Tarnóczi Jakab: Radical Relax – Katona József Színház
…és a kis házikó forgásba lendül a színpaddal együtt a tér közepén, amelyet vakítóan pulzáló fényrohamok tisztítanak meg a hétköznapitól. Természeti képet sugall sejtelmesen Devich Botond díszlete, amely a felvillanó fényoszlopok között inkább tűnik egy erdei elkerített kísérleti kutatótelepnek, semmint egyhétnyi önismereti szeánsz barátságos helyszínének. Ugyanakkor mégis egy önkutató csoport munkáját kísérhetjük figyelemmel Tarnóczi Jakab alkotócsapatának új ősbemutatója, a Radical Relax elvonulástörténeteivel.
A cölöpökön álló ház mintha árvíztől tartana, holott csak a szinte folyamatosan körülötte terjengő köd nyaldossa az oldalait. Az elvonulás pici szentélye „forgószéllel” érkezik, mint Dorothy háza az Óz, a csodák csodája című zenés filmben, amelynek történetére többször utalnak a szereplők. Egyfajta szimbolikus varázsdoboz a faház: az elcsendesedés központi helyszíneként talányos atmoszférát teremt a hűvösnek tetsző semmi közepén. A koronátlan fák gallyai karcolják a véletlenszerűen festői, gomolygó ködöt, de a szereplők mégsem fáznak a vékony köpenyeikben.
Vajdai Vilmos, Pásztor Dániel, Rujder Vivien, Rezes Judit és Béres Bence
(fotó: Horváth Judit)
Mélyreható nyugalomra vágyik a kilenc szereplő. Jelenlétük kihívása, hogy mihez tudnak kezdeni a magukban hordozott külvilág olykor ordító, máskor feszülten lüktető zajával. Van köztük gyáva, hazug, gyerekes, rettegő, de egy-kettő talán még fejlődőképes is lehet. A lelki elcsendesedés nem jár alanyi jogon, a szereplőknek először meg kell hallaniuk a valódi vágyaikat: ez a darab témája. Érzékeny amplitúdókkal ellátott dramaturgiai fejlődés leplezi le a szereplők már eleve adott és a történet helyszínén keletkező kötődéseit, miközben a rendezés elidegenítő effektusokat is bevet. Valószínűleg egy elvonulás folyamatának különböző intenzitású érzékszervi aktivitásait is megjelenítik ezek a rendezői ötletek, modellezve a szinte észrevétlenül változó befogadást egy olyan környezetben, amelyben megszűnnek az addig megszokott külső ingerek. Alig észlelhető részleteket erősít fel a leplezetlen színpadi kamerahasználat, amely ugyan történeten kívüli idegenként mozgat operatőröket a térben, de cserébe bekukucskálhatunk a nézőtérről nem látható, különböző felületekre vetített jelenetekbe. Ez az elárult intimitás kreatívan hívja fel a figyelmet az apró arcrezdülések fontosságára, felkínálva a lehetőséget, hogy nézőként mi is részesei lehessünk a szereplők külvilágtól leválasztott, egyre intenzívebb belső történéseinek, amelyek időnként egy humorosan féltékeny grimaszban, máskor a belső feszültségtől kibuggyanó orrvérzésben nyilvánulnak meg.
Míg a kamerahasználat a vizuálisan transz- parenssé tett, de egyébként elzárt kommunikációs helyzeteket mutatja meg, addig a kortárstánc-koreográfiák a még nem artikulálhatót teszik befogadhatóvá. Cuhorka Emese nem színészekre redukált, hanem valóban táncos jeleneteit Pásztor Dániel (Kristóf), Rezes Judit (Aliz) és Rujder Vivien (Freya) kiválóan valósítja meg, egy másik dimenziót adva ezzel az előadásnak. Az együtt/egymáson mozduló testek olyan harmóniát, párharcot fogalmaznak meg, amelyet a szereplők még nem tudnának megragadni a verbális kommunikáció szintjén. Cuhorka egy-egy pillantás tudatalattiját koreografálja mozdulattá, mintha már a kimondás előtti pillanat is életet nyerne.
Az előadás szinte folyamatos résztvevője az elektronikus zene, amelyet két laptoppal felszerelt zenész szolgáltat a színpad széléről, olykor pontos végszóra hangaláfestve a jeleneteket. Bencsik Levente és Hunyadi Máté félig-meddig szereplők, mivel van szövegük, de helyzetük nem nagyon. Jelenlétük a természettel való kapcsolatot erősítené, hiszen elmondásuk szerint erdei hangokból készül az általuk komponált audio-élmény, ugyanakkor a folyamatosan látható technikai pultjuk azt is hangsúlyozza, hogy színpadon vagyunk és egy olyan történetet nézünk, amely nem takarja el a nézők érzékszerveire ható eszközeit. A rendezés ezzel szimbolikussá teszi a teret, amelynek így nem a fizikai gravitációja, hanem spirituális jellege válik egyre hangsúlyosabbá, mintha valóban egy elvonulás helyszínén lennénk. Ezt a folyamatot segíti egy alkalommal a meggyújtott füstölők használata is, melyek illata összekapcsolja a színpadot a nézőtérrel. A Radical Relax világában – habár a napok múlására felhívják a figyelmünket – összemosódnak az éjszakák és a nappalok. A horizonton vörösen fénylő korong inkább estét jelez, aztán ismét éjszaka következik. A Pető Gergő és Bíró Tádé által fényfestett színpadi atmoszféra hatásosan segíti az idézőjelbe tett fizikai tér létrejöttét: olykor annyira egybeolvasztja a szereplőket az erdei környezettel, mintha kétdimenziós lenyomatba zárná a történést.
Vajdai Vilmos és Rezes Judit
(fotó: Horváth Judit)
Béres Bence és Mentes Júlia podcast párosa több humoros helyzetet is teremt, bár alapvetően traumatikus kötődésükben meghatározó szerepet játszik az infantilis ösztönösség. Majomszerű egymásba kapaszkodásukban van egyfajta kegyetlenség is, ahogy a háromszögükben ide-oda lökődő barátjukkal, Kristóffal bánnak. Pásztor Dániel monológja – a magától értetődően középen járók öntudatlan magabiztosságáról és saját perifériahelyzetének tudatosulásáról – találó és érzékeny írói-színészi teljesítmény. A Pásztor által megjelenített fiatal fiú testi meztelensége ellenére is androgün. Nemisége a homályba vész, épp ezért kiváló ötlet, hogy a rendezés ezt a még érintetlenül gomolygó érzelmi sűrítettséget mozgásművészettel fejezi ki. A fiatal fiút első kötődési kísérlete a szókimondó svéd lányhoz, Freyához (Rujder Vivien) vezeti, aki szabadabb testiségével koravénségétől való félelmét akarja leplezni. Rujder karaktere már most a saját öregségében él, a jelen partnereibe kapaszkodna, de az elvonulás résztvevői saját magukkal vannak elfoglalva. Így a korábbi sztárséf (Bányai Kelemen Barna) sem tudja elválasztani a félelmeitől. Soma alakja egy fel-felfortyanó érzelmi kitörésekben élő szerep, melynek kezdetben még elkülönülő darabjait Bányai Kelemen Barna jól adagolt színészi erővel kapcsolja össze egésszé. A séf control freak indulatai végül egy kitörő szabadulásvágyban összpontosulnak a karakter hiteles zárlataként. A történet névleges központja Zsolt, a guru, aki Vajdai Vilmos alakításában mélység híján profánul emberi. Ő Óz, a csodátlan, akit a többiek – dramaturgiai kényszerből – felmentenek morális kötelezettségei alól, mivel övé a szeánsz-bódé, a varázs-kalyiba, amely nélkül nem lehetne nagyokat álmodni a mindent felemésztő nagy csendről.
Pásztor Dániel és Rezes Judit – Radical Relax, Katona József Színház
(fotó: Horváth Judit)
Az érzékeny aprólékossággal kivitelezett szerepek közül kitűnik a Rezes Judit által megteremtett Aliz-alak. Karaktere késleltetve, így dramaturgiailag hangsúlyosabb ponton lép színre. Drámájának írói-színészi plasztikussága kissé háttérbe is szorítja a többiek történetét, ami nem feltétlenül kedvez az előadás egyensúlyának, ugyanakkor Rezes Juditot termékeny színészi amplitúdókkal ajándékozza meg. Aliz valószínűleg egy plasztikai sebész műtőasztalán „ölte meg” magát, mielőtt kiszolgáltatottan az erdőbe „tévedt”. Önkényesen magára mért száműzetését tölti a ködös vidék közepén: le akarja vetni magáról személyes kötelességeit, társadalmi szerepeit. Hogy büntetés vagy megvilágosodás várja-e majd elvonulásának végén, már csak azért sem tudni, mert úgy tűnik, szerelmes kezd lenni újszerű állapotába: éngyilkos útkeresésébe.
A Radical Relax egy jól érzékelhető, sajátosan lebegő hangulatot kínál a nézőnek. Izgalmas dramaturgiával, mélyreható színészi munkával, humorral leplezett feszült derengésből engedi felszínre törni a szereplők önreflexióit és konfliktusait. Az előadás által felkínált élethelyzetek azonban – bár intimitásuk érezhető – nem mindig elég markánsak, mintha nem forrnának fel teljesen a saját helyiértékükön, villanásaikkal hívják fel magukra a figyelmet az egyhétnyi cselekmény időkeretében. Érthető az író-rendező által tolmácsolt emelkedettebb elvonulás-élmény, de ezt a teremtett színpadi valóságot a kegyetlenebbül ordító valóságunk veszi körül, s erre a jelenünkre érdemesebb rámutatni, mint hangtompítóval ellátni.
Lénárt Gábor
