Bertolt Brecht – Hanns Eisler: Galilei élete – Örkény Színház

A Galilei élete vitathatatlanul Brecht főművei közé tartozik, ám e főművek alighanem legritkábban játszott darabja – magyar nyelvterületen legalábbis biztosan az. Egyik-másik szellemes szentenciája, replikája feltehetően közismertebb, mint a dráma egésze. Ez aligha véletlen: a magyar színház általában azokat a Brecht-darabokat preferálja, amelyeket a szerző színházelméletét többé-kevésbé figyelmen kívül hagyva, tradicionálisabb játékmódot követve is hatásosan színre lehet vinni. Ez a történetét hagyományosabban mesélő, végletesebb és tragikusabb helyzetekben bővelkedő, ugyanakkor érzelmesebb árnyalatoktól sem mentes Kurázsi mama, A szecsuáni jólélek vagy A kaukázusi krétakör esetében sokkal könnyebben elképzelhető, mint a száraz, szikár (bár a maga módján kifejezetten szellemes), gyakran állóképszerű, egyes jelenetei között sok-sok évet átugró Galilei élete színrevitelekor. Ráadásul utóbbi színpadi sikerét a zene sem segíti úgy, mint a többi reprezentáns drámáét. Itt most nem is a Kurt Weill zenéje miatt valóságos operettsikerre ítélt Koldusoperára gondolok; a fentebb említett három alkotás színpadi életét is alapvetően határozta meg Paul Dessau igazán igényes muzsikája. Hanns Eislernek a Galilei életéhez írott zenéje viszont nem él a köztudatban – talán nem tévedek nagyot, ha feltételezem, távolról sem minden bemutató alkalmazza.

Az Örkény Színház Polgár Csaba rendezte előadását nézve is alighanem csak a különleges zenei érzékenységű és/vagy erőteljes filológiai eltökéltségű néző várja-keresi Eisler kompozícióit. Itt a zenei alaphangot – a színlap szerint a nyugalom megzavarására alkalmas hanghatásként – a Műszak meg a többiek adják meg, alapvetően az ő szerzeményeik hangzanak el. A Műszak meg a többiek akár az Örkény házi zenekarának is mondható, szerzője, gitárosa és egyik énekese a színház egyik világítástechnikusa, Petrik György, de játszik az együttesben az Örkény zenei vezetője, Kákonyi Árpád is. Petrik György azonban nemcsak zenészként működik közre az előadásban, hanem színészként is: rezzenéstelen természetességgel játssza el a Galileit konstruktív szakemberként segítő Federzonit. A díszítők pedig nemcsak háttérmunkásként tevékenykednek, hanem a szín centrumában is sűrűn feltűnnek; nem mindig lehet pontosan eldönteni, hogy a statisztéria, illetve a zenekar részei-e, vagy csak hangsúlyosan demonstrálják a színpadi átrendezést és ezen keresztül magát a színpadiasságot. Mindenesetre előlépnek a kulisszák mögül és látványosan jelen vannak a színen azok, akik a színpadi masinéria működtetéséért felelnek, általában láthatatlanul. Ez a brechti színházeszményhez igazán jól illeszkedő, mondhatnánk, az epikus színházi kellékeket továbbgondoló megoldás. Ez a fajta „továbbgondolás” jellemző a produkció egészére is. Polgár Csaba rendezése ugyanis a szavakra és az általuk megfogalmazott gondolatokra helyezi a hangsúlyt, ódzkodik a hagyományos drámai hatásoktól, még inkább a szentimentalizmustól, ám fontos játékötletek és különböző rendezői eljárások árnyalják, színesítik, gazdagítják e gondolatokat. Akár úgy, hogy újabb és újabb asszociációs lehetőségeket kapcsolnak a dialógusokhoz, akár úgy, hogy szellemesen oldják a szövegközpontú játék óhatatlan statikusságát. Szerencsés esetben e két törekvés találkozik. Így magában a látványvilágban is: Izsák Lili konkrét helyszínektől független, absztrakt, kisebb-nagyobb guruló szikladarabokkal zsúfolt tere éppúgy asszociáltat az ősi korokra (akár a homo sapiens térhódításának korára), mint napjaink valamely vadregényes mediterrán nyaralóhelyére. A sziklák között azonban remekül megférnek a hangszerek, ráadásul a nagy kövek könnyen elguríthatók, elmozdíthatók helyükről, ami rögvest teatralizálja is a Nap és a Föld mozgásának, illetve az ezekhez kapcsolódó hiteknek és téziseknek a szövegben eklatánsan megfogalmazott viszonyát. A szintén Izsák Lili által tervezett jelmezek – fürdőruhák, strandruhák, vagy legalábbis könnyed nyári viseletek – a mediterrán érzést erősítik, akárcsak a színpadi kellékek (strandlepedő, hűtőtáska). E tekintetben semmilyen különbség nincs a dráma változatos itáliai helyszínei közt, legfeljebb a ruházat mintája változik. A Galilei-féle hedonizmus (a pocakos tudós soha nem gombolja be ingét, tekintélyes hasát a ruha mindig fedetlenül hagyja, így a has gyakorlatilag külön életet él) határozza meg a világot – talán nemcsak azért, mert az ő szemszögéből látjuk az eseményeket. A pápa öltöztetési jelenete, az inkvizítorral való mind komorabb egyezkedése így még a szokottnál is élesebb kontrasztot képez a Galilei házában/világában játszódó eseményekkel.

Csuja Imre és Józsa Bettina

(fotó: Horváth Judit)

Az ősi időkre, vagy az emberiség eredetére, származására ugyanakkor igen látványosan utalnak a színre kószáló majmok – vagyis a majmokat igen élethű jelmezben adó színészek. Közülük egy már a játék megkezdése előtt ott flangál a színen, majd a későbbiekben számuk gyarapszik is, már-már a majmok bolygóján érezhetjük magunkat. Ami távolról sem csupán szellemes geg, hiszen az emberiség gondolkodását a Kopernikusz és Galilei felfedezéséhez hasonlóan alapvetően átformáló darwini tanokra asszociáltat, megteremtve annak lehetőségét, hogy a tudománynak (illetve a tudomány képviselőinek) az emberiség fejlődésében betöltött szerepét a maga kontextusában láthassuk. A brechti didaxist többször is bájosan blőd poénok színesítik. Táblát, molinót ugyan nem látunk a színen, de feliratot vetítenek ki. „It’s a wonderful life” – olvashatjuk, amit éppúgy értelmezhetünk a Galilei-féle hedonizmus jelszavaként, mint a magát kegyesnek láttató diktatúra manipulációjaként. Aztán a feliratból elsötétül az utolsó szó „f” betűje, vagyis a csodálatos világból csak a csodálatos hazugság marad.

A teret változatos színű, de igen élénk, gyakran vakító fények világítják meg, amelyek a Nap különböző fázisait is eszünkbe juttathatják (az égitestekre kisebb játékötletek is emlékeztetnek). Az erős fény- és hanghatások markáns kontrasztja az egyszerű emberi beszéd, ami színészi szempontból jórészt a gondosan artikulált középhangot jelenti. Az előadás minden szereplője tartalommal tölti meg ezt a hangot, s miközben megkapó természetességgel tolmácsolják a ma is aktuális gondolatokat, valamennyien hús-vér embereket formálnak. Hajduk Károly, Für Anikó, Terhes Sándor, Máthé Zsolt és Znamenák István a hatalmi grádics különböző pontjain álló egyházi és világi potentátok, illetve tudósok játszmáit változatosan és illő iróniával jelenítik meg. Ficza István előkelő származású, tudósként tehetségtelen Ludovicója éppúgy hiteles Galilei „kegyes” csalását a laikusok józanságával számon kérő ifjúként, mint az egyre kellemetlenebbé váló leánykérést keservesen halogató, majd angolosan távozó gerinctelen karrieristaként. Gellért Dorottya erőteljes jelenléttel formálja Galilei mindig elhanyagolt, szerelmében is csalódni kényszerülő, de apjához eltéphetetlenül kötődő, tartását sosem vesztő lányát. Takács Nóra Diána pedig egy másik küzdelmes női sors töredékeit mutatja meg az általa hóbortosnak tartott, de szeretett Galileihez szintén erősen kötődő házvezetőnő alakjában: a fiáért folyton aggódni kényszerülő anyáét. A fiát, Andreát játszó Kerék Dávid és a másik tanítványt, a kis barátot alakító Józsa Bettina sokszínűen mutatja meg azt a folyamatot, ahogyan a mesterükre mindenkor felnéző, őt gyakran nem értő tanítványok csendesen, de határozottan más utat választanak.

Galileit ketten jelenítik meg, ami nem kőbe vésett előírás ugyan, de tekinthető játékkonvenciónak; a mű általam látott legfontosabb magyar bemutatójában, Zsótér Sándor 2016-os nemzeti színházi rendezésében Törőcsik Mari formálta meg az idős Galileit – pályája utolsó szerepeként. Az Örkény előadásában a váltás korábban történik meg: Borsi-Balogh Máté a fiatal, a felfedezés örömébe belefeledkező, a hatalom irányában végletesen naiv tudóst, míg Csuja Imre a már sok mindent megtapasztalt, óvatosabb, kényelméhez eltökélten ragaszkodó, ám racionalitásba vetett hite miatt mégis kiszolgáltatottá váló mestert játssza. Az alkati hasonlóság finom kontrasztot alkot mindazzal, amit a megélt évek változtatnak Galilein; Borsi Balogh-Máté és Csuja Imre játéka ugyan ezeket a különbségeket is plasztikusan mutatja, de fontosabb a kedély, a szellem hasonlósága. És az, ahogyan a fiatal évek ösztönös felismerése – miszerint a világot nem feltétlenül a forradalmár pózát felvéve kell megváltani, mert szelleme ereje önmagában is változást hoz – meggyőződéssé érik.

A szellem erejét – Brechthez híven – meggyőzően mutatja fel az előadás egésze is. Alkalmazkodva a szerzőhöz, modern színházi eljárásokkal újragondolva, kortársira hangszerelve az epikus színház nyelvét, ugyanakkor sokat bízva a szó, a szöveg erejére is. Néha talán az optimálisnál kicsit visszafogottabban, nem mindig átütő erővel, egy-egy igazán erős jelenet között helyenként némiképp statikusabban – de mindvégig okosan, átgondoltan, szellemesen, magas szakmai színvonalon.

Urbán Balázs