Szophoklész Elektrája, avagy a női Hamlet Kolozsváron

 

Emlékszem, Bogdán Zsolt – aki immár harminc éve, mióta megkapta a diplomáját, a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja – 2002-ben égre-földre kereste Jan Kott Hamlet és Oresztész című tanulmányát, mivel Szophoklész emblematikus hősének megszemélyesítésére készült. Ráadásul az Elektrát az Akropolisz lábánál, a híres ókori Herodes Atticus Színházban adták elő, az athéni „Kulturális Olimpia” keretében, három hónapos próbafolyamatot követően, összesen két alkalommal, de több ezer néző előtt. Ez volt Bogdán második román nyelvű szerepe. Az első egy évvel korábban, Vlad Mugur hattyúdalában éppen a Hamlet Claudiusa.

 

Bogdán Zsolt és Maia Morgenstern – Elektra, Herodes Atticus Odeon (2002)

 

A görög Yiannis Margaritisnek, aki többször dolgozott már Romániában is, az volt az elképzelése, hogy az antik színházban Bogdán és a címszerepet játszó „nővére”, Maia Morgenstern beszéljenek románul, a többi szereplő – az akkori görögországi színházi élet színe-java –, illetve a kórus pedig ógörögül. A rendező a különböző nyelvek zeneisége közötti harmóniát igyekezett felmutatni, amihez hozzáadódtak a norvég zeneszerző, Arild Andersen később lemezen is megjelentetett kompozíciói. A látványtervező (díszlet, jelmez, maszkok, sminkek, képi világ) a Magyarországon is jól ismert, nemzetközi hírű Carmencita Brojboiu volt, aki hamarosan ugyancsak a Kolozsvári Magyar Színházhoz szerződött. (Az előadásról készült fotókat szintén neki köszönhetjük.)

Az ókori bosszúdráma a legrégibb folyamatosan működő magyar hivatásos színházban több mint húsz évvel később került színre két sepsiszentgyörgyi alkotó, Kali Ágnes és Botond NAGY szövegadaptációjában. A 30 éves rendező, aki negyedszer állított színre előadást Kolozsváron, a produkciót egyfajta „koncertként” fogta fel, amelyben Claudiu Urse eredeti zenéje, illetve zörejekből, érdekes akusztikai elemekből álló „sound design”-ja és a színészek természetes (és gyönyörű) szövegmondása mintegy drámai szimfóniát képez. A hangszőttes mellett a rendező fénytervei teljesítik ki a teátrális harmóniát. Persze, a jól szervülő, különleges audiovizuális megoldások célja is az expresszív mozgásokkal dúsított, sallangmentes színészi játék alátámasztása. Nagy Botondot az UNITER zsűrije fel is terjesztette a Legjobb rendezés és a Legjobb fényterv díjaira.

A 2023. június 13-án bemutatott, és az Európai Színházi Unió 20. Fesztiválján is szereplő előadás zárta 2024. áprilisban a prágai Új Komédia Nemzetközi Színházi Fesztivált, amely ezúttal az „Identitás, forradalom, identitás-forradalom, önazonosság” alcímet viselte; témája tehát mélyen tükrözte a mai ember lelkiállapotát. A csehországi vendégjáték sikerén túlmenően, a kolozsvári Elektra hasonló fogadtatással vett részt Jászvásáron a „Romániai Kreatív Hét” (Romanian Creative Week) elnevezésű rendezvényen, valamint a Nagyváradi Nemzetközi Színházi Fesztivál versenyén.

A magyar határ közelében található szecessziós város egyébként arról is nevezetes, hogy Jászai Mari legnagyobb és legkedvesebb szerepét, Elektrát 1897. augusztus 15-én itt adta elő egyetlenegyszer, a Rhédey-kertben, rekonstruált görög színpadon – jótékonysági céllal. (A bevétel egy részét a kolozsvári Mátyás-szobor felállítására ajánlották fel.) 127 év múltán a legendás színésznő kései utódja, Albert Csilla lenyűgöző Elektra-alakításával pedig éppen Nagyváradon nyerte el a Legjobb női főszereplőnek járó díjat.

Ugyanezen az eseményen, ahol a kolozsvári produkciót jelölték még a Legjobb rendezés és a Legjobb előadás díjára is, Dragoș Buhagiar  a Legjobb díszlet- és jelmeztervezőnek ítélt elismeréssel gazdagodhatott.

Buhagiar szcenikai megoldása kívülről kazettás felületnek tűnik, amiről azonban hamar kiderül, hogy valójában akár „üzenőfalként” is funkcionáló papírdíszlet. Belül viszont gyapjúszőrrel kibélelt játéktér, amelynek nyíló-csukódó-forgó ajtói hol elzárják, hol felmutatják a mögötte zajló történéseket. Ugyanakkor maguk a falak is részt vesznek a drámában: összenyomják, máskor kitágítják a teret, feltárnak és elrejtenek, lélegeznek és zihálnak, megmerevednek és lüktetnek. Ritmusuk és mobilitásuk leginkább Székely László térköltészeti terveire emlékeztet. Például a Székely Gábor által rendezett Danton halála szcenográfiájára 1978-ban, az egykori budapesti Nemzeti Színházban. „Játékuk” soha nem öncélú, kizárólag a tragédia színészi alakításait, a dráma kiteljesítését segítik. Az Elektra-díszlet textúrája az aranygyapjú mítoszát és az áldozat eszméjét is idézheti.

A kellékek szintén számtalan egyénileg megfejtendő asszociációs lehetőséget kínálnak: a természet ősi küzdelmétől (szarvasagancs-korona), az uralkodói jelképen át (királyi korona), a legközönségesebb mai eszközökig (takarítógép, ventilátor, kis állólámpa régi ernyővel, játékmaci). A gyötrelmes fulladásos halált okozó műanyag fóliát is beleértve – mely másrészről eszünkbe juttathatja a mai környezeti katasztrófa veszélyének hatását, ha például arra a tengerben nejlon zsákban vergődő delfinre is gondolunk, amelynek a haláltusája évekkel ezelőtt bejárta a világhálót.

Az áldozati bárány terében megforduló szereplők ilyen-olyan okból, de valamennyien a tragikus sors martalékai. Hiszen kifogás vagy sem, a bűntársával összeházasodott Klütaimnésztra hangoztatja, hogy meg-győződésből ölte meg első férjét, miután az feláldozta és legyilkolta a lányukat, Iphigeneiát. Erre Elektra ellenvetése, hogy az istenek akaratából tette, amit tett, hogy megvédje a házukat és a hazáját. Ő ellenben apja halálát bosszulja meg öccsét fegyvernek használva. Persze, a bosszúdráma nem egy bírósági tárgyalás, és nem is kezeli cinikusan Hamlet ama megállapítását sem, hogy: „nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi azzá.” (Arany János fordításában, Második felvonás, 2. szín.) Ennek a tragédiának egyértelműen Elektra áll a középpontjában, tehát hozzá képest minden szereplő csak az ő viszonylatában vizsgálandó. Akárcsak Hamlet esetében. Márpedig, ahogy Jan Kott megállapította az Élektra, Hamlet és Oresztész című tanulmányában, Élektra és Hamlet egyaránt „nemet mond arra a világra, amelyben egy trónbitorló és gyilkos foglalja el a trónt és apjának ágyát.”¹

 

Györgyjakab Enikő – Elektra, Kolozsvári Állami Magyar Színház

(fotó: Biró István)

 

Kott szerint, Hamlet az első négy felvonásban Élektra szituációjában van, csak az ötödik felvonásban lesz az Oresztészében. Elektra a múlt emlékezete, egyúttal annak jövőre ható „élő jelenléte a színpadon”, míg Oresztész feladata az, hogy öljön. De Elektra nem csak az apja miatti bosszúállás okán készteti gyilkolásra az öccsét, hanem azzal a méltatlan állapottal is, amelyben Oresztész találja fundamentalistává vált nővérét, amibe apjuk gyilkosai taszították őt. Lényegében Elektra maga „Oresztész tettének drámai és pszichológiai motivációja.”²

Az idézett tanulmány kiemeli, hogy Hamlet monológjai azért is nagyon fontosak, mert nála a választás a tudatban és nem a tettben játszódik le, és ezt csak önmagával beszélheti meg; míg Élektra beszélgethet a barátnőiből álló Karral.³ Ám a kolozsvári előadásban nincsenek barátnők és nincsen Kar: Albert Csilla Elektrája a monológgá vált szövegrészek szempontjából jobban hasonlít Hamlethez, mint Szophoklész címszereplője. Ugyanakkor az ő elzárt helyzete, magánya, tehetetlen gyűlölete, elhúzódó várakozása, továbbá társadalmi és kvázi nemi identitásától való megfosztása még kilátástalanabbnak mutatja szerencsétlen életét, és érthetőbbé teszi néha szélsőséges viselkedését például a húgával szemben.

A némileg egy öntudatosabb Opheliára hajazó Khrüszothemisz Román Eszter kitűnő megformálásában nővére ellentétének tűnik mindenben. Tőle is elvették a férjhez menés, gyerekszülés lehetőségét, de megtarthatta nőies szépségét, díszeit, anyjával való kapcsolatát. Elektra húga ugyanis bár megveti apja gyilkosait, nem lázad ellenük. Sajnálja apja halálát, de nem ölne érte. Nagyon szereti a nővérét, még irigy kínzásait, állandósult durva szemrehányásait is megbocsátja neki, és megpróbálná megóvni a rá váró további megaláztatásoktól, szenvedésektől, a mint Hamletet, Elektrát is várhatóan sújtó száműzetéstől. Amennyire képes, igyekszik nővére kedvére is tenni, és nagyon boldog, hogy ő viheti meg testvérük hazaérkezésének a hírét. Elektra tehetetlenül lázadó fanatikus gyűlöletével szemben, Khrüszothemiszt szelíd, belenyugvó szeretet jellemzi. Úgy véli, a nők gyengék, s bár Elektrának kétségkívül igaza van, nem kellene feleslegesen kiabálnia, mert „ha azt akarom, hogy szabad legyek // Mindenben a hatalmasoknak engedek.” A címszereplővel együtt sok néző (és recenzens) magyarázhatja ezt a nézetet gyávasággal, opportunizmussal, de azért valljuk be, általában inkább Khrüszothemisz véleménye hasonlít az átlagemberekéhez.

A szociális és szexuális értelemben egyaránt elidegenített Elektra szinte eggyé válik elhalt apjával,⁴ akinek véres inge lesz az egyetlen öltözete, melyet a méltatlan függésbe kényszerített és vénlányságra kárhoztatott nő a fehérneműje, és lyukas harisnyanadrágja felett visel. Az ing zsebében, egy kis papírfecnin találja meg azt a piros X-et, amely mint „categoricus imperativus” vetül rá további rablétére.

Hamlet Elektrához hasonlóan azonosul az apjával és tagadja meg paráznának ítélt anyját, aki apja gyilkosának lett az ágyasa. Csakhogy Gertrud semmit nem tudott a bűntettről, Klütaimnésztra viszont be is vallja tettét. S ráadásul bűntárs szeretőjével páváskodva kínozza saját gyermekét, akitől megtagadta a királylányhoz és asszonyhoz illő életet, miközben ő újra teherbe esett. S mi tagadás, hosszú hajával, aranyló köntösében, gömbölyű hasával együtt szépséges celebnő válik belőle, a lábai előtt heverő új férje egy ventilátorral még meg is segíti a reflektorfényben pózoló szépséget „á la topmodell kerestetik”. Györgyjakab Enikő előnyös adottságai és színészi érettsége mellett mozgásszínházi tapasztalataival árnyalja tovább Klütaimnésztra szerepét.

A gyermekeivel szemben érzéketlenül gonosz, attraktív királynőhöz látványosan passzol karcsú, kisportolt, jól öltözött szerelmes aranyifjú társa, Aigiszthosz – tökéletesen üres fejével, súlyos beszédhibájával, a koronával egyensúlyozó pitiánerségével együtt. Szánalmas, ahogy a szakuraként bezuhogó véres ingeket próbálja összeszedni. Mindamellett Váta Lóránd némi fanyar humort is belevisz az alakításba, hisz mégiscsak színházban vagyunk. Például, amikor a szolgaként tartott Elektra kezéből ijedt dühösen elmarja a köntösét, amely a lány meggyilkolt apjáé volt. Vagy amikor keresvén a „vendégeiket”, akik a „jó hírt” hozták Oresztész haláláról, egyenként megszemléli a szétszórt kellékeket, mindegyiket lereagálja, ám egyikből sem ért semmit… S erős késéssel csak akkor döbben rá a valóságra, amikor felfedezi vadásztrófea módjára a falra agga-tott halott feleségének, illetve kivégzett bűntársának a fejét – akit ugyanúgy, mint Claudius Gertrudot, tényleg szeretett. A jóslat beteljesedett: ahogyan anyagyilkossá váló fiára csimpaszkodva Klütaimnésztra tette az imént, Aigiszthosz is nyugodtan fogadja megjövendölt végzetét.

 

Albert Csilla – Elektra, Kolozsvári Állami Magyar Színház

(fotó: Biró István)

 

Az előadás valójában egy rémlátomásokkal telített vízió, amelyben Albert Csilla szinte lélegzetelállítóan hatásos, végtelen egyszerűségében nagyívű alakítása kisebb-nagyobb allúziókkal alátámasztja „női Hamlet” létét is. A bolond álcát magára öltő Hamlet igazsága Yorick koponyájában testesül meg; Elektra kezén ugyanezt jelzi a gyakran megjelenő fény. Hiszen az „Elektra” név etimológiája szerint sugárzót jelent. A monológok, a szöveg mennyisége és minősége szintúgy Shakespeare „Dán királyfijával” rokonítják. A tépelődés, a tehetetlenség, az egyre fogyó remény Elektrát magányos viaskodásra kényszerítik.

A görög királylány sorsa nem magánügy, még csak nem is családi tragédia. Az előadás kezdetén az első megszólaló, Oresztész nevelője is egy egész „gyász-gyötörte nép otthoná”-ról szól. Jan Kott szerint kívülről ered a Hamletre és Élektrára egyaránt jellemző „tagadásszituáció”, amely az öngyilkosság és a bosszú közötti „kényszerválasztást” követeli. Mivel „az erkölcsi rendet megsértették, vagy vissza kell állítani, vagy távozni kell ebből a világból.”⁵ Hisz „kizökkent az idő” – mondja Hamlet. A kolozsvári szövegadaptáció szerint a görög hősnő így foglalja össze kilátástalan helyzetét:

Én várom Oresztészt, várom, és közben sorvadok.

Ő egyre csak késik, nem lesz vége ennek,

Minden várható reményem tönkretette már.

Ki is lehetne ily helyzetben józan vagy jámbor?

Hisz gonosz dolgok között

Az ember oly könnyen gonoszra kényszerül.”

A bosszúállás kötelezettsége Elektra esetében kizárja az önkezével bevégzett élet gondolatát is mindaddig, amíg Oresztész halálhíre meg nem érkezik. Albert Csilla „női Hamletjének” bensőséges egyszerűséggel felépített incselkedését az öngyilkossággal pszichológiai szempontból is jól kiegészíti a gyermekkori emlékkép, amikor még a ma már gyűlölt anyjával és húgával boldogan hengergőztek, játszottak együtt. Rímel majd erre az a pillanat, amikor halottnak hitt öccse sisakját felöltve, mint sajátját idézi meg az autóversenyző halálát, és a rossznak ígérkező véget megakasztva az élő Oresztész végre felfedi magát. Ez a sisak olyan Albert Csilla Elektrájának, mint Jászai Marinak a híres halotti urna volt. (Színháztörténetileg Tompa Gábor negyedik Hamlet bemutatójának kezdetén erre is asszociálhattunk, amikor a nyitott színpadon felfedeztük a Hamlet apjának hamvait rejtő urnával Opheliát, illetve az őt megszemélyesítő Tótszegi Zsuzsát, aki tartásával és dús hosszú hajával együtt ikonográfiailag hasonlított is a színészi pályáját Kolozsváron kezdő nagy tragikához.)

A fiatal Kiss Tamás, aki Shakespeare-dara-bokban is bizonyította rátermettségét – Kolozsváron láthattuk például Rómeóként, Román Eszter megrendítő Júliája mellett, és Laertesként mint Hamlet duplumát Tompa imént említett rendezésében –, Oresztész hamletomán kulcsszerepében is emlékezetes alakítást nyújt. Arcjátéka külön kiemelendő: ahogyan megdöbben nővére helyzetén, majd az a szélsőséges öröm, mely mindkettőjüket összekapcsolja az újratalálkozás nyomán. Mélyen emberi, ahogy a testvérek boldogsága egy pillanatra feledteti velük a bosszúállás kötelezettségét, melyre Oresztésznek újra acéloznia kell önmagát. Akárcsak a dráma kezdetén. A bosszú bevégzését a megfelelő időben ugyanis Oresztész nevelője sietteti, akit a Kolozsvári Magyar Színház társulatába visszatérő Kardos M. Róbert formál meg nagyszerűen: néha kicsit mint egy korszerű Polonius, aki színleg eljátssza a Sírásót is Oresztész „Egérfogójában”.

 

Román Eszter és Albert Csilla – Elektra, Kolozsvári Állami Magyar Színház

(fotó: Biró István)

 

Ez a darab is úgy kezdődik, mint Shakespeare világdrámája, ahol Hamlet külföldről való megérkezésével indul a történet. Csak itt nem a Szellem, hanem a szellemiség serkenti a megölt „Agamemnom megárvult sarját” a bosszúra. A hosszú évek múltán végre szülőföldjére visszatért Oresztész felismerhetetlenül, talpig autóversenyzőnek öltözve várakozik otthona külső „falánál” a nevelőjére, aki őt apja meggyilkolásakor a nővérétől átvett, megmentett, fölnevelt, hogy megölt atyjáért bosszút álljon. S most eljött az idő, és muszáj sietni. Oresztész – akinek ösztökélnie kell önmagát a tettre, ezért goth stílusban, „dárkos” módjára még fekete rúzst is ken a szájára – azt a színjátékot találja ki, mivel a jóslat szerint csak ő egyedül hajthatja végre a bosszút, hogy nevelője „mint jó hírt vivő vendég” előre bemegy, majd őt mint „idegent” becsempészi a házba. Oresztész halálhírét kreált tényekkel támasztják alá: a fiú szerencsétlen balesetben hunyt el egy kocsiversenyen.

Hála Kardos M. Róbertnek – aki a „görög-román Oresztész”, azaz Bogdán Zsolt osztálytársa volt a marosvásárhelyi színiakadémián, és szintén egyike lett annak a hét friss diplomás színésznek az „aranyévfolyamból”, akiket Tompa Gábor 1994-ben leszerződtetett –, paradox módon ez a kvázi „színház a szín-házban” jelenet lett a legderűsebb Botond NAGY rendezésében, ezzel is bizonyítva, hogy az egész csak színjáték.

Oresztész nevelője ugyanis mai takarítóként, jellegzetes narancssárga kezeslábasban, munka közben játssza be magát Klütaimnésztra házába. A fülhallgatóján keresztül üvöltő zene, amire mozog, vélhetőleg elnyomja az ipari porszívó zaját, mellyel szisztematikusan – szimbolikus értelemben is – végig takarítja a helyiséget, kiszívva a legkisebb oda nem valót, beleértve Klütaimnésztra fejéről hosszú ál-haját. Látszólag egyáltalán nem zavartatja magát a jelenlévőktől, majd amikor a királynő közbelép, átadja az „örömhírt” Oresztész haláláról; ellenben ahhoz, hogy az asszony kérdését is meghallja, Klütaimnésztrának kell eltávolítania a headset-et a vendég füléről. A nevelő megpróbál szemmel és arcjátékkal jelezni a hír hatására sokkos állapotba került Elektrának, de az nem veszi a jeleket, még a játékmackót sem képes értelmezni. Egészen addig, míg saját maga meg nem bizonyosodott, hogy a testvére tényleg él és „itt van”. A bosszú végrehajttatik, Elektra pedig visszakapja méltó pozícióját: szép estélyi ruhába öltözik tehát, és igazi nőként zárja az előadást.

A tapsrend is gondosan megkomponált. Kardos M. Róbert, mint a – néha szó sze-rint is mackós – nevelő a XX. századvégi diszkók táncolni nem tudó jópofa srácainak mozdulatával kíséri a fiatal színészcsapat meghajlásos tablóját, majd ő is csatlakozik a közönség által sokáig ünnepelt színjátszók koreográfiájához. Az egész olyan, mint Shakespeare idejében az előadást záró dzsigg hatása lehetett: felszabadít a tragédia nyomása alól. Ahogy ideig-óráig talán megszabadít a hétköznapok feszültségétől is.

Darvay Nagy Adrienne

JEGYZETEK

¹ Jan Kott: Istenevők, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998, 298.

² an Kott: i. m. 390.

³ Jan Kott: i. m. 299.

⁴ Jan Kott: i. m. 298.

⁵ Jan Kott: i. m. 299.