Bertolt Brecht – Hanns Eisler: Galilei élete– Örkény István Színház

 

A Galilei élete című Brecht-darabnak három változata van: a dániai 1938/39-ből, amit 1943-ban mutattak be Zürichben, az amerikai 1945-ből, ezen Brecht az atombomba ledobásának hatására még alakított, a bemutatót 1947-ben tartották Los Angelesben, és a berlini 1955-ből: Kölnben játszották először, Brecht aztán még változtatott a szövegen saját színháza, a Berliner Ensemble számára. A három változat tehát eleve öt.

Vigasztalódjunk: igazából minden drámának rengeteg változata van, hisz minden előadása egy új variáció.a

Most mindenesetre itt a Madách téri, jelentősen meghúzott, 2024. október 4-én bemutatott változat, Ungár Júlia nagyszerű fordításában, Polgár Csaba átgondolt rendezésében. Nem tudom, Brecht melyik verzióján alapul, igazából nem is érdekel.

Nagy drukkere vagyok Polgár Csaba színházának, ami nyilván egyenes folytatása, mutatis mutandis, Mácsai Pálénak. Nagy drukkere vagyok, ha ez a produkció nem is vágott úgy igazán fejbe. Egyrészt nem vághat minden fejbe (úgy igazán), másrészt majd fejbe vág valami más. Azt rendkívül értékeltem, hogy Brechttel ellentétben nem mond látványosan ítéletet Galilei felett; ehhez feltehetően túl sok kompromisszumot kötünk mindannyian, folyamatosan. (És ne má’, hogy Brecht nem kötött!) S az, hogy nem vágott fejbe, korántsem jelenti azt, hogy nem gondolkodtatott el sok mindenen: érdekes módon elsősorban nem is az értelmiség követendő, de nem feltétlenül követett magatartásán, hanem Galilei szűkebb környezetének tagjaién, nemkülönben a hatalom képviselőién és a hatalomhoz törleszkedőkén. Még Ludovico Marsili (Ficza István) anyjáén is, aki színre sem lép, csak megemlítik. Ez azért valami!

Színház ez a javából!

„Brecht drámai életművétől – írta visszatekintőleg Molnár Gál Péter némi, Brechthez nagyon is illő derbséggel a Koldusopera Bárka-beli előadása kapcsán a Mozgó Világ 2006/7. számában – meszet köpött a honi közönség. A színházi szakma pedig pontos érzékkel egyetemlegesen undorodott. Elvette tőlük a könnyes szavakat, elvette a szép, barna, áldrámai hangot, a színpadi bőgést, a szabadjára eresztett, csapkodó szenvedélyeket. Okos, gondolkodó színészeket kívánt, gesztikus tőmondatokban fogalmazókat. … Egyedül a Koldusoperát bocsátották meg neki.”

Ezzel az egyetemleges undorral ment szembe annak idején Major Tamás. Koltai Tamás írta Majorral való beszélgetéseit monológgá formáló könyve (ILKV, 1986; ez Major halálának az éve is, élete hetvenhetedik esztendejében hunyt el) előszavában: „Pályájának utolsó másfél évtizede páratlan megújulás vagy inkább visszatalálás régi önmagához, a háború előtti renitens, kutató szellemiséghez. Eddigi »háziszerzői«, Shakespeare és Molière mellé végre manifesztálhatja magában a titkos Brecht-hívőt, és nagy kedvvel, bár változó eredménnyel veszi sorra az elidegenítő effektus mesterének darabjait. Mi több: Brecht kíméletlen, társadalmat analizáló kritikai pontosságát általános módszertani elvként érvényesíti más rendezéseiben is.” Koltai talán szűkre is szabta a „megújulás” intervallumát, hisz A vágóhidak Szent Johannája már 1968-ban, a Galilei élete, Bessenyei Ferenccel a címszerepben, még korábban, már 1962-ben színre került. Ez utóbbi előadásáról Walkó György így vélekedett a Nagyvilág 1962/5. számában: „A Nemzeti Színház Galileije az utolsó szövegváltozathoz és a Brecht-színház Budapesten is bemutatott előadásához igazodott. Tisztelettel ragaszkodott mintaképéhez, de nem másolt szolgai módon. Major Tamás rendezése budapestire hangolta át a berlini Galileit, s ez a darabnak inkább javára vált, mint kárára. A brechti dramaturgia »engedményei« a Galileiben menlevelet adtak az idehaza otthonos, konzervatívabb játékstílusnak, nem kényszerítették a művészeket járatlan utakra. […] Major Tamás szerencsésen oldotta fel Brecht színpadi koncepciójának ez esetben eléggé merev, sőt már-már steril intellektualizmusát. Mértéktartó ízléssel, de szabad utat engedett Galilei zabálós-vakaródzó érzékiségének és Virginia aggszűzi besavanyodásának.”

Nem akarnám persze Majort magányos hősnek láttatni; Walkó György az előbb idézett cikkben a kaposvári Csiky Gergely Színház Szilágyi Sándor (ő 1969-ben elhagyta a pályát) rendezte Svejk a második világháborúban és a budapesti Jókai Színház Kazimir Károly rendezte Állítsátok meg Arturo Uit! című előadásait is analizálja.

2016-os összevont nyári számában (7–9.) a Színház című folyóirat már Brecht-revival? címmel tett fel kérdéseket „néhány színházi embernek”, megállapítva, hogy „Az elmúlt két évtizedben a kortárs magyar színházban Brecht neve leginkább Zsótér Sándoréval forrt össze, most azonban darabjai egyre láthatóbbakká válnak…” (A kérdések: Beszélhetünk ma ezeknek a szövegeknek – [mármint a darabok szövegeinek DMI] – különös aktualitásáról? Nem mond-e ellent Brecht teoretikus munkásságának e drámák klasszikus értelemben vett adaptálása? Értő-éltető módon nyúl-e kortárs magyar színház Brecht drámai és/vagy elméleti örökségéhez? És mi érdekel ma minket Brechtből?) A megállapítás ellenére Kricsfalusi Beatrix ezzel kezdi a válaszát: „Bertolt Brecht kétségkívül nem tartozik a magyar színházakban gyakran és szívesen játszott szerzők közé…”

 

Borsi-Balogh Máté

(fotó: Horváth Judit)

 

Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy Brecht az utóbbi időben jelen van a magyar színpadokon.

Most épp az Örkényén, ahol egyébként a színház megalakulása óta négy Brecht-premiert tartottak: A filléres operáét (rendező Bagossy László) 2004 novemberében, az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedéséét (Zsótér Sándor) 2009 októberében, A szecsuáni jó emberét (Mácsai Pál) 2021 novemberében és nemrég, 2024 októberében a Galilei életéét. Ami, ha jól számolom, a darab hatodik magyarországi bemutatója, Major után Ruszt József rendezte meg Debrecenben 1971-ben, Csiszár Imre Miskolcon 1987-ben, Zsótér Sándor Szegeden 2002-ben és Budapesten 2016-ban.

Nagyon fontosnak tartom, amit Nánay István írt 2016-ban Zsótér két előadásáról Törpe lelkek világában címmel a revizoronline.com oldalra: „Ma nem úgy fogalmazódik meg a tudós felelőssége, mint a dráma megírásának időszakában, 1938–43 között, vagy a hidegháború éveiben, illetve a mű berlini premierjekor, az emberiség egészét veszélyeztető atomfegyverkezés évtizedeiben. Változatlanul érvényes azonban a kutatás szabadságának, a megszerzett tudás közkinccsé tételének, a szabad és felelős véleménykimondásnak Brecht által kifejtett etikai követelménye. Zsótért főleg a kereső-kísérletező ember, az öntörvényű alkotó morális dilemmái érdekelhették és érdeklik: a megismerés belső parancsának következményei, a tudás átadásának vágya, a vállalható élet feltételei és lehetősége.”

Gondolom, nyolc esztendővel később hasonlók érdeklik Polgár Csabát és alkotótársait is, hisz öntörvényű alkotókként naponta élnek át morális dilemmákat. A dramaturg, Varga Zsófia szerkesztette műsorfüzetben épp Polgár Csaba említi az őt kérdező Torner Pankának a SZFE ügyét: a hatalom rendkívül magabiztos és arrogáns támadása sokaknál verte ki a biztosítékot. És nyilván kiváló alkalom volt a hűségnyilatkozatokra és a helyezkedésekre is.

 

Az előtérben Terhes Sándor és Borsi-Balogh Máté

(fotó: Horváth Judit)

 

Az Örkény előadásának egyik nagy, kettős vizuális trouvaille-a az Izsák Lilinek köszönhető díszlet és jelmez (díszlettervező-asszisztens Gergely-Farnos Lilla, jelmeztervező-asszisztens Frank Mónika), legalábbis ez a szándék. Mi tagadás, nálam nem jön be. Pedig az olvasópróba-demón (ha ennek találnának egy másik nevet, hálás lennék) és a nyílt próbán még a nagy sivatagokat, sőt az édenkertet is emlegették vele kapcsolatban… Nem, dehogy Galilei dolgozószobáit vagy a Vatikán termeit hiányolom! De ezek a sziklák számomra nem sziklásulnak, díszletelemek maradnak, amiket a díszletezők igen fáradságos munkával cipelnek be és ki. Így aztán a Für Anikó játszotta bíboros inkvizítor mondatát sem tudom értelmezni: „Az a szikla már nem kell, vigyétek ki!” Nem beszél sem a díszlet, sem a jelmez, legalábbis nekem nem mondanak semmit. Ha megerőltetem magam, sem tudom a Szaharát vagy a Góbi-sivatagot, a civilizáció előtti, ember nélküli természetet vizionálni, noha boldogan tenném, ám ebben nemhogy segítenének: megakadályoznak a jelmezek, a mai könnyed nyári viseletek. (Szegény Kerek Dávid szívja meg a legjobban, aki egy szál fürdőnadrágban Andrea Sarti.) Maximum egy strandot tudok látni, de mit keres Brecht darabja egy strandon? Most komolyan. És mit keres három majom ugyanitt?

Ez a három majom Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmjéből került az Örkény színpadára. Ezt megint csak a demóról (vagy a nyílt próbáról) tudom, ha nem mentem volna el, nem tudnám. Bevallom, nem láttam Stanley Kubrick remekét; illetve most, e kritika írása közben, megnéztem. (Kellett volna látnom? Bizonyára. De annyi minden marad ki! Operai, sőt általában zenei műveltségem igen sokat köszönhet Pintér Béla előadásainak, amikben teljesen váratlanul komolyzenei motívumok csendülnek fel, teszem azt, Gregorio Allegri – Galilei-kortárs! – Misereréjéből; ezeknek aztán gyorsan utánanézek.)

Érteni vélem tehát a sziklákat és immár a majmokat (csimpánzok? gorillák? orangutánok?) is: van valaki, aki az idő egészében próbál gondolkodni és belekényszerül az emberi civilizáció 1564 és 1642 közti ketrecébe, ami oly igen hasonlatos a mi ketrecünkhöz (vagy fordítva), s aminek lényege kezdettől fogva az agresszió. Az erősebb majom közösül, bár ezt az előadás Galileije nem így mondaná. De muszáj ennek tudatosításához műsziklákat és műmajmokat cipelni az Örkény színpadára? Pláne, hogy az előadás majmai határozottan szelídek. Bár ébresztenek némi nosztalgiát, mert, mint a filmből kiderül, az emberiség hajnalán az agresszió sokkal nyíltabb, mondhatni őszintébb volt. A bíboros inkvizítor már olyan rafinált cinizmussal győzködi a pápát (Hajduk Károly), még Krisztus földi helytartójának hiúságát is játékba hozva, hogy az mintegy magától enged neki! „Nem lehet kiátkozni a tant, közben pedig használni a térképet” – érvel Őszentsége. „Mért ne? Mást nem tehetünk.” És később: „Az a maximum, hogy megmutatják neki az eszközöket.” „Az elég lesz, Szentatyám.”

És azért is berzenkedem a sziklák ellen, mert szerintem mára a nyilván nagyon heterogén színházi közönség jelentős része rég nem „könnyes szavak”-ra, nem „szép, barna, áldrámai hang”-ra, „szabadjára eresztett, csapkodó szenvedélyek”-re vágyik. Bizonyára akadnak ilyen nézők is, de azok nem az Örkénybe jönnek. A többség megtanult – ha nem is C2 szinten – egy komplexebb, sok nyelvjárásból épülő színházi nyelvet, ahogy veszi és nevetéssel honorálja a kivetítőn világító wonderful life–wonderful lie-váltásban rejlő poént is.

Kiváló ötlet viszont, hogy a firenzei pestisjárvány terjedéséről a színész végzettségű, ma rendőrségi szóvivőként dolgozó Gál Kristóf számol be egy tévéképernyőn, akit a széles nyilvánosság a COVID idején ismert meg. (Köszönet neki az üdítő öniróniáért.) A hatóságok láthatóan nem akarják megzavarni a köznyugalmat, sem most, sem akkor: „Elkülöníthető, egyedi esetekről beszélünk…” Persze! Elhitte ezt valaha valaki? És nem része-e ez az általános hülyítésnek, etetésnek?

És jó ötlet a műszak játékba hozása (Fedor Bálint, Gröger Ádám, Kondor Martin, Kovács Kevin, Molnár Armand, Szabó Balázs), a második részben fellépő zenekarnak is részben műszakiak a tagjai (Almási Tamás, Kiss Balázs, Petrik György, aki a szöveget is írta, Szél Attila). Jelenlétüknek ugyan nem tudok mélyebb értelmet tulajdonítani (bár Galilei többször is dicséri a kétkezi munkásokat), de mindig is nagyon tiszteltem a színházi háttéremberek munkáját. És most új oldalukról mutatkozhatnak meg. Ez a 10. jelenet, az eredetiben is zene szól. Igencsak ironikus az elhangzó dal (a pszichedelikus fények Oláh Attilának köszönhetők), többször is megkérdik benne: „Még nem akart közülünk senki / önmaga gazdája lenni?” Néhányan azért már akartak…

Mikor bemegyünk a nézőtérre, Borsi-Balogh Máté már ott sétálgat. Nem Galilei, csupán az a színész, aki mindjárt Galilei lesz. (Az előadás külsőségekben nem jelzi az idő múlását, de Galilei szerepét egy ponton Csuja Imre veszi át.) Labdázik velünk, egy teniszlabdával, ami pillanatok múlva a Földet fogja jelképezni, néhány emberhez odamegy és felolvas nekik ezt-azt, ha jól hallottam, K. úr történeteiből. Aztán megtelik a színpad, elkezdődik az előadás, bejön Sarti, Galilei házvezetőnője (Takács Nóra Diána), Virginia, a lánya (Gellért Dorottya m. v.) és Andrea, akit a fizikus igazi pedagógusi szenvedéllyel tanít. Mákszemnyi apróság, de rosszul viselem, hogy Sarti asszony megszólítása szinte mindig csak Sarti, ez nagyon udvariatlan. Ráadásul nem csupán egyszerű házvezetőnő, kiderül a pestis előli meneküléskor: „Galilei úr! Azonnal gyere! Őrült vagy!” És aztán ő is marad.

 

Máthé Zsolt, Józsa Bettina, Hajduk Károly, Ficza István és Für Anikó

(fotó: Horváth Judit)

 

Sarti (asszony) és Virginia immunisak Galilei tanaira. Virginia egy sarokban mormolja az üdvözlégyet, mikor apja az inkvizíció előtt áll. De mindketten kitartanak mellette. És akad még néhány híve, például Sagredo, a csillagász vagy Vanni, a vasöntő (mindkettő Terhes Sándor). Andrea azonban csalódik benne, rá se tud nézni. Ludovico Marsilinak (Ficza István) pedig mindig gyanús volt. Még Padovában ismeri meg őt és Virginiát, akivel egymásba is szeretnek, de csak az eljegyzésig jutnak. Édesanyja kívánságára jön Galileihez tanulni, valójában a lovak érdeklik. Aztán, valamikor a pestis és a Szent Hivatal Kopernikusz tanait illető döntése után, eltűnik, majd nyolc év múlva, most is az anyja kívánságára, felbukkan. Hisz Barberini emelkedik, mindjárt pápa lesz. És Galilei haverja! Galilei azonban, derül ki rögtön, változatlanul veszélyes após lenne. „…anyám és én az év háromnegyed részét campagnai birtokunkon töltjük és biztosíthatjuk, hogy parasztjainkat nem nyugtalanítják az ön értekezései a Jupiter holdjairól. Munkájuk nagyon nehéz. Az viszont megzavarhatná őket, ha megtudnák, hogy az egyház tanai elleni frivol támadások most már büntetlenül maradnak. Ezek a nyomorultak állatias helyzetükben mindent összekavarnak. Tényleg állatok. […] Ha a birtokra jönnek valami csekélység miatt panaszt emelni, anyám kénytelen a szemük láttára egy kutyát megkorbácsoltatni, egyedül ez képes rendre, fegyelemre és udvariasságra emlékeztetni őket.” És olykor magukat a parasztokat is megkorbácsolják, ismeri el Galilei kérdésére Marsili, aki nem a politikai vagy egyházi hatalom képviselője, nem is akar az lenni. De élvezni a hatalom teremtette és fenntartotta rendet, azt igen! És szemernyi kétsége sincs a parasztok állati mivolta és a velük való bánásmód helyessége felől. Egy percig sem maradhat tovább.

A 8. jelenetben a kis barát (Józsa Bettina) a szemünk előtt lesz Galilei híve, akit felkeres a dilemmáival. Az egyházi dekrétumot először nem tudja összeegyeztetni a Jupiter holdjaival, amiket a saját szemével látott. De aztán rájön, „Milyen veszélyeket rejt magában a gáttalan kutatás az emberiségre nézve”, fel is akar hagyni a csillagászattal. A szüleiről beszél, a nővéréről. Parasztok, egyszerű emberek Campagnában, tán épp Marsiliék birtokán. „Nem megy jól nekik, de balsorsukban mégis rejlik bizonyos rend.” És most megkérdezi: „Mit mondanának az én embereim, ha azt hallanák tőlem, hogy egy kis földgöröngyön élnek… Akkor mért szükséges, és miért jó, hogy tűrjék a nyomort, és beleegyezzenek.” A dekrétumból ő nemes anyai gondoskodást, hatalmas lelki jóságot olvas ki. Galilei megkérdezi tőle: „Ebben az országban mért az üres kamra a rend, mért a dolgozd magad halálra a törvény? […] A nyomor nem feltétele az erénynek, kedvesem.” És nem gondolja, hogy az igazság nélkülük, tudósok nélkül is diadalra jut. „Csak annyi igazság diadalmaskodik, amennyit mi diadalra viszünk. Az értelem győzelme csak az értelmes emberek győzelme lehet.” Ezért ő úgy érzi, ki kell kiabálnia, amit tud. Aztán nem kiabálja ki, az úszó testekre koncentrál. Azt is kijelenti, hogy „Aki nem ismeri az igazságot, az csak tökfej. De aki ismeri, és hazugságnak nevezi, az bűnöző.” Aztán…

A hatalom valódi képviselőit pedig csak és kizárólag a hatalom érdekli. Ha a hatalom inogni kezdene, aktivizálják magukat. A bíboros inkvizítornak is vannak kérdései, a pápát győzködi velük. Látja a veszélyt: „Többé ne a hitre alapítsuk az emberi társadalmat, hanem a kételyre? [...] Mi lenne abból, ha a gyarló, minden kicsapongásra hajló emberek már csak a saját értelmüknek hinnének, amit ez az őrült az egyetlen tekintélynek hirdet.” Az iskolában nem gondolkodni kell tanítani, hanem a cáfolhatatlan hittételeket sulykolni.

Kedvenc részem, amikor a szarkasztikus 4. jelenetben a firenzei udvar jeles képviselői megtekintik ugyan Galilei távcsövét, de véletlenül se néznek bele. A valóság senkit nem érdekel. A látszat fenntartása a fontos. A teológus (Hajduk Károly) és a matematikus (Ficza István) egymást nyugtatja az esetleges járvánnyal kapcsolatban, a filozófus (Für Anikó) teoretikus jellegű vitára vágyik („Függetlenül attól, hogy létezhetnek-e, azt kérdezem, szükség van-e ilyen csillagokra?”) Talán mert tudja, hogy „Az igazság lehetetlen helyzetbe juttathat minket.” A vendégeknek, sajnos, hamar menniük kell: kezdődik az udvari bál.

Ennyi a hatalom és a hatalom szolgálatába állt tudósok érdeklődése a valódi tudomány (és a valódi művészet) iránt. Persze, ha meg kell védeni a status quót s nem mellékesen önmaguk pozícióit benne, azonnal akcióba lendülnek.

Megmutatják Galileinek az eszközöket.

És ez valóban elég.

Ismeri az igazságot és hazugságnak nevezi.

Gondolhatnánk, magasztos indokai vannak. De nem. „Azért vontam vissza, mert féltem a testi fájdalomtól” – vallja be őszintén Andreának, amikor az sok évvel később meglátogatja Firenze melletti lakályos kis börtönében, ahol, már hetven felett, az inkvizíció foglyaként él.

Azt írtam, hogy Brechttel ellentétben Polgár Csaba és az előadás nem mond ítéletet Galilei felett. De mond ő maga: „Nekem mint tudósnak, egyedülálló lehetőségem volt. Az én időmben az asztronómia lehatolt a piacterekre. A mi tudományunk kétkedése elragadtatta az embereket. Kiragadták kezünkből a teleszkópot és ráirányították kínzóikra. Ilyen különleges körülmények között egyetlen ember állhatatossága megrendítette volna a világot. […] Ahogy most áll, a legtöbb, ami remélhető, hogy jön a találékony törpék nemzedéke, akiket bármire fel lehet bérelni.” És ha ez kevés lenne, expressis verbis leszögezi: „Elárultam a mesterségemet.”

Brecht maga így ír Munkanaplójában, a szórólap is idézi: „galilei [Brecht az Arbeitsjournalban dacosan fittyet hány a helyesírási szabályoknak, D. M. I. ] nemcsak önmagát mint személyt rombolta le, hanem tudományos munkájának legértékesebb részét is. […] a tulajdonképpeni haladást dobta oda koncul, amikor visszavonta nézeteit, cserbenhagyta a népet…”

Nem tudom, nem tudom. (Azt se, hogy az asztronómia tényleg lehatolt-e a piacterekre. Nem szokott.) Galilei nem akarta, hogy megkínozzák, nem akart börtönbe kerülni, még kevésbé akart meghalni. Nem akart hős lenni. Ezek szerintem respektálható érvek. Vannak visszautasíthatatlan ajánlatok. A gerinc nem csak törik: töretik is. Sokkal kicsinyesebb behódolásokat látunk. És sokkal nagyobb, önkéntes árulásoknak vagyunk tanúi. Galileit az előadásban mindenesetre haláláig gyötri a lelkiismerete, ha befejezte is a Discorsit, amit most odaad Andreának: csempéssze külföldre. Ám nem fogadja el volt tanítványa kinyújtott kezét: úgy érzi, nem fogadhatja el. Csuja Imre bizony megrendítő ebben a jelenetben.

Naponta felmerülő kérdés persze, mit tegyünk, mit válaszoljunk, hogyan döntsünk egy adott helyzetben. Tanárként, újságíróként, színészként, vezetőként, állampolgárként. És korántsem mindegy, miként döntünk. A tisztességnek és a tisztességtelenségnek azért elég pontosak a körvonalai.

Van egy senki által nem ismert Karinthy Frigyes-vers, az Ezerhatszázharminchárom június 22. Galilei levele az unokájának, távoli utódjának. Így zárul:

„Pajtás hát persze mozog a Föld

De nem nekem ám s teneked se csak a kapzsi pimasznak

A tökfejnek aki vígan száguld vele s el se hiszi

Bár állana meg és dőlne dugába és omlana össze...“

Az utolsó percekben a mesterséges intelli-gencia generálta géphangon, ami felkonferál-ta az egyes jeleneteket (kit hallottunk?), ezt halljuk:

Emberek, véssétek eszetekbe a végét

A tudás átmenekül a határon.

Őrizzétek hát a tudomány fényét

Használjátok és ne kihasználjátok

Nehogy egy tűzzuhatag

Egyszer még elhamvasszon minket mind.

Igen, minket mind.

Ez az előadásból kihúzott 15. jelenet elejéről való. E néhány sort meg akarták menteni. Fontosak is. Hisz reális veszélyről szólnak. Meglehet, a majmok a hatalom átvételére készülnek.

Magyari Imre