Spiró György: Az imposztor – Pesti Színház

Nem is az a baj, hogy börtön lettünk, hanem az, hogy ennyire könnyen, jegyzi meg Skibiński, mintegy magának. A társulat sokat látott tagja haza sem megy, a színpad valamelyik sarkában, kabátja alá bújva hajtja álomra fejét. Magánéleti és szakmai viharai ellenére makacsul próbálja őrizni személyiségét a széteséstől. Utódja nem született. Felesége, Skibińska (Majsai-Nyilas Tünde) első házasságából származó gyermeke meghalt. A régi bútordarab szívesen kirúgatná magát a társulatból, ha lenne másik színháza a városnak. De nincs és más sincsen itt, az isten háta mögött.

Damse (Brasch Bence) szerint Skibiński nem több leépült alkoholistánál, de a színész művészi és társadalmi érzékenysége tagadhatatlan. Kőszegi Ákos ritkán tapasztalt rezignált életbölcsességgel alakítja Skibiński szerepét. Máskor az általa a színpadon már hordott, szépszámú egyenruháról, tehát a népét megszállókról beszél, mondván 
„A megszállók változhatnak, a hatalom szorítása állandó.” A hatalom és az egyén viszonyát leíró paradoxonjai kivétel nélkül elevenünkbe találnak.

Az imposztor Pesti színházi előadásában Skibińskihez hasonlóan kallódó művészeket látunk, akiket a színház feltétlen szeretete köt össze. Lengyelföldön járunk a XIX. század elején, amikor az orosz birodalom része volt Vilnius. Akkoriban is voltak magukat nagyhatalomnak képzelő birodalmak, amelyek előszeretettel helyezték „védelmük alá” a kisebb népeket. A helyi színházba érkezik vendégjátékra egyetlen előadásra a legendás színész, Bogusławski.

Rendezőileg nem könnyű feladat Az imposztor, hiszen nem sodró lendületűek a komédia csoportképei. Spiró György színdarabja nem a cselekmény váratlan fordulataival köti le a publikum figyelmét, hanem azzal, hogy a szerző mennyi mindent tud a színházról és az ellentmondást nem tűrő, a társadalom egészét ellenőrizni kívánó hatalom működéséről. Rudolf Péter aprólékos, néhol komótos ritmusú rendezése igyekszik szépszámú szereplőjének lehetőséget biztosítani, néha azonban felül-
írja a színházigazgató motivációja a rendezőét, még akkor is, ha ez az összkép rovására megy.

A statikus tömegjeleneteket a távolság-közelség változékony koordinátái hivatottak oldani. Az egyik jelenetben egymástól a legmesszebbre helyezkedik el Bogusławski és a fiatal Rybak (Medveczky Balázs). Medveczky Rybakja a legelutasítóbb a mester képességeivel kapcsolatban. Vén kóklernek tartja a vendég–művészt. Később fokozatosan csökken a távolság kettejük között. A kezdetben szemtelen, drámaírói babérokra törő Rybakban valódi érdeklődés ébred a színházba érkező mester iránt. Medveczky sok apróságból építi meg karakterét. Színészi útja a hitetlen Tamás kényelmes pozíciójától egészen a nagyrabecsülésig, sőt a Bogusławski iránti rajongásig vezet.

Szilágyi Csenge, Bach Kata, Fesztbaum Béla, Kern András és Brasch Bence (fotó: Dömölky Dániel)

Az emlékezetes színészi alakítások a rövidebb megszólalások mögött felvillantják karakterük személyiségét.

Seress Zoltán Rogowski szerepében a társulat vezető színésze. Ripacs, vágja a fejéhez többször is a tűzről pattant Kaminska (Szilágyi Csenge) – nem is tévedve nagyot –, aki sokat adna azért, ha végre elkerülhetne a városból. Rogowski valóban mindig igyekszik a középpontba kerülni. Néhány szituációban önmagát rendezi, saját ötleteként, teljesen feleslegesen átmegy egyik oldalról a másikra, egyébkor kollégái segítségével akrobatikus mozdulattal tűnik el a süllyesztőben. Seress játéka kicsinyített képe az előadásnak, mert ha a körülmények engedik, ha rövidebb pórázra fogják, Rogowski képes – ahogyan a többiek is – egyéni érdekeit hátrébb helyezve, társulatba illeszkedve játszani.

Igazi szerepdarab Az imposztor. Csak a közelmúltban olyan kitűnőségek alakították a lengyel színészfejedelmet, mint Fodor Tamás vagy Benedek Miklós. Akkor is Bogusławski a főszereplő, ha éppen nincs a színen, vagy a háttérbe húzódva figyeli a többieket, ám ilyen jelenet elég kevés akad. A társulat alárendelődik a címszerepet adó Kern Andrásnak. Azonban nem eléggé simlis a mester.. Kern egy másik szerepe juthat a néző eszébe, amelyet szintén ezeken a deszkákon keltett életre. Thomas Bernhard rettenthetetlenül eltökélt, másokon simán átgázoló művészemberének, A színházcsináló című színdarab Bruscon igazgatójának monomániás lendülete hiányzik a játékából.

Inkább Shakespeare A vihar című színművének Prosperóját látni Kern játékában. A varázsló utoljára veszi elő a pálcáját, hogy valami nagyot mutasson. Bogusławski, a kiváló művész gátlástalan ember, aki akkor engedi közel magához a hatalmat, amikor a legkevésbé várnánk ezt tőle. A magánéletben elviselhetetlen, csakis a színpadon vannak igéző pillanatai. Mindent tud a színházról, a gyakorlatban azonban annyit mutat meg mindebből, amit a hatalom enged neki. Bogusławski mindig megtalálja a lehetőséget és a módot , hogy akkor mutassa fel a középső ujját a felsőbbségnek, amikor az már veszélytelennek gondolja őt. Jelen előadás erről a bátor gesztusról szól.

Kern alakításában a színházi ember vonásai a legerősebbek. Ilyenkor mindent elhiszünk neki. Każyński direktor úr (Fesztbaum Béla) a biztos keveset akarja megmutatni Molière Tartuffe című komédiájából. Bogusławski tehetséggel rendezi felül a vilnai színház igazgatóját, mert nem hisz a darab közhelyesen felületes olvasatában. Sőt, a próbán az álszent tagadhatatlanul őszinte motivációit és érzelmeit hangsúlyozza. Kern a színház apostolaként a mágneses erőről mesél, amely formátumos előadások alkalmával esténként létre jön a színpad és a nézőtér között. Jöhet bármilyen politikai, társadalmi fordulat, ez a megtartó erő szent és sérthetetlen. Bogusławski hiába tör borsot a hatalom orra alá, a társulat megkapja a remélt anyagi támogatást a Gubernátortól (Borbiczki Ferenc).

Összességében Spiró drámája a befejezés megváltoztatása ellenére sem mutatja új arcát a Váci utcában, de érvényesen szól a színház szeretetéről. A színpad az otthon melegét adja, a menedéket a külvilág szüntelen fenyegetése elől. Legalább itt megmarad az illúzió, hogy az ember irányítója a saját életének, hiszen kevés a levegő a kétszáz évvel ezelőtti Vilniusban. A kezdőképben a Díszletező (Karácsonyi Zoltán) és a Kellékes (Telekes Péter) dialógusából értesül a közönség egy közös ismerősük titkosrendőrségi vallatásáról. A végjátékban zendülés tör ki a teátrumban a Bogusławski vezérelte, alternatív befejezést felmutató Tartuffe miatt. A két végpont zaklatottsága között néhol erőtlen és lassú a talán túlzottan a szövegre támaszkodó előadás. A hirtelen a mába ugró zárlatban Kern Bogusławskija uber taxin távozik angolosan. Ám a megtépázott, egyre szűkülő szellemi, művészi lehetőségekkel gazdálkodni kénytelen társulat marad, ahogyan nekünk sincs módunk kiugrani a jelenből.

Szekeres Szabolcs