Találkozások kultúrterekben

A Velencei-tónál, annak fővárosában, Velencén egy kis vendéglátóegységben, mégpedig a Groenk Deliben láttam egy előadást, valamint a tótól kőhajításnyira fekvő Székesfehérváron. A Vörösmarty Színház izgalmasnak ígérkező bemutatójára, Viripajev Részegekjére nem jutottam be férőhely híján. A belváros eldugott zugában, az Örökség Csoport egy éve felavatott játszóhelyén, a V54 Színház és Kultúrtérben viszont rám talált egy másik orosz, Csehov két korai egyfelvonásosa. A Somos Ákos által megrendezett Medve és a Leánykérés című darabok felhőtlen szórakozást nyújtottak a borongós télben. Fenntartja a figyelmet a kiváló színészi játék. Megannyi jellem- és helyzetkomikumban artikulálódnak mély emberi tapasztalatok, riadalmak a megfelelés, a megbocsátás, a tetszés / nem tetszés, az érdek, a sérelem és ellágyulás állapotaiban. Kapkodjuk a fejünket, röpködnek a poénok, üde, kacagtató dialógusokat és akciókat élvezünk testközelből a szándékoltan poros színpadtól karnyújtásnyira ülve. Pinceszínházszerű térben vagyunk, ahol a takarítás, előkészítés keretjátékával övezve sejtelmes kortársi, egyszersmind korabeli és egyúttal kortalan orosz atmoszférába kerülünk. Orosz szavak, zene, sőt rádióadás hangjai, a priccsen tabletet nézegető nő, az unott özvegy áthallásos miliőt teremt, ott is vagyunk és itt is, a mi korunkban – mindig van valami az oroszokkal. Csehov meg tudja mutatni, hogyan fordulnak át ellentétükbe a helyzetek, hogyan nyeri meg a szimpátiánkat valaki vesztes helyzetből. Az örök szamovár, amiből ezúttal por száll föl halotti hamv gyanánt, meg a virágcsokor és a vizeskancsó kombinációja morbid, bizarr képzettársítások okozói, minden többszörösen kódolt és sűrített ebben a dinamikus játékban. Nagyon különböző alkatú színészek részben korfüggetlen, részben speciális öltözékben (melegítő), köztük egy (az) ikerpár. Előkerül a pisztoly is, s belefeledkezünk az örök emberi tragikomédia pszichológiájába, filozófiájába: kellünk-e a másiknak, mennyi megalkuvás fér bele a kapcsolat elfogadásába; felülkerekedik-e önérzetünk, igazságérzetünk, meggyőződésünk; az egyéni és családi emlékezet alkotta hiedelmeink a másikkal létesíthető szövetség vágyán és esélyén. Sok réteg kerül egymásra, egyik a másikat nem sértve, ízléssel. Ezt fejezi ki csehovian karikírozva ez a két örökérvényű egyfelvonásos. Az alkotók pedig remek partnerei Csehovnak, vérbő, ritmusos játékukkal olyasmit ragadnak ki a művekből, s teszik hozzá a magukét, amitől az megvalósul. Mert Csehov mi vagyunk.

Torma Tamás és Szigeti Anna – Leánykérés, Örökség Csoport (foto: Csögör Zsanett)

Ha nem is színpadi por, ám némi ételszag kavarog a másik helyszínen. A Groenk Deli bisztró kellemes galériáján beszélgetőkhöz óhatatlanul feljut a konyha gőze, illata, jelezve, hogy közeledik a szünet a vacsorával. (Kizárt, hogy azokban a kávéházakban, vendéglőkben, ahol programot tartanak, ez, vagy a zaj, a mozgás ne árnyalná az élményt.) 
A főként írókkal folyó, vacsorával összekap-csolt beszélgetéssorozat vendége februárban Nagy Ervin, decemberben pedig Vecsei H. Miklós volt, akit Pávlicz Adrienn kérdezgetett.

Vecsei H. Miklós (fotó: Pávlicz Adrienn és a Groenk Deli csapata)

Ezek az alkalmak (amint az agárdi Casa Culinaria jól előkészített kulturális programjai, köztük elmélyült diskurzusai írókkal, filmesekkel, áprilisban várhatóan Cserhalmi Györggyel) megtöltik e kis tereket. Bármennyire pontszerűek, hírük terjed, s holtszezonban és azon túl szellemileg élővé teszik a környéket. Színház minden, ez is, ahogy most vagyunk, hangzott el e velencei galérián, a híres vendég pedig (talán a népdalgyűjtésről szóló fejtegetésétől eltekintve, ami nem illeszkedett szervesen a folyamba) egészen mélyre hatolt. Nemcsak a rajongókhoz szólt, sőt, kifejezte zavarát, s hogy nem szokott a nézők szeméhez. Lelkesedett Semmelweisért, akinek a legnagyobb jótéteményt köszönheti a világ, valamint feltárta az okostelefonnyi és igen jól fogyó, automatákból árult Poket zsebkönyvek kiadásának motivációját. Hozott belőlük: én Radnóti Bori noteszét kaptam meg. Elmesélte, hogyan utaztak a vagonban. És azt, hogy a színpadon néha megtörténik a csoda, amikor abban a valóságban vannak, ami nem kevésbé valóságos ennél. Ezek az átlényegülések úgy összekötik őket egymással – és a szakmával, ami ezt adja néha, hogy az nemcsak hogy nem feledhető, hanem függővé tesz. Ha nem ezeket az áldott előadásokat látja a kritikus, nem is érintődhet meg és nem csoda, hogy kívül marad. Nem is megérteni kell a színházat, hanem máshonnan, más érzékekkel befogadni. Izgatja őt és nemzedéktársait a nem történetelvű színházművészeti élmény, ahogyan például a zene hat. Az egyetemen összetörték őket, mondta, de utólag rájött, hogy miért kellett ez (s Marton Lászlóra apjaként tekint). Azonban nem mindenki tudott ép lélekkel felállni utána, kikerülni a képzés rideg szigora, minden idejüket, erejüket felemésztő nyomása alól. Követni kellene őket is, segítséget nyújtani nekik.

Balogh Mihály és Cseh Katalin – Medve, Örökség Csoport (fotó: Csögör Zsanett)

Megindító, felismeréseket hozó, meglepő este volt. Vecsei szemérmesen kitárulkozó a családját, gyermekét, feleségét, szüleit, testvéreit, mindennapjait, hivatását érin-tően egyaránt. Visszafogott és pátoszos is. Plasztikusan fogalmaz, elfogódott, elragadtatott, elmélázó, szomorkás és szellemes. Mi, kevesen, akik befértünk ebbe az érdekes (a falon akkor éppen Madler Gábor érzéki festményeivel, plasztikáival ellátott) térbe Velence egy forgalmas pontján a téli kopárságban, advent idején, egészen biztosan máshonnan ismertük Vecseit. Híres sztár A Pál utcai fiúkból, sokoldalú, karizmatikus művész, aki mindent elolvas attól és arról, akivel foglalkozik. Semmelweis Ignác későbbi őrületét pedig, miközben kialakította viszonyát hozzá színészként (mondta most), belekomponálta az orvos életének korábbi szakaszában játszódó filmbe. Az volt a kulcs számára, hogy aki látta meghalni maga körül százával a csecsemőket, mielőtt feltalálta a gyermekágyi halál ellen a megoldást, nem kerülhette el a tébolyt. A közönségből többen is azt hallottuk, úgy érzékeltük, hogy amikor erről a filmről beszélt, benne a maga szerepéről (rá is kérdeztünk), akkor Vecsei magáról beszél, a magára maradásról, az elhagyatottságról, áttérve egyes szám első személyre. Ível a karrierje, tartalmas munkákat kap szakadatlan, baráti alkotótársakkal szerepel a nyilvánosságban, a fősodorban és az alternatív utakon egyaránt – az elhagyatottságot így nem is erre érthette.

Ami itt megtörtént performatívan, valamint amiről beszélt, az maga a művészet általi önmegértés. Az önismerethez jutás a szerep által. Ezt prezentálhatta akkor öntudatlan. Hogy Petőfi, Nemecsek és Semmelweis ugyanúgy vannak és nincsenek (ezt mondta valamiképpen), egyek vele – fejbe vágó kaland volt ez a színházi este.

Gilbert Edit