Beszélgetés Hegedűs D. Gézával

 

Aligha kell őt bemutatni, hiszen főszerepek hosszú sora tette ismertté – színpadon, filmen és televízióban egyaránt. Fél évszázada kötődik a Vígszínházhoz, ahol jelenleg tíz előadásban látható, és hamarosan próbálja a tizenegyediket. Emellett a Katona József Színházban a Lear király címszerepét játssza, a Rózsavölgyi Szalonban pedig ő maga Churchill. Szinte minden elképzelhető díjat megkapott pályafutása során, nemrég pedig a Nemzet Színészének választották Hegedűs D. Gézát.

 

(fotó: Vígszínház – Emmer László)

 

Emlékszel, milyen körülmények között tudtad meg, hogy téged illet az elismerés?

A Liliomfit próbáltuk, de éppen nem voltam színpadon, hanem az ügyelő hívására vártam az öltözőmben, amikor jelzett a telefonom. Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója szólalt meg a vonal másik végén, és azt mondta, hogy kihangosítja a telefont, mert ott ül a Nemzet Színészeivel együtt, és szeretnék közölni, hogy tizenkettediknek engem választottak maguk közé. Ekkor többen bekiabáltak: „Szevasz, Géza! Gratulálunk!” Ez nagyjából egy percig tartott. Miután elbúcsúztunk egymástól, először felhívtam a feleségemet, hogy közöljem vele az örömhírt. Majd egy ideig egyedül ültem tovább. Sok minden átfutott az agyamon, elsősorban a szüleimre és a mestereimre gondoltam, akiknek mindent köszönhetek. Aztán lementem és folytattam a próbát. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy tizenegy, mindannyiunk által nagyra becsült kolléga, akik a magyar színházművészet korszakos egyéniségei, méltónak találtak arra, hogy a társuk lehessek.

Ennek birtokában nagyobb a felelősség is?

Természetesen felelősséggel is jár. De mindannyiunk felelőssége mindig nagy, amikor a hivatásunkat képviseljük, és ezt minden este igyekszünk bizonyítani a színpadon és egyéb megszólalásainkban. Van egy reményem, hogy a növendékeim büszkék rám, és ha ez jó példa előttük, akkor talán hosszú távra biztatást és lendületet adhat nekik.

Sűrű heteken vagy túl. Ez az évad valósággal beszippantott. Ráadásul az újságírók kézről kézre adtak a díj kapcsán. Sokáig egyeztettünk, amíg ezt a napot alkalmasnak találtuk a beszélgetésre. Valamivel talán könnyebb, nyugodtabb, mint a korábbiak. Ennek ellenére ma is korán keltél?

Ahogy minden nap, úgy ma is. Nagy örömömre másfél évvel ezelőtt családunk tagja lett egy kiskutya. Neki köszönhetően a napjaim azzal gazdagodtak, hogy reggelente 6 óra és fél 7 körül egy órácskát sétálunk. Ma sem volt ez másképp. Azt is bevallom, hogy esendő emberként van egy szenvedélyem, méghozzá a szivar. Séta közben mindig rágyújtok egyre, és miközben gyönyörködöm a felkelő nap csodálatos látványában, végiggondolom, hogy mi vár rám aznap.

Akkor is így van ez, amikor előző este játszol?

Bármikor fekszem le, mindig magamtól ébredek a megszokott időben, nincs szükségem ébresztőórára sem. Ma kivételesen valóban nem játszom, de azért ne gondold, hogy ez a nap annyira egyszerű. Délután tanítani megyek, majd pedig Presser Gáborral találkozom, hogy átvegyük a Pinokkió dalait. A Vígszínház vezetősége úgy határozott, hogy az előadásban minden szerepet lekettőznek, és rám Dzsepettó szerepében gondoltak, amit örömmel vettem, így ettől az évadtól Borbiczki Ferenc kollégámmal ketten játsszuk felváltva. Most is itt van nálam a szövegkönyv, meg is mutatom neked, láthatod benne a különböző kijelöléseket és jegyzeteket. Mindenhová magammal viszem, és amikor csak tehetem – buszon, villamoson, metrón –, tanulom a szöveget.

Bármikor hallgatlak, mindig ugyanazzal a páratlan, irigylésre méltó szenvedéllyel beszélsz a munkáidról és valamennyi téged foglalkoztató kérdésről. Sohasem fordul elő, hogy ez a lelkesedés alábbhagy és nincs kedved ahhoz, ami rád vár?

Louis Jouvet az Egy komédiás feljegyzései című könyvében – amit egyébként Várkonyi Zoltán fordított le a második világháború alatt – azt írja, nem szereti, amikor színházi problémáról beszélnek. Hiszen megszületni, felnőni is probléma, de felébredni, felöltözni, elindulni valahonnan és megérkezni valahová – ez mind probléma. Az egész életünk egy nagy problémahalmaz, és éppen az a szép benne, hogy nem nyugszunk addig, amíg valamilyen megoldást nem találunk.

A színház nem probléma?

Számomra inkább feladat. A színház mindig újabb és újabb feladatok elé állít, amelyekkel nyitottan és kíváncsian nézek szembe. Ma például a Pinokkió dalaival. De ahogy a szerep-átvevő-kettőző, egy hétig tartó, reggeli-esti próbákon túl leszünk, október közepén elkezdjük próbálni Bodó Viktorral a Vígszínház nagyszínpadán Az ember, aki elvesztette az időt című darabot, melyet Csehov Platonovja ihletett. Kíváncsian várom azt a munkát is.

Nem először dolgoztok együtt.

Viktor tanítványom volt színész-hallgatóként, aztán rendezett A revizorban, amelyben a polgármestert játszottam, majd szintén ő csinálta a Koldusoperát, amelyben Peacock voltam, és jelenleg is műsoron van a Vígben A kastély, az ő csodás munkája.

Szeretsz próbálni?

Nagyon. Számomra a színházcsinálás egyik legcsodálatosabb, legtöbb nehézséggel, küzdelemmel telített, de mégiscsak a legtöbb örömet adó, és a színészt leginkább megmozgató folyamata a próba. Számtalan utat bejárhatsz, mindent szabadon kipróbálhatsz, és sosem tudod előre, hogy mi lesz a vége. Még ha tisztában vagyunk is azzal, hogy az adott mű hogyan fejeződik be az írás szerint, nem ismerjük az utat, amelyen odáig eljutunk. Mindig pillanatról pillanatra haladunk. Olyan ez, mint a mesében, amikor a hős eljut egy nagy sötét erdőbe, de nem tudja, hogyan juthat ki onnan. Megpillant egy követ, a kezébe veszi és eldobja. Elmegy addig a pontig, ahol a kő a földre zuhant, ismét felveszi, eldobja és halad tovább. Ugyanígy jutunk mi is előbbre a próbák során, és éppen ez az izgalmas benne. Önmagunkról is megtudunk sok mindent, olyat is, amit addig nem tudtunk. Remélem, hogy a Bodó Viktorral közös próbafolyamatnak ezúttal is örömteli, nagyszerű felfedezés lesz a vége.

Közel negyven éve tanítasz, és sokakat indítottál el a pályán ez idő alatt. Sokakkal rendszeresen dolgozol, akár a színpadon partnerként, de az is gyakran előfordul, hogy ők rendeznek téged, vagy pedig te rendezed őket. Ilyenkor óhatatlanul tanár úrként is jelen vagy a szereplők között?

Eleinte ügyetlen, csetlő-botló, aztán egyre magabiztosabbá váló alkotótárs vagyok én is, ugyanúgy, mint a többiek. A rendezői pozíció viszont egészen más. A színész, amikor próbál, többnyire éncentrikusan gondolkodik. Kötelessége elvégezni az önmaga és a szerep közötti távolság leküzdésére irányuló kettős pszichológiai munkát. Közben meg kell értenie az életre keltendő ember gondolkodását, motivációit, felfedezni belső és külső tulajdonságait, a többi szereplőhöz való viszonyát, megismerni az utat, amit a darabban bejár. Aztán egyszer csak a szerep mögé rendeli saját magát, az pedig életre kel. Ehhez persze nélkülözhetetlenek a rendező instrukciói, a partnerek jelenléte, aktivitása, a formai sajátosságok, a díszlet, a jelmez, a fények, a zene – ezek mind erősen befolyásolják a szerep megalkotását. Ha viszont rendezőként veszek részt a próbafolyamatban, akkor ki kell lépnem az éncentrikus gondolkodásból. Rengeteg feladat hárul rám. Előttem van a mű, kiosztottam a szerepeket, és együttműködve, nem diktálva, hanem irányítva vezetem a kollégákat a felfedezőút különböző stációin keresztül a bemutatóig. Eközben össze kell hangolni a formaművészek, a díszlet- és jelmeztervező, a fény- és hangtechnikus, a zeneszerző vagy zenei szerkesztő, esetleg a koreográfus és az előadást segítő valamennyi kolléga tevékenységét. Csak érzékeltetni akarom, hogy hány meg hány hozzáértő ember együttműködésére van szükség ahhoz, hogy egy előadás megszülessen. Feladatom tehát a szintézisteremtés.

 

Nagy-Kálózy Eszter és Hegedűs D. Géza – Churchill és Garbo, Rózsavölgyi Szalon

(fotó: Molnár Miklós)

 

Mikor derült ki számodra, hogy alkalmas vagy erre, és a saját szerepeiden túl nagyobb kompozícióban is képes vagy gondolkodni?

Hivatkoztál rá, hogy lassan négy évtizede tanítok a Színművészeti Egyetemen. 1987-ben egykori osztályfőnökeim és mestereim, Horvai István és Kapás Dezső visszahívtak maguk mellé tanítani. Óriási iskola volt eltölteni mellettük azt a négy esztendőt – az akkori főiskolán még négyéves volt a színészképzés –, és rengeteget tanultam tőlük a felvételi vizsgától kezdve egészen odáig, hogy milyen lépésekben juthatunk el a színészpedagógiai folyamatban a diplomáig, amikor a hallgatók felnőtt művészként léphetnek a nyilvánosság elé. Aztán éppen a tanítás késztetett arra, hogy tágabb horizonton láthassam és érthessem meg a színház teremtő erejét. De azt sem tagadom, izgatott annak lehetősége, hogy rendezőként is kipróbáljam magam. Éppen abban az évben, amikor tanítani kezdtem, a veszprémi színház meghívott, hogy rendezzem meg a Kőműves Kelemen című rockballadát, amelynek címszerepét addig már több mint öt éve játszottam a Pesti Színházban. Váratlanul ért a felkérés, egyszerre töltött el szorongással és kíváncsisággal. Ráadásul hamar a korlátaimba ütköztem, rájöttem, hogy az önálló színházi gondolkodás nagy szellemi felkészültséget követel és sok gyakorlati tapasztalatot. Éppen ezért visszaültem az iskolapadba, és Ádám Ottó osztályában elvégeztem a rendező szakot is. Már a tanulmányaim alatt elkezdődött a rendezői pályám, mostanáig pedig nagyjából negyven előadást állítottam színpadra rendezőként.

Ez ennyi idő alatt egyáltalán nem mondható soknak.

Mindmáig egyetértek Fehér György fiatalon elhunyt barátommal – aki fantasztikus filmrendező volt, de színházban is gyakran dolgozott –, hogy nem kell mindenáron rendezni. Akkor kell rendezőként egy műhöz fordulni, ha fontos elintéznivalód van a világgal.

 

Horváth Szabolcs és Hegedűs D. Géza – Ármány és szerelem

(fotó: Vígszínház – Dömölky Dániel)

 

Legutóbbi rendezésed az Amadeus volt a Pesti Színházban. Bizonyára neked is volt elintéznivalód a világgal, amikor elővetted. Azon túl, hogy remek szereplehetőséget kínáltál két tehetséges, fiatal színésznek, 
Ifj. Vidnyánszky Attilának és Ötvös Andrásnak, mi érdekelt most Peter Shaffer darabjában, Mozart és Salieri konfliktusában?

Ennek kapcsán akár többszörös gondolatkört is leírhatnék, de az alapvetés az, hogy itt élünk a 2020-as években, és nemrég komoly tanulságokkal szolgált számunkra a covid-járvány. Valamennyi színház kapuja bezárult, nem jöhettek be a nézők, és ekkor döbbentünk rá igazán, hogy közönség nélkül érvénytelen a munkánk. Mindez számvetésre késztetett bennünket, végiggondolhattuk, hol tart ma a magyar színházművészet. A zárlat alatt a berlini Schaubühne hozzáférhetővé tette az elmúlt hatvan év legsikeresebb előadásait, jelentős, világléptékű rendezők munkáit. A járvány idején esténként, ha éppen nem a Lear királyt próbáltuk zoomon keresztül, egyik legfontosabb programom az volt, hogy végignéztem ezeket az előadásokat. Pontosan ki tudtam tapintani, hogy mikor következett be drámai változás az európai színházi gondolkodásban, a színházi nyelv hogyan fordult egy egészen másik irányba, hogyan jutott el a szövegcentrikusságtól a fizikalitásnak és a látványnak egy teljesen új minőségébe. Koronként létezett és ma is létezik bizonyos közmegegyezéses nyelv, egyfajta kánon a művészek és a befogadók, a hallgatók, a nézők között. E közös játszmában mindenki tudja, mi az oda-vissza elvárás ebben az egymást feltételező viszonyban, akár például a zene vagy az opera nyelvén. De egyszer csak jön valaki, jön egy csapat, vagy egy nemzedék, akik azt mondják, hogy nekünk ez nem elég, mi másra vagyunk kíváncsiak, mást gondolunk a világról és azt másképp akarjuk elmondani. Volt kánon, nincs kánon! Ilyenkor mindig eszembe jut Weöres Sándor egyszemélyes irodalmi kánonja, a Három veréb, hat szemmel, és csak nevetek. Nos, az Amadeus esetében így találkozik egymással a kétféle alkotói szemlélet. Egyik oldalon a Salieri és társai képviselte, közmegegyezésen alapuló gondolkodás, amikor a függönyre úgymond kivetítik a nagyképet a nagyvilágról, a nagy többség nagyszerűségéről, és a nagy többség úgy gondolja, nagyszerű ez a mi nagyszerű morálunk, nagyszerű mélységünk és nagyszerű magasságunk. Nagyszerű, mint a Pitagorasz-tétel. Ánégyzet + Bnégyzet = Cnégyzet. Majd jön egy fiatal művész, Mozart, odamegy a vetített nagyképhez, a függönyhöz és letépi, mert azt akarja látni, ami a függöny mögött rejtve van, amit a függöny eltakar. Nos, engem ez foglalkoztat, hogy mi, színházcsináló emberek hol tartunk ebben a folyamatban, hogy azokról a dolgokról beszélünk-e, ami ma a legfontosabb lenne, vagy pedig valami vetítés folyik itten. Az Amadeusban azt próbáltam megmutatni, hogy micsoda küzdelem, mennyi vérző seb, töretlen szenvedély, odaadó munka, lemondás kell ahhoz, hogy kompromisszumot nem ismerve, következetesen ragaszkodva az általunk elképzelt formákhoz, valami érvényeset tudjunk teremteni. Ehhez persze szükség van hozzáértő, együttműködő művésztársakra, akik meg is tudják szólaltatni, el is tudják énekelni, játszani, táncolni a megálmodott műveket. És persze legalább annyira fontos a kíváncsi, fogékony, pártoló közönség. Várkonyi Zoltánt idézve az a jó színház, ahol a színpadi idő azonos a nézőtéren ülők idejével. Vagyis ugyanazok a problémák foglalkoztatnak bennünket és közösen gondolkodunk azokról. A színház nem tudomány, hanem művészet, nincsenek meghaladható felfedezései. De segít az örvénylő emberi viszonyokba belelátni, együtt kérdezni a nézőkkel, gondolkodásra serkenteni, mégsem vindikálja magának a jogot, hogy megfellebbezhetetlen választ adjon bárki helyett. Viszont felkínálja a válaszadás lehetőségét mindenkinek, külön-külön, így segítve abban, hogy ki-ki megoldást találjon valamilyen előtte tornyosuló nehézségre.

 

Hallgatni akartam

(fotó: Vígszínház – Gordon Eszter)

 

Mi történik akkor, ha ez valamiért nem sikerül?

Van olyan. Kudarc is van, persze, azt nem lehet elkerülni. Éppen az a szép a mi hivatásunkban, hogy minden egyes előadás egyúttal újrakezdés is. Hiába játszottad tegnap nagyszerűen a szerepedet, az ma már nem számít, mindent elölről kell kezdened. Valamennyi érvényes előadás egy teremtett világ, az nem annullálható, az van, és úgy is marad az időben, a nézők emlékezetében. Része annak a kultúrtörténetnek, amelynek a folyamatában benne vagyunk. Ezért is tanulságos megnézni azt a négyrészes filmsorozatot, amely a Vígszínház 125 éves történetét dolgozza fel. Megmutatja, hogy mindannyian egymás kezét fogjuk, nem választ el bennünket tér és idő. Nekem valóban közöm volt – és mind a mai napig közöm van – a már emlegetett Várkonyi Zoltánhoz, Horvai Istvánhoz, Kapás Dezsőhöz, Sulyok Máriához, Bulla Elmához, Ruttkai Évához, Benkő Gyulához, Tomanek Nándorhoz, Darvas Ivánhoz. Mindegyikükkel, akiket most soroltam a teljesség igénye nélkül, volt alkalmam együtt játszani a színpadon. De ugyanúgy közöm van a régebbi nagyokhoz, Ditrói Mórhoz, Hegedűs Gyulához, Varsányi Irénhez, Hunyadi Margithoz, Joób Dánielhez és másokhoz. 51 éve magam is részese lehetek a Vígszínház történetének. Csak egy vagyok a sok-sok alkotó közül. Ez szerénységet parancsol, ugyanakkor annak bizonyosságát adja, hogy van értelme a munkánknak. Mert a művészet mindent túlél. Az 1896-ban alapított Vígszínház 2024-ben ugyanúgy a küldetésének tesz eleget, hogy éltesse a kortárs nyelvet, a kortárs drámát, hogy segítsen azokon, akik a világ peremére sodródtak, és megmutasson olyan magatartásformákat, amelyeket el kell utasítanunk, mert így élni nem lehet, így bánni az emberrel nem lehet, és igenis az emberhez méltó élet a legfontosabb. Az imént Mozartról beszéltünk. Kérdezem, hol van már II. József? Hol vannak az akadékoskodó udvaroncok? Azóta világrendszerek omlottak össze, társadalmak bomlottak fel, határok rajzolódtak át, országok tűntek el, de Mozart zenéje és a művészet örök és elpusztíthatatlan. És a Vígszínház is él évszázadokat átívelve.

Mondod, hogy mindig új nemzedék jön, akik le akarják tépni a függönyt. Mit látsz a mostani fiatalokon, erősebben követelik a helyüket, és sokkal inkább mást akarnak, mint ti annak idején, vagy a korábbi tanítványaid?

Kicsit messzebbről futok neki a kérdésnek. Úgy látom, hogy évekig ringattuk magunkat abban az illúzióban, hogy a rendszerváltás után minden a helyére kerül, a józan, demokratikus gondolkodás, a szabadság terepére érkezünk, ahol valamennyi emberi érzés, tehetség és akarat korlátok nélkül érvényesülhet. Már a 2001. szeptember 11-i terrorcselekmények hatására megrendült az emberek biztonságérzete. 2008-ban pedig egy olyan gazdasági válság szakadt a nyakunkba, aminek következtében az addigi perspektívák megkérdőjeleződtek és új életstratégiákat kellett kialakítani. Aztán elérkezett az úgynevezett migrációs válság a 2010-es évek közepén, menekülni kezdett a fél világ, kétségbeesett, szegény emberek hagyták el az otthonaikat az ökológiai körülmények és a háború miatt, egy jobb élet reményében. Mindez komoly társadalmi feszültségeket idézett elő. Van egy fantasztikus Brecht-dráma, A gömbfejűek és a csúcsfejűek, amelyben a szerző a maga lenyűgöző okosságával azt mutatja meg, miként lehet a világ szegényei felett uralkodni és megosztani őket. Leginkább úgy, hogy a szegényeket egymás ellen fordítják. Láthattuk, ahogy a menekülő szegényeket szembefordították a helyben élő szegényekkel, így kialakultak a konfliktusok, és könnyen el lehetett terelni a figyelmet arról, hogy másképp kellene a világot működtetni. Alighogy ez a válság csillapulni kezdett, rögtön belefutottunk a koronavírus járványba, ami totálisan bezárt mindent, senki nem tudta, hogy mi vár ránk, kétségbeesés, szorongás lett úrrá rajtunk. Most pedig benne vagyunk a háborúban... Egyik válság követi a másikat, egykori illúzióink elvesztek, agyonszabdalt, feldúlt utakat és félresöpört lehetőségeket látunk magunk mögött és előtt. Mit tehet ebben a helyzetben egy fiatalember, akár egy színházcsináló fiatal művész? Az a tapasztalatom, hogy ők már ebben a válságban szocializálódtak, szinte ez az ő életközegük, ami emberileg nagyon megviseli őket. De ha jól kommunikálunk és együttműködünk velük, akkor tudunk segíteni, hogy megoldást találjunk a hétköznapi életproblémáikra, miközben eredeti küldetésünket sem adjuk fel. Egy-egy színházi mű létrehozása a legnagyobb kohéziós erő, a nézőtéren összehozza a válságdúlta életeket, testvériesít, ezért színházat csinálni ma a legnagyobb hazafias cselekedet. Ilyen szempontból a fiatalok nincsenek magukra hagyva, van kibe és van mibe kapaszkodniuk. És tudják, hogy együtt, csapatban erősek.

Térjünk kicsit vissza a színészi munkához, beszéljünk most a szerepekről. Meg-számoltam, jelenleg tíz vígszínházi előadásod van repertoáron a Pinokkióval együtt, két szerepet pedig vendégként játszol. Ez összesen tizenkettő. Mondhatnám, hogy nem kevés, de tudom, mennyire hiszel a munkában.

Ez így van. Bár most éppen ellentmondok magamnak, hiszen itt ülök és folyamatosan beszélek neked. Pedig abban hiszek, hogy nem magyarázni kell a dolgokat, hanem csinálni. Csodálatos érzés, ha ennek megvan az eredménye. Örülök, hogy a színházam változatlanul igényt tart a munkámra, úgy színészként, mint rendezőként. Azért is játszom ennyit, mert egytől egyig olyan produkcióknak vagyok a részese, amelyeket nem lehet levenni a műsorról, bemutatójuk óta elevenen élnek a színpadon és nagy népszerűségnek örvendenek a közönség körében. Képzeld el, hogy már öt éve megy A nagy Gatsby, amelyet szeptember elején századik alkalommal játszottunk. Hamarosan felújítjuk Az öreg hölgy látogatását a nagyszínpadon és A Nyugat császárát a Pesti Színházban. Ugyanott a tanítványaimmal játszom a Kinek az ég alatt már senkije sincsen című darabot. A Sirályban Szorin vagyok, David Doiasvili másik rendezésében, az Ármány és szerelemben pedig Von Walter első minisztert alakítom. A Házi színpadon látható a Hallgatni akartam, a Rózsavölgyi Szalonban Churchillt játszom a Churchill és Garbo című darabban. A Katona József Színházban ugyancsak vendég vagyok a Lear király címszerepében, most novemberben azt is felújítjuk.

 

Hegedűs D. Géza és Tóth Zsófia – Lear király, Katona József Színház

(fotó: Szilágyi Lenke)

 

Egy pillanatra sem merült fel benned, hogy miért nem anyaszínházadban kaptad meg ezt a szerepet? Hiszen, ha Zsámbéki Gábor nem gondol rád, könnyen elmehetett volna melletted.

Vagy nem. Nézd, ezek tények, így történt és nem másképp, ezért nehéz erre a kérdésre válaszolni. De azt gondolom, hogy valószínűleg eszébe jutott volna az új vezetésnek is. Amikor ezt a szerepet megkaptam, Rudolf Péter el sem kezdte igazán a működését, és ilyen távlatokban akkor még nem tudott gondolkodni. Már csak azért sem, mert megörökölt egy kész műsortervet, és kezelnie kellett a járvány okozta problémákat. Ha mindez konszolidált időszakban történik meg, könnyen lehet, hogy neki jut eszébe hamarabb a Lear király. De nagyon örülök, hogy Zsámbéki Gábornak eszébe jutott. Emlékszem, az első covid miatti lezárás idején hívott fel, hogy meg akarja rendezni a darabot, és szeretne meghívni engem vendégnek. Mondom, melyik szerepre? Hogyhogy melyikre? Természetesen a Lear királyra, válaszolta. Így zajlott köztünk az első beszélgetés. Aztán jött egy viszonylag szabad nyár, amikor azt hittük, hogy elmúlt a veszedelem. 2020 őszén bemutattuk Rudolf Péterrel Az öreg hölgy látogatását, majd elkezdtünk próbálni a Katonában. Próbáltunk egy hónapig, mígnem november végén ismét bezárták a színházakat, és a következő májusig nem is tudtunk játszani. Gábor felhívott mindannyiunkat, hogy mivel esténként kijárási tilalom van, hetente háromszor üljünk le a számítógép elé, ki-ki a maga otthonában, és zoomon keresztül haladjunk jelenetről jelenetre. Ez nem könnyítette meg a munkát, ami egyébként is küzdelmes volt számomra, de nagyon hasznos volt, kifejezetten jót tett az előadásnak, mély és letisztult gondolkodási folyamaton keresztül tudtunk haladni. Végül 2021 májusában tértünk vissza és megtartottuk a premiert. Azóta pedig csodálatos élmény együtt játszani az ottani kollégákkal is.

De ezek mellett vannak további projektek, amelyeket ugyanilyen fontosnak tartok. Megjelent Márai Ilona, vagyis Lola asszony, Márai Sándor feleségének kétkötetes naplója, Betűbe zárva címmel. 1948-ban a házaspár önkéntes emigrációba vonult, és soha nem tértek haza. A kint töltött évtizedek alatt férjével párhuzamosan Lola is naplót írt, igaz, ő nem a nyilvánosságnak szánta a gondolatait. Magányában biztos talapzatot képzett saját maga számára a napi tapasztalatok rögzítésével. Finom, ironikus, szellemes női lélek bontakozik ki a feljegyzésekből, és különösen izgalmassá teszi, hogy miként reflektál ugyanazokra az eseményekre és élményekre, amelyeket Márai is megörökít írásaiban. Ezt a párhuzamos naplót tolmácsoljuk a közönségnek a Sütő utcai KuglerArt Szalonban, köszönhetően Takáts Andrea kolléganőmnek, aki négy évtized anyagából állította össze a szövegkönyvet, és Lola szerepét is magára vállalta. Ez könyv alakban is megjelent, Egymás tükörképei vagyunk címmel, és ennek örömére a Nemzetközi Könyvfesztiválon élő könyvbemutatót tartottunk.

A Magvető Kiadó Tények és tanúk című sorozatában napvilágot látott a Kner család levelezése. Ebből is készült egy felolvasó színházi anyag, amit én öntöttem formába, és választottam hozzá kollégákat. Hirtling Istvánnal, Hegyi Barbarával, Szántó Balázzsal és Antóci Dorottyával háromszor adtuk elő az elmúlt nyáron, és ebben az évadban is folytatni szeretnénk. A címe: Ártatlanok – Levelek a Kner nyomdászcsalád életéből. Középpontjában a magyar könyvművészet és a magyar kultúra számára nagy szolgálatot tevő család sorsa áll. A levelekből kirajzolódik, hogy a családtagok hányféle stratégiát választanak a vészkorszak túlélésének reményében, amikor a zsidó törvények egyre nyíltabban és egyre kegyetlenebb módon törnek az életükre. Kner Imre azt mondja, nem mozdulunk innen, én ártatlannak érzem magam, de feltettem magamnak a kérdést, hogy használ-e a magyar népnek, ha engem megölnek, és úgy döntöttem, hogy nem. Tévedett. Az egyik testvére az emigrációt választotta, Amerikában telepedett le, ahol páratlan nyomdászkarriert futott be. Másik testvére munkaszolgálatban halt meg. Lánytestvérük pedig itt, Budapesten, jó embereknek köszönhetően, hónapokig bujkálva élte túl a vészkorszakot, aztán ő is Amerikába ment a testvére után. Tanulságos és megrendítő történet. Ezek olyan anyagok, amelyeket szerintem tantermi előadások keretében lehetne közel vinni középiskolás diákokhoz vagy akár egyetemistákhoz, hogy valódi emberi sorsokon keresztül láthassák meg azt, hogy ezek a szenvedéstörténetek a mi történeteink, történelmünk is, és ennek a tudásnak, tapasztalatnak a birtokában kell tovább élnünk ma, 2024-ben is, azért, hogy még egyszer ne következhessen be olyan pokoli világ, ahol degenerált parlamenti törvények által szentesítve, elárulják az állampolgárokat, ártatlan honfitársainkat, megölik őket, csupán azért, mert annak születtek, aminek.

Vagyis a felejtés ellen is küzdenek ezek az anyagok, és mindarra, amit az imént elmondtál, pontosan rímel a Hallgatni akartam című monodráma, amit Márai Sándor szövegei nyomán játszol a Házi színpadon.

Ez már jó ideje a rögeszmémmé vált. Az eszmélkedésemben egyszer csak eljutottam annak érzékeléséig, hogy körülöttem mindenki hallgatott azokról a traumákról, amelyek néhány évtizeddel korábban megtörténtek. Talán épp emiatt akarok beszélni róluk, amikor csak lehetőségem adódik rá. Számomra mind a mai napig felfoghatatlan, hogy művelt, sokszor nagy tudású, akár még többre is érdemes emberek egy íróasztal mellett ülve kitalálják, hogy azzal lehet a nagyhatalmaknál jó pontokat szerezni, politikai előnyökhöz jutni, az ország belső, növekvő szociális elégedetlenségeit megoldani, ha megölnek 500.000 magyar zsidó állampolgárt, a végsőkig elárulva, kifosztva, megalázva őket. De a színház azért csodálatos, mert ki tudja szakítani a helyükről a vakablakokat, le tudja tépni a bajokat elfedő függönyöket, és megmutatja, hogy mi rejlik mögöttük. Nem lehet megúszni! A valósághoz kell közel menni, és abból kell táplálkozni.

 

Liliomfi

(fotó: Vígszínház – Dömölky Dániel)

 

A Hallgatni akartam bemutatója óta eltelt nyolc év alatt sok minden történt Magyarországon és a világban egyaránt. Hogy mást ne mondjak, jelenleg egy háború zajlik a közelben. Ezek tükrében mennyit változik Márai mondatainak akusztikája?

Büszkén mondhatom, hogy minden előadás telt ház előtt megy, sőt olyan is van, amikor még egy plusz előadást is be kell illeszteni a műsorba, mert egy csoport igényt tart rá. Márai voltaképpen a fasizmus anatómiáját rajzolja meg ezekben a szövegekben, amelyek az 1938 és 1948 közötti évtizedet idézik meg, de mondatai sokszor rímelnek a világ jelenlegi alakulására. Éppen ez a rémisztő benne, és ezért hátborzongató a nézőtéren ülők számára, mert megértik, hogy mekkora figyelmeztetés a mű és maga az előadás. Márai egy ponton kimondja: „Az emberek érezték, hogy ez a néhány hónap egy pici haladék, amikor még egyszer, utoljára eljátszhatják egy pusztulásra ítélt életforma játékait. Ez a nyár, az utolsó békenyár a második világháború előtt, a búcsúzó és elmúló világhangulat nyara volt. S mint ilyenkor ez történni szokott, az emberek – nem értelmükkel, hanem idegeikkel – szeszélyesen feleltek e tragikus életérzésre. Lázas készülődés, sztoikus belenyugvás vagy a vaksi tehetetlenség mozdulatai töltötték ki e hónapokat; egyik aranyat vásárolt, másik eladta házát, mert félt a bombáktól, megint mások belekezdtek a háborúra való felkészülés harácsoló vállalkozásaiba.” Azt is hozzáteszi, hogy ekkor még Európa a helyén volt, az intézmények, a szellemi képletek, az eszmék valóságosak voltak. A hegyi és tengerparti üdülőhelyek megteltek utazókkal, szórakozni, pihenni vágyó emberekkel, és a lapokban még másról is lehetett olvasni, mint a háború iszonyú gaztetteiről. Döbbenetes erejű mondatok.

Az egyik kulcsszó számomra a gyanútlanság, vagy olykor akár még a közöny is, amivel tőlünk nem is annyira távol zajló eseményeket szemlélünk, figyelmen kívül hagyva az azokkal járó veszélyt.

A gyanútlanság találó szó. Csináltam korábban egy másik műből is mono-drámát, mégpedig Albert Camus A pestis című regényéből. Éppen ő beszél a gyanútlanságról. A pestis nem más, mint a járványként terjedő fasizmus metaforája. Igen, a modernitás, az automatizált, gombnyomásra működő, mesterséges intelligencia által irányított világ gyanútlanná teszi az embereket egy-egy szélsőséges jelenséggel vagy a közeledő katasztrófával szemben. A gyanútlanság annyit jelent, hogy készületlen vagy, a készületlenség pedig tragédiához vezethet. Visszatérve a tanításhoz, min-dig arra törekedtem és törekszem ma is a kollégáimmal együtt, hogy olyan szellemi és szakmai vértezettel ruházzuk fel a növendékeket, aminek birtokában nem lesznek védtelenek a felmerülő prob-lémákkal szemben, és a lehető legjobb megoldást találják meg, amit a humánum jegyében megtehetnek.

Az interjút készítette: Ménesi Gábor