Molière: A fösvény – Szolnoki Szigligeti Színház

Egyértelműen Molière és Harpagon tehetnek a bonyodalmakról. Ezért az Antal Csaba tervezte színpad jobb oldalán mementóként láthatja mellszobraikat a közönség. A szereplők, mintegy segítségképpen, többször is a két gátlástalan bajkeverőre tekintenek. Az író és főszereplője az akadálya a szerelmesek egymásra találásának. A színpad bal oldalán a mobil vécé a szimbóluma a cselekmény helyszínéül szolgáló háztartásnak. A ház ura által szünet nélkül veszélyben érzett pénznek itt az állandó helye. Ezt leszámítva minden és mindenki mozgatható, áthelyezhető a rigorózus családfő kénye-kedve szerint, és főleg helyettesíthető.

A Városmajori Szabadtéri Színpadon a Szolnoki Szigligeti Színház előadása Szabó Máté rendezésében volt látható.

Bíró Panna Dominika, Mucsi Zoltán és Hajdu Tamás Miklós (fotó: László Róbert)

„Molière-nél se szeri, se száma a nagyszerű jeleneteknek! De egy kézen összeszámlálhatjuk a sikerült végkifejleteit.” Denis Diderot vélekedett ennyire szkeptikusan a francia író darabjainak zárlatairól. Ezért is nehéz emlékezetes előadást rendezni Molière-ből. A cselekményt egyszerre jellemző harsány humor és erőteljes társadalomkritika zárlataként nemegyszer indokolatlannak, kierőszakoltnak ható happy end nem könnyíti a színpadra állítók dolgát. A fösvényben, ahogy a szerző egyéb darabjaiban is, az egzotikus kalandok miatt szétszakadt család tagjainak egymásra találása hosszú évek után a világ átláthatóságának, harmóniájának ígéretét jelentette a XVII. században. Ma már ennél azért összetettebbek a nézői elvárások.

A szolnoki előadás készítői tisztában vannak azzal, hogy A fösvény igazából a zárlat felől fogható meg. A végjáték a nagyon is hús-vér valóságot ötvözi a szürreálissal. A végről többet elárulni poén- és hatásgyilkosság lenne.

A fösvény tipikus szerepdarab. Mégsem „csak” one man show-ról beszélhetünk, hiszen a játszótársak mindent elkövetnek azért, hogy a címszereplőnek (átvitt értelemben) lehetősége legyen lecsapni a magas labdákat.

Kertész Marcella a manipuláció nagyasszonya. A házasságközvetítő Eufrozina a piacból él, ha bajba kerül, a talpára esik, de lelke is van. A színésznő az előbbi kettősséget érzékelteti nagyszerűen. Duója Harpagonnal – amelyben az okos, de anyagi lehetőségeit tekintve csekély mozgástérrel rendelkező asszony finoman próbálja rávenni nem kevésbé ravasz partnerét, hogy az valami pénzecskét juttasson neki a szolgálataiért cserébe – az előadás nagy kettőse.

A házasságszerzőhöz hasonlóan libikókát játszik gazdájával Vallér. Csákvári Krisztián karaktere afféle titkos ügynökként és belső inasként épül Harpagon háztartásába, hogy imádottja, Lizi (Bíró Panna Dominika) közelében lehessen. Csákvári hanyag eleganciája és kiismerhetetlen kőarca nem a Molière-darabokban megszokott szerelmest rejti. A szerepformálás a döntés lehetetlenségét húzza alá. Vallérnak egyszerre kell megfelelnie a faszari elvárásainak és fenntartania a reményt Liziben, hogy szerelmük végül beteljesedik.

Mucsi Zoltán játéka Harpagon szerepében a be nem teljesült szerelmekről szól. Harpagon mindenáron birtokolni és uralni akar. Néhol látszik, hogy vágyik a jövendőbelijére, de a másik, beteges vonzalma az anyagi javakhoz a zárlatban sokkal erősebbnek bizonyul. Ám a környezetében élők miatt a pénzt sem birtokolja igazán. A címszereplőt nemcsak az alkalmazottaihoz, házának népéhez, de még a gyerekeihez sem fűzi érzelem. Harpagon őszintén reménykedik abban, hogy az utódait (is) túléli. Gyökeresen akkor sem változnak meg a dolgok, amikor megpillantja a bájos és nálánál jóval fiatalabb Mirát (Cseke Lilla Csenge). A megkérgesedett szívben mégis oly valami éledezik, amire előtte nem volt példa. Mucsival lehetetlen együttérezni az első részben, hiszen Harpagont gyémántkemény szívű vénembernek láttatja.

A címszereplő mély pillanatait a szünet után élvezhetjük igazán. Amikor pénzfetisizmusát feledni látszik, akkor derül csak ki, hogy mekkora színész Harpagon. Fiát (Kleant: Hajdu Tamás Miklós) faggatja Mira iránti igazi érzelmeiről, hogy utána még jobban kidomborodjék a kaméleon valódi, könyörtelen énje. Mucsi alakításában azonban az öntörvényű kíméletlenség mögött felsejlik a torz lélek gyermeki, már-már ártatlan dimenziója is. Az elveszettnek hitt pénz okozta lelki lemeztelenedésnek köszönhetően a monománia, a közvetlen környezet felett gyakorolt korlátlan hatalmaskodás az elárvulás, a kiszolgáltatottság fokozatainak megmutatásába fordul. A sírós hanglejtés és az elkámpicsorodott gesztusok jelzik, hogy a gyerektől elvették a játékát, és ezzel a teljes világa vész el, talán visszahozhatatlanul. 
A pénz nem boldogít, de nagyon nem árt, ha van. Annál, ha nincs pénzed, csak egy nagyobb tragédia létezik, ha van. A fösvény lendületes szolnoki előadása azzal jut túl a klasszikus darabokra jellemző közhelyeken, hogy nemcsak vígjátéki, hanem drámaian végletes jellemtorzulásként mutatja Harpagon pénzimádatát. A második részben olykor már-már azonosulásra csábít az előadás a kétségtelenül formátumos zsugorival.

Szekeres Szabolcs