William Shakespeare‒Nagy Feró: Hamlet – Sicc Production, Akvárium

Kiváló a helyszín: a koncerteknek is helyet adó tér ideális egy rock Hamlethez, amely a színház és a koncert műfaját ötvözi. De milyen is lett a Sicc Production előadása?

Kezdjük az elején, mármint az előadás elején, azaz a metateátrális felütéssel. Két gitáros – egy fiú (Kerek Dávid – egyebek mellett Laertes) és egy lány (Gálhidy Sára – Ophélia) – zenélni kezd. Egy-két taktus után berohan egy másik fiú (Turi Péter – Hamlet), és megkéri őket, hogy fejezzék be ezt a szörnyű gyenge játékot, „így édesanyád is el tudná játszani” vágja a gitáros-énekes fejéhez, és előadja kis kiegészítésekkel Hamlet tanácsait a színészetről, meg hogy a színjátszás célja tükröt tartani a természetnek. A metateátrális felütés kapcsán felmerül a kérdés: kinek és minek tartanak tükröt a Sicc Production színészei?

A tükör egyik összetevője Nagy Feró zenéje, ami persze nem tudja nem felidézni a magyar rock történetét, a 70-es, 80-as évek híres lázadó, dühös fiatal generációját. A magyarock fenegyereke, Nagy Feró 1984-ben kapott felkérést Jancsó Miklóstól zeneszerzésre a kecskeméti Katona József Színházban bemutatandó Hamlethez s az előadás főszerepére. A zene elkészült, a darabot azonban nem mutatták be. Erdős Péter, a Hungaroton akkori főistene először nem, majd megvágva adta ki a zenei anyagot két évvel később. Végül 1987-ben az Egyetemi Színpadon mutatták be a művet.

Eltelt több mint 40 év, túlvagyunk azóta egy rendszerváltáson, s a Hamlet egy amúgy is nehéz darab. Krasznai Vilmos és a csupa fiatal színészből alakult Sicc Production azonban olyan fiatalos energiától, dühtől, szerelemtől, humortól túlcsorduló előadást varázsoltak a 80-as évek dühös rock-Hamletjéből, amit érdemes megnézni.

Turi Péter Hamlet szerepében (fotó: Turi András)

A Krasznai Vilmos teremtette hamleti világ, ha akarjuk, a reményvesztettségnek tart tükröt. Itt nincsenek generációs különbségek, hiszen minden színész egyívású, szemtelenül fiatal, és ezt nem is rejtik el. A generációs különbségek hiánya miatt nincs a narratívának történeti íve, hogy bemutassa, honnan-hova tartunk a történelemben, amely irány reményt kelthetne. Nincs Fortinbras sem, hogy a darab végén átvegye a hatalmat, csak mindenki szépen eltűnik a süllyesztőben, azaz még egy hatalomváltás sem adatik meg. A történetmesélés szabadon bánik Shakespeare drámájával, amit egyébként Arany János és Nádasdy Ádám fordításában használnak. 
A jelenetek időrendi felcserélése és egymásba mosása megnehezíti az eredeti darabot nem ismerő néző dolgát, amikor rekonstruálni próbálja a cselekményt. Az előadás célja azonban nem a Hamlet című dráma interpretálása, hanem egy reményvesztett világ bemutatása. Amely világ képét pontosan tükrözi a színpadkép és a szereplőválasztás is. 
A játék tere egy középpontja felé meredeken lejtő négyszögletes lapokból kialakított tér, ahol a színészeknek már megállni is nehéz, nemhogy táncolni, sok esetben csúsznak, gravitálnak a középpont felé. Az egyik négyszög sík felületét egy csapóajtó töri meg, ami a színpad alá vezet. A shakespeare-i hagyományt követve innen jön elő a szellem, és ide térnek vissza a halottak. Ezt a játékteret veszi körbe az élőzenét szolgáltató zenekar, a rock legszebb hagyományait követve elöl, két oldalon 
a gitárosok (power-stance sem hiányozhat, szuper szólókkal), a basszusgitáros mögött a billentyűs kap helyet, hátul, középen, 
a legmagasabb ponton pedig a dobos. Az élő zenét maguk a színészek szolgáltatják, remekül megidézve a 80-as évek koncerthangulatát, pompás játékkal, akár több hangszeren is játszva, ahogy éppen a karakterbe lépések megkívánják, egymástól átvéve a hangszereket. A kosztümök (Krasznai Sára munkája) a rockfilmek hangulatát idézik: a színészek harsány öltözetet viselnek, kivéve Hamletet, aki az életerőtől duzzadó és nála kivétel nélkül magasabb zenész-színészek energiájához képest egy nyárspolgári, csenevész jólfésültséget testesít meg – akárcsak Claude Bukowsky a Hair-ben. A Milos Forman filmjében megtestesülő reményt azonban ebben az előadásban nem kapja meg a közönség, hiszen ott a kispolgár igazodik, túlél, itt viszont mindenki reménytelenül, a csapóajtón át távozik.

Vattamány Atanáz, Sas Zoltán, Turi Péter és Liber Ágoston a Hamlet előadásában
– Sicc Production, Akvárium (fotó: Turi András)

Nagy Feró annakidején és most is ütős, dobhártyarepesztő zenéje feszes és kortalan, olyannyira, hogy a közönség már őszbeforduló hajú tagjai együtt verik a ritmust a legfiatalabb nézőkkel. Egyszerre válik jelenvalóvá a 80-as évek dühös fiataljait idéző hangulat és a rock mai napig élő ereje. Dicséretes, hogy nem engedik elveszni a felejtés süllyesztőjében a magyarock nagy korszakát, művét, amikor jelenvalóvá és befogadhatóvá teszik. Talán ez a generációkon átívelő élmény a legnagyobb erénye az előadásnak.

Hozzájárulnak ehhez a színészi alakítások – a fiatalok játéka minden nemzedéket magával ragad. Olyan jók, tehetségesek, erőteljesek ezek a srácok és a lány, hogy csak szuperlatívuszokban lehet róluk beszélni. Pompásan zenélnek és énekelnek, tökéle-
tes a mozgásuk, hihetetlenül táncolnak, és a prózai részekben is remekelnek. Ter-mészetesek, hitelesek mindenben, amit tesznek, vadak, amikor a rock lázadó dühét adják elő, líraiak, amikor a szerelemről van szó, és megrettentek, amikor a hatalom elnyomását vagy a másiktól való félelmet mutatják. Testük és hangjuk szükség szerint illeszkedik az adott pillanathoz, de azért van bennük, a játékukban jócskán önirónia is, nemcsak a metateatralitás vagy a levehető burjánzó szakáll révén, hanem mert mernek kikacsintani, játszani velünk, a nézőkkel, szerepet adni a közönségnek – az időnként hiányzó Horatióval mint megfigyelőtárssal azonosul a nézősereg. Vicces, hogy Gertrud szerepét egy tricepszeit és borostáját véka alá nem rejtő férfiszínész (Sas Zoltán) játssza, bár ez a döntés a humoron kívül nem tűnik jelentéssel bírónak, még ha a színész kiváló is a szerepében.

Bár az előadás idézi és jelenvalóvá varázsolja a 80-as évek dühös lázadását, egyszerre alá is ássa azt. Itt nincsenek egymást váltó generációk, nincsen egy újabb elnyomó hatalom. Mintha a kilátástalan, már csak önmagunk ellen fordítható düh maradt volna meg a rock hőskorából. A lázadás szükségszerű, a bukás elkerülhetetlen, és a bukás nem készíti elő a terepet még egy újabb elnyomó rendszernek sem, nemhogy valami jobbnak, ami talán lehetne pozitív. A teljes stáblista halálával azonban az előadásban nem marad senki, aki a természetnek tartott tükörben láthatna valamit. Marad a közönség, Horatio alak-jában, hogy jólfésülten tapsoljon, örüljön a pompás produkciónak, majd pártatlan megfigyelőként, érdektelen kukkoló-ként hazamenjen, és fogadja el, hogy a hősiesség elenyészett, nincs se jobb világ, sem egy újabb elnyomó rendszer, ami ellen lehetne dühösen lázadni. Marad az üres, reménytelen tükör, ami talán egy újabb, de egyelőre nem látható rendszerváltásra vár.

Almási Zsolt