színpadi hatás kedvéért.”

„Molnár műveinek drámaisága nem a személyeken, a hősökön alapszik, hanem csakis a cselekményen. Az, amihez igazán és ösztönösen ért […]: eseménybonyolítás, helyzetek, összeütközések fejlesztése, nem pedig emberalkotás. E tekintetben egy-két típuson alig vitte túl, s ezekkel is igyekszik egész életén át kijönni. Ismétli is őket eléggé, sokszor minden változtatás nélkül.”

Barta szerint az Egy, kettő, három a szerző „legmaradandóbb drámája”, ami „szatírájának őszinte fölényével visz életet a trükkös színpadi játékba”. Valóban kiváló, sőt bravúros mű, bizonyította az Átrium Znamenák István rendezte előadása is, amiben Alföldi Róbert nagy élvezettel játszotta Norrisont. Megmutatja, hogyan alakítható át egy forradalmi eszméket valló, Fusz (láb) Antal nevű taxisofőr egyetlen óra lefogása alatt Dubois-Schottenburg főkonzullá, az Egyesült Automobil- és Motorgyárak konzervatív elnökévé. A fő bravúr tudvalevően abban van, hogy az előadás valós ideje megegyezik az átalakítás idejével. De a mű társadalomkritikája mindössze annyi, hogy az emberiség „szégyellje magát”. Mi tagadás, nem érzem a szatíra őszinte fölényét. Pláne, hogy Molnár haszonélvezője volt annak a társadalomnak, amelyet itt gyengéden megfricskázott.

Az 1920-as években még nem volt ismert a middlebrow fogalma, nálunk ma sem az, pedig könnyebb lenne tőle az életünk, legalább ennyivel. Krusovszky Dénes Mitől boldogtalan a magyar író? címmel tartalmas cikket írt róla,⁵ de hivatkozhatunk Schein Gábor egy hosszabb tanulmányára is, Az Abigél műfaji kódjai és emlékezetpolitikája címűre. Ebben így fogalmaz: „A minőségi szórakoztató irodalomnak ez a fajtája […] az angol kultúrában a húszas években jelent meg. […] A húszas-harmincas évek magyar irodalmában szintén létrejött az igényes szórakoztatás irodalma, amely a nagyvárosi, elsősorban a női olvasók igényeit elégítette ki.”⁶ Olyan szerzők neveit sorolja, mint Erdős Renée, Földes Jolán, Hatvany Lajos, Zsolt Béla. És örömmel adhatunk hírt arról, hogy Az angol irodalom története című hétkötetes sorozat hatodik kötetében végre hosszabb, Bényei Tamás által írt fejezet tárgyalja A middlebrow irodalom és a huszadik század közepének irodalmi kultúráját. Ebben ezt olvassuk: „[…] a középfokú oktatás kiterjesztésével az olvasóközönség fokozatosan kettévált a professzionális olvasók szűkebb és az »átlagos olvasók« népesebb táborára, ez utóbbi kapta a middlebrow elnevezést”,⁷ ami tehát az olvasókra is vonatkoztatható. Bényei joggal írta, hogy a kategóriával és az általa jelölt tartománnyal (tartományokkal) azért foglalkozott keveset az irodalomtörténet, mert „a kifejezés nem egzakt kategóriákat használó fogalmi nyelvből származik, hanem a köznyelvből”. De a „pontatlanság” szerintem az esztétika természetéhez tartozik; Arisztotelész híres kategóriája, a katarzis sem túl egzakt… 
A másik oknak azt tartja, hogy a middlebrow „nem poétikai jegyek, hanem az olvasók kulturális azonossága alapján meghatározott” kategória. Ez csak részben igaz, hisz láthattuk, Schein Gábor egyenesen „műfaji kódok”-ról beszél, azaz poétikai jegyeket is feltételez – joggal.

Egész röviden: a middlebrow a magaskultúra (highbrow) és a populáris kultúra (lowbrow) közti széles tartományt jelenti, a „minőségi szórakoztató irodalmat”, ha úgy tetszik; a három, korántsem homogén terület közti határok természetesen bizonytalanok. (Ebbe is bele kell nyugodnunk.) Molnár Ferenc életműve, úgy gondolom, ezen kategóriába tartozik. Ahogy a pièce bien faite (angolul well made play), a jól megcsinált színdarab is, mely kategória egymáshoz vészesen hasonlító példányait Eugène Scribe (1791–1861), később Victorien Sardou (1831–1908), Georges Feydeau (1862–1921) és mások futószalagon, szédítő tempóban gyártották. Nem feltétlenül tartós anyagból, de megbízható kivitelben – Scribe egyenesen darabgyárat működtetett, akkurátusan kiosztva a feladatokat munkatársainak, van is a nevén vagy négyszáz mű. A jól megcsinált darab szabályai kiolvashatók az egyre tekintélyesebb Francisque Sarcey írásaiból, aki évtizedeken át írta kritikáit a Temps hétfői számaiba. E szabályok értelmében a közönséget nem elgondolkodtatni vagy pláne nevelni kell, hanem kiszolgálni, hogy minél jobban szórakozzon, sírjon vagy nevessen, és legközelebb is hajlandó legyen pénzt áldozni a jegyre. Olyan helyszínt, olyan társadalmi közeget kell neki mutatni, ami számára nem elérhető, fordulatos, de egyszerű – érthető – cselekményt adni, csúcspontján egy nagyjelenettel, pergő, szellemes párbeszédeket poénokkal, bemondásokkal, amik akár a köznyelvbe is bekerülhetnek, ahogy később a kabaréjelenetek bemondásai. Molnár még némi kesernyés életfilozófiát is adagolt darabjaihoz, amivel nézői tökéletesen azonosulni tudtak. Hisz feltehetően ők is lemondtak erről-arról, valami fontosról, elfojtották vágyaikat, téve mindezt a hétköznapok nyugalma, a családi béke kedvéért, mint már Az ördög Jolánja. (A címszerep, az ördög Hegedűs Gyulának írt figurája – aki már Puzsér volt A doktor úrban, Sipos lesz Az üvegcipőben és a Játék a kastélyban Turaija – könnyen megfejthető szimbólum: a tudattalanba száműzött érzéki vágyakat jelképezi.)

Itt érdemes Bécsy Tamás tanulságos könyvére, A siker receptjei címűre⁸ utalni: a szerző nem kis mazochizmussal számos darabot olvasott el az 1920-as és 30-as évek magyar vígjátékai közül, Bónyi Adorján, Bús Fekete László, Szenes Béla, Zágon István és mások műveit, megválaszolva az általuk generált drámapoétikai kérdéseket.

Molnár legtöbb darabja a fenti rugóra jár. Többször megadja a voyeurködés, a kukkolás lehetőségét is. A testőr (1910) és a Játék a kastélyban (1926) főszereplői színházi emberek, sztárszínészek, az előbbibe még egy kritikust is beleírt (pozitív figura!). És ne feledkezzünk meg a Színház címmel összefogott három egyfelvonásosról! (Veres András teljes joggal állapítja meg, hogy „Molnár Ferenc nem csupán színdarabszerző volt, hanem ízig-vérig színházi ember…” Például megrendezte A testőr ősbemutatóját.) A hattyú (1920) és az Olympia (1928) hősei arisztokraták, hercegné, hercegnő, még egy trónörökös is felbukkan. A nézőtéren többnyire olyanok ültek, akik kéjjel pillantottak be ezeknek a világoknak a függönyei mögé. Sőt, még egy autógyár elnökét sem látták közelről. És az is a kukkolás lehetőségét kínálja, ha lefelé kell nézni, mint Az üvegcipő vagy még inkább a Liliom esetében. Az üvegcipő első felvonása egy józsefvárosi – külső józsefvárosi! – hónapos szobában – kis hónapos szobában! – játszódik, a harmadik egy kerületi kapitányságon, egy kültelki házban – ódon kültelki házban! A Liliom helyszíne pedig a város szélén (peremén?) lévő vurstli, később egy vasúti töltés, szereplői a vurstli munkásai és látogatói. (A hatodik kép a másvilágon játszódik, ezt most hagyjuk.)

Csak a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy Molnár kevésbé sikerült művei azok, amelyekben megpróbált új utakra térni, filozofálni, mint az Égi és földi szerelemben (1922) és A vörös malomban (1923), vagy amiket nem ereje teljében írt – senki sincs folyamatosan ereje teljében, ő sem volt.

Igaz, a bemutatón a Liliom (1909) is megbukott, dacára annak, hogy Hegedűs Gyula játszotta a címszerepet (Julikát pedig Varsányi Irén) – vagy épp azért, pontosabban azért is. A szerep talán nem volt Hegedűsnek való, főleg Az ördög után. És úgy vélem, egyetérthetünk Veres Andrással: azért is fanyaloghattak a nézők, mert Molnár „kétszer is meghiúsítja a várható happy endet”, a közönség pedig boldog véget várt, hisz legalább a színházban oldódjanak meg a problémák. Talán a másvilági jelenetek is túl meglepően hathattak. És ne feledjük: mindmáig kognitív disszonanciát okozhat, hogy egy olyan embert kell sajnálnunk, aki veri a párját – az Örkény Színház előadásában el is hangzik, hogy „abuzálta”. (Molnárnak is könnyen eljárt a keze: az unoka, a kiváló tollú és retusálatlan képet adni akaró Sárközi Mátyás Liliom öt asszonya című alkotásában külön fejezetet szentel A szeretett nőkkel szembeni brutalitásnak. Ennek már első bekezdésében elmondja, hogy „Még meg sem született Molnár Ferenc egyetlen gyermeke, Márta, az áldott állapotban lévő Vészi Margit máris hazamenekült a szüleihez. […] A szétköltözés idején Molnár megírta […] a Liliomot, amely nem utolsósorban arról szól, hogy ha egy férfi megüt egy nőt, akit szeret, az ütést simogatásként kell fogadni. Vészi Margit nem értett egyet ezzel a felfogással.”)⁹  

Egyébként ha mondjuk A testőr vagy a Játék a kastélyban nagyszerű, pláne ha nagy színészekkel kerül színpadra, a fentebb mondottak arra a pár órára mind zárójelbe kerülnek. Kit érdekel a middlebbrow, ha Ruttkai Évát és Darvas Ivánt, Kerekes Évát és Mácsai Pált, Eszenyi Enikőt és Stohl Andrást, Páger Antalt, Somogyvári Rudolfot, Vallai Pétert, Lukács Sándort láthatja? Engem a legkevésbé. Én ezt a két darabot tartom az életmű többé-kevésbé időtálló csúcsának. Ráadásul A testőrben Molnár nyilván szándékosan nem döntötte el, hogy a Színésznő már az első pillanatban felismeri-e a Testőrben a Színészt vagy sem. Ez a bizonytalanság feldobhat egy előadást, még ha a három felvonás – mint a másik dráma esetében is – ma már kicsit soknak, a tempó kicsit lassúnak tűnik.

Épp ezért nem gondoltam volna, hogy a Liliomról írni fogok.

Mindig zavart a darab városligeti verkli–szóval, sőt egy ponton huszonnégy prím-hegedűvel kísért, megríkatni szándékozó szentimentalizmusa. „Megütik az embert… és… és nem fáj.” Ez egyszerűen nem igaz. Fáj. Hogy nem fáj, azt az mondja, aki ütött, és nem az, akit megütöttek, mint itt.    

Igaz, a mondat az Örkény Színház előadásában is elhangzik. De úgy érzem, mást jelent, mint egykor. Ahogy az egész előadás is másról szól, mint a darab.

Semmi romantika, semmi szentimentalizmus. Semmi „külvárosi legenda”, semmi „valóságos” másvilág, rózsaszínben gomolygó felhőtengerrel.

Kopottság, sivárság, kiúttalanság.

Betontenger.

 

Znamenák István és Józsa Bettina (fotó: Horváth Judit)

 

Bíró Bence dramaturg, a szövegváltozat készítője a mába helyezte a történetet. Egy plázában vagyunk, egy játékterem (hátsó?) bejáratánál (látvány Giliga Ilka), ennek a tulajdonosa Muskátné (Szandtner Anna). Később egy parkolóház harmadik emeletén, itt a pénzkiadó automata. A kettő közt Hollunderné (Znamenák István) és a fia (Jéger Zsombor) lakásbelsője. Vagy külsője. Némiképp zavaró, hogy végig ugyanazt a díszletet látjuk. Nyilván így olcsó és így praktikus. De tulajdonítsunk neki jelentést! A látott emberek életének a helyszínei lényegében egyformák. Pláza vagy parkolóház, saját lakás vagy csak egy szoba, egyre megy. A plázába nem vásárolni járnak, hanem dolgozni, mint Liliom (Patkós Márton), esetleg egy kicsit szórakozni, mint szabadnapján Julika (Józsa Bettina) és Marika (Kókai Tünde). Gépezniük nemigen lehet miből: csak bámulnak egy másfajta világot, mint az övék és azt hiszik, hogy jól érzik magukat. (Hankiss Elemér „posztmodern édenkert”-eknek nevezte a plázákat s így írt róluk: „Az elmúlt néhány évtizedben nagy és jövedelmező iparág alakult ki, amely abból él, hogy újrateremti és megerősíti az emberközpontú világmindenség illúzióját. A sok lehetséges példa közül gondoljunk csak a nagy, átriumos, csillogó-villogó bevásárlóközpontokra. Önmagukban zárt világok ezek, biztonságosak és teljesek, a szépség és a gazdagság varázsával veszik körül azt, aki ide belép. S ha az ember már bent van, nehéz ellenállnia annak az érzésnek, hogy egy remek és boldog univerzum középpontjában áll.”¹⁰ Gondolom, ez azért annak is a függvénye, hogy a belépőknek mennyi pénz van épp a zsebükben.)

Az is lehet, a lányok nem hisznek semmit, csak ténferegnek. Ráállnak a táncgépre. És Julika hagyja, hogy Liliom odadőljön hozzá.

Liliomnak nincsenek szavai. A típus, a figura izgathatta Molnárt, megírta korábban novellában is (Altató mese); már ebben is ott a túlvilági hivatal, a tisztítótűz és a visszatérés. Így kezdődik, könnyed, csevegő hangnemben: „A ligetben, az egyik bódéban volt egy furcsa ember. Úgy hívták, hogy Závoczki. Ez a Závoczki nagy csirkefogó volt, mindenkit megbántott, sokat megvert, néhányat meg is szúrt késsel, lopott, csalt, rabolt, de azért nagyon jó fiú volt, és a felesége nagyon szerette.” Azt is megtudjuk, miért „jó fiú”: „Otthon nem volt pénz, és Závoczki szégyellte, hogy otthon nincs pénz. Fájt a szíve, hogy a szép, fehér arcú kis cselédnek kenyérhéjat kell ennie vacsorára, de hogy az asszony ezt ne tudja, hát rárivallt, szigorúan…” Liliom itt még egyedül megy rabolni, s azért lesz öngyilkos, mert lekési a bőrgyár pénztárnokát, nem sikerül pénzt szereznie. A darabban és a mostani előadásban Ficsúr (Borsi-Balogh Máté) viszi bele a rosszba. Csábító persze, hogy pénzük lesz, hogy majd kimennek Amerikába, de a „vagyonőr”-t várva egyre nyugtalanabb. Igazából nem fűlik a foga ehhez az akcióhoz, pláne, hogy egy általa markolt kés használatára is sor kerülhet benne. Patkós Márton gyakorolja ugyan a fedőszöveget (közben a nézőkre fogja a kést), de nem tud megbarátkozni a feladattal: „Jó estét kívánok. Kérem szépen, hány óra?”

Senki nem beszél az érzelmeiről, sőt titkolja. Mert nem akar gyengének látszani, mert szégyelli őket. Az elbeszélésben is, a drámában is. Még Muskátné is: arról sem beszél, hogy szerelmes Liliomba, arról meg pláne nem, hogy fél az öregedéstől, ezért öltözik hivalkodóan. Liliom pedig úgy csinál, mintha nem zavarná, hogy Muskátné kirúgta. Mindenki megjátssza magát. Juli még Liliom halála után is csak dadog (Bíró Bence változatából idézek): „Te csak most aludjál, Liliom… Nekik semmi közük hozzá… Senkinek nincs semmi köze hozzá… Még neked sem mondtam meg soha… Csak most mondom… bevallom… Komisz, durva, szemtelen, édes, drága…” És végül nem mondja ki, hogy „Szeretlek” vagy „Szerettelek”. Ennyit mond csak: „Én téged nagyon…”

Szerette pedig. Nem derül ki, miért. Ő sem tudja. Szerette. És hát Liliom is szerette őt.

A rendezések általában nem hangsúlyozzák Liliom durvaságát, Kovács D. Dániel sem, a kognitív disszonancia nem izmosodik meg bennünk, ha megfogamzik egyáltalán. Csak sajnálatot érzünk, netán részvétet. A négyeshatoson félelmet is éreznénk, esetleg csak azt, különösen pénteken vagy szombaton, este tíz után. De ha figyeltünk, többet tudunk arról, mi van a magabiztosnak tűnő agresszivitás mögött.

Az előadást furcsamód az teszi megrendítővé, hogy – mint említettem – minden szentimentalizmus hiányzik belőle. Ahogy már Babarczy László a nyolcvanas évek elején, Bíró Bence is megváltoztatta az utolsó három szín (összesen hét van) sorrendjét. Sőt, az ötödiket ketté is vágja. Amikor felmegy a függöny, a földön fekvő, vérző Liliom körül rendőrök, mentősök sürgölődnek – ez az ötödik kép második fele. Amit tehát a következőkben látunk, a haldokló látomása, majdnem végig. A rendőröket és a mentősöket angyaloknak, Isten detektívjeinek nézi, akik az ő lelkiismeret-furdalásának adnak hangot, hisz tudja, hogy magára hagyta, pénz nélkül hagyta Julit, aki egyedül fogja megszülni a gyereküket. A komor látomásba némi játékosság is fér, a visszarepülő bögrével és csak a Hollunder fiúnak (Jéger Zsombor) nem nyíló ajtóval. Ez mintegy a rendező ajándéka: egy kicsit lélegezzünk fel. (Az előadás utolsó képe az eredeti ötödiknek az első fele, de nem akarom a szőrszálat hasogatni.)

Molnár Ferencnél Ficsúrnak semmi bántódása nem esik, simán megszökik Linzmann (Csuja Imre) elől. Bíró Bencénél Linzmann egy lövéssel leteríti. Nem akarta pedig. Csak ő is ideges lett. „Szerinted én meg akartam…? – kérdi Liliomtól. – Szerinted én arra szerződtem, hogy embert öljek? Harminc évet szolgáltam, kapitányi rangig vittem, de soha elő sem kellett vennem a fegyvert.” Linzmann az a volt rendőr, aki az elején igazoltatta Liliomot és Julit. Ficsúrnak azért kell meghalnia, hogy a hatvanöt éves, de dolgozni kényszerülő Linzmannból kibukjon az elfojtott feszültség. „Mi bajotok van nektek? Így kell? Mikor akartok felnőni? Miért nem dolgoztok? Az egész istenverte generációtok… Azelőtt legalább munka után volt mindenki világmegváltó meg anarchista. Most meg kiröhögöd a barátod, ha könyvelő akar lenni. Én voltam könyvelő, jó az. Ennél biztos jobb… Amikor meg nem lesz belőletek Messi meg Madonna, mentek rabolni? Kifosztjátok a másikat? A becsületes embereket. De nem csináltok semmit. Lopni, az jó lenne. Ez jut eszetekbe, ha pénz kell?” Súlyos szavak, attól is, hogy egy nagy színész mondja őket. Stuber Andreának teljesen igaza volt, amikor 2023. október 7-én ezt jegyezte naplójába az „ütős monológ”-ról: „voltaképp ez az előadás csúcspontja.” Az előadás két órájában sokat tudunk meg arról a társadalomról, amiben élünk.

Vannak persze sikeres emberek. Marika és Hugó (Vajda Milán) igazán elégedettek lehetnek. Hugó ételfutárból krupié lesz, nemsoká házat vehetnek Tétényen.

 

Patkós Márton és Józsa Bettina (fotó: Horváth Judit)

 

Igazából egyetlen problémám van. Lehet-e napjainkban Liliomnak vallásos látomása? Takaros látomás, annyi szent, még énekelnek is benne. De hogy egy mai Liliom hívő lenne? Nehéz ma már a Liliomot játszani. Az Örkényben mindenesetre, Bíró Bencének is köszönhetően, kihozták belőle a legtöbbet, amit lehet. Sajnáltam, amikor huszonöt előadás után levették a műsorról.

 

Hartai Petra és Alföldi Róbert – Liliom, Budaörsi Latinovits Színház (fotó: Borovi Dániel)

 

A Liliomot egy másik előadásban is bemutatták 2023. december közepén a Budaörsi Latinovits Színházban, a rendező Kovalik Balázs, a címszereplő Alföldi Róbert. Csak egyszer láttam – többször kellene, hogy (hosszabban) tudjam elemezni. Elsőre úgy tűnt, túlzásba vitték a dekonstrukciót: aki nem ismeri az eredeti művet, nemigen fogja tudni, mit látott. Már csak azért sem, mert a Liliom története (dramaturg Ari-Nagy Barbara) szerintem ledobja magáról az LMBTQ-problematikát – az előadásban Muskátnéból Muskát lesz (Ilyés Róbert), Marikából pedig Marcika (Juhász Vince). Ezen Hugó (Böröndi Bence) mégoly nagyszerűen előadott monológja sem segít, ahogy a különböző rendezők stílusában készült rövid filmbetétek sem, hisz a humorukat elsősorban az élvezheti, aki otthonos a parodizált rendezők életművében. És azért sem lehet kibogozni a történetet, mert Liliom alakja összeolvad Alföldi Róbertével, pontosabban egy Alföldire hajazó művész alakjával, amiből – úgy tűnik – nem sül ki sok jó. Nyilván szörnyű, ahogy Magyarországon a politika üldözi a szexuális másságot, nyilván szörnyű, ahogy Alföldivel mint művésszel bántak, ahogy néhány kegyenctől eltekintve tízmillió emberrel bánnak, minderről beszélni kell, folyamatosan. Csak azt hiszem, nem a Liliom segítségével. Az maradéktalanul kiderül, hogy Alföldi Róbert nagy színész és Kovalik Balázs nagy rendező. Nagy ötlet, ahogy az egész beállítódik a halál távlatába: innen nézve még nevetségesebb a Nemzeti mostani igazgatójának mohósága. De nem ez a fő művük. (Ugyanakkor könnyen lehet, hogy nekem még tanulnom kell Kovalik rendezői nyelvét.)

Talán Molnárnak sem a Liliom a legjelentősebb alkotása. De oka lehet, hogy annyiszor veszik elő. Ez az „El kell számolni” túlságosan nyugtalanító mondat.

Magyari Imre

JEGYZETEK

¹ Eredetileg a Lázadó dramaturgiák – Dráma-íróportrék című kötetben jelent meg a Palatinus Kiadónál 2003-ban.

² Vezér Erzsébet [válogatta]: Ady Endre publicisztikai írásai I–III. kötet, Szépirodalmi, 1977. III. 312.

³ A Fráter Zoltán szerkesztette Esszék, kritikák (Akkord Kiadó, 2002) második kötetéből vettem a szöveget (281–284.).

⁴ Barta János Klasszikusok nyomában – Esztétikai és irodalmi tanulmányok című kötetéből ismerem (Akadémiai Kiadó, 1976).

⁵ Krusovszky Dénes: Mitől boldogtalan a magyar író?, Magyar Narancs, 2018. október 13.

⁶ Schein Gábor: Az Abigél műfaji kódjai és emlékezetpolitikája, Jelenkor 2022/6.

⁷ Bényei Tamás: A middlebrow irodalom és a huszadik század közepének irodalmi kultúrája, in: Bényei Tamás – Kállay Géza (főszerk.): Az angol irodalom története, 6., Kijárat Kiadó, 2022, 187–205.

⁸ Bécsy Tamás: A siker receptjei, Kodolányi János Főiskola, 2001

⁹ Sárközi Mátyás: Liliom öt asszonya, Noran Kiadó, Budapest, 2008; illetve Sárközi Mátyás: Színház az egész világ, Noran Kiadó, 2010 – benne a Molnár Ferenc regényes élete és a Liliom öt asszonya című írások

¹⁰ Hankiss Elemér: A befejezetlen ember – Gondolatok a világról, az emberről, a szabadságról, Helikon Kiadó, 2014, 319.