Beszélgetés Csábi Anna színész-rendezővel

 

Különös dolog ez. Van, aki állandóan színpadon meg képernyőn, de olyan, mintha ott se lenne, megjegyezhetetlen. És van olyan egyéniség, akinek a jelenlétéhez a pillanat töredéke is elég. Jelenség, egyéniség, aki hatni tud. Csábi Anna egyéniség és erő.

 

Csábi Anna (fotó: Zsigmond-Magyari Izabella)

1.

 

Hogy kerültél színházközelbe?

Már nem is tudom pontosan. Igazából csak annyira emlékszem, hogy színésznő szerettem volna lenni. De hogy hogyan képződött meg bennem ez az érzés, arra már nem emlékszem. Talán az a hatalom, hogy az ember színpadon áll, azt hiszem, ez igézett meg engem, ez vonzott.

Hatalom? Még soha nem hallottam ezt a szót színházzal kapcsolatban…

Nagyon nehéz olyan fórumot találni, ahol figyelnek az emberre. Főleg, ha sok mondanivalója van, s ha úgy érzi, hogy szeretne segíteni, alakítani a világon, a környezetén. A színpadon állni, az határozottan az a szituáció, amikor figyelnek az emberre. Azt hiszem, ez számomra a vonzó a színészetben.

No de az út hozzá nem volt egyszerű.

Székesfehérvárott születtem. Oda jártam iskolába tizennyolc éves koromig, és egy amatőr társulatban is játszottam, ami talán megalapozta a pályaválasztásomat. Érettségi után az ELTE bölcsészkarán voltam egyetemista, magyar‒esztétika szakon.

Az esztétika hogy választódott?

Már akkor is a színházi pályára készültem, de úgy gondoltam, ha nem vesznek föl egyből – márpedig nem vettek föl egyből –, akkor addig megalapozom a színházhoz szükséges alapműveltséget. Amit a középiskolában legjobban szerettem, az az irodalom volt. Emiatt választottam a magyar szakot, mellé pedig az esztétikát, mert ott lehetett felvenni színház- és drámaelméleti órákat. A magyar szak csalódás volt, mert kevés idő jutott a szépirodalomra, szakirodalmat kellett folyamatosan olvasnunk. De a nyelvészetet és a fonetikát például nagyon élveztem. Rengeteget számított a tanár személye is: Rényi András estébe nyúló órái egész életemben el fognak kísérni. Már az általános- és középiskolai oktatásban is feltűnt, hogy amit örömből csinálunk, azt illik hátra sorolni. Így amit szeretünk, arra marad a legkevesebb idő. Akkoriban én úgy állítottam be a prioritási listámat, hogy ami a legszenvedősebb, azt a legfontosabb megcsinálni. Ezt máig nem értem.

 

Csábi Anna és Száger Zsuzsanna – Tulipán, KV Társulat
(fotó: Bethlendi Borbála)

 

Miért fontos, hogy legyenek az ember életében prioritások? Van, aki úgy él, hogy nincsenek fontos dolgok az életében, illetve sok van, és akkor egy sincs.

Mindenkinek megvannak a fontos dolgai. Olyan ember nincs, akinek ne lennének. Kívülről nem látjuk át, ezért gondoljuk, hogy másnak nincs is olyan. Amit én csinálok, a színházon keresztüli értelmezése és feldolgozása a világnak, ezt nagyon fontosnak és hasznosnak, egyfajta segítői szakmának látom. Közben sokan mások meg azt gondolják, hogy mi nem foglalkozunk fontos dolgokkal. Beleölünk rengeteg időt, pénzt, energiát olyanba, ami fölösleges luxuscikk egy csomó ember számára.

Még az esztétika tanulmányoknál tartottunk.

Emlékszem, egyszer Spiró György nagyon megdicsérte a dolgozatomat. Büszke voltam, de később kiderült, hogy egyáltalán nem emlékezett rám. Lehet, hogy azért tetszett neki a beadott munkám, mert azokat írtam le vázlatszerűen, amiket tőle tanultam,. Talán az tetszett neki, hogy figyeltem rá.

Állomásként Marosvásárhely következett.

Azt hiszem, hogy ez volt életem legjobb döntése. Mintha a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemet nekem találták volna ki. Ott a pozitív fegyelmezés és a támogató attitűd volt jellemző. Szinte biztos vagyok benne, ha nem ide kerülök, nem tudtam volna úgy fejlődni. Ott számomra kinyílt a világ. Színművész és rendező szakon végeztem.

Milyen színházi világ fogadott ott? Más mint az itthoni?

Igen, más jellegű. Fontosabb elem ott a látvány, de nem a felszínesség miatt, hanem mert az is egy csatornája a kommunikációnak. Erő, ahogyan a látvány hatni tud, ahogy meg tudja szólítani a nézőt, ahogy ki tudja bontani a gondolatot. Sokkal nagyobb szerepet kap a világítás, a látványtervezés, ugyanakkor a színészek és színészhallgatók változatosabb karakterek, kevésbé fontos a modellalkat. Bár most már úgy gondolom, hogy elkezdett hasonló irányba tendálni a honi színjátszás is. Például már egy ideje Molnár Anna látványtervező az alkotótársam, aki olyan, mintha a román színházban nőtt volna föl, pedig egy echte budai lány.

Kik hatottak ott, kik közvetítették ezt a másfajta erőt?

Például B. Fülöp Bözse [B. Fülöp Erzsébet – a szerk.] és Berekméri Katalin, a színészmesterség tanáraim, és Bocsárdi László, a rendező szakos osztályfőnököm, Dobre-Kóthay Judit és Bartha Jocó [Bartha József]látványtervezés tanáraim. Tulajdonképpen mindenkitől tanultam. Gyéresi Júlia, Harsányi Zsolt, Sebestyén Aba, Székely Csaba, és végtelen a sor. De a legtöbbet az osztálytársaimnak köszönhetem, akik azóta is a legjobb barátaim.

Folyamatosan tanulsz. Mi az, amit befejeztél, és mi az, ami még folyamatban van?

Most a budapesti színművészetire járok doktori képzésre, és ott is nagyon inspirál az osztálytársaim közege. Rengeteg köztük a dokumentumfilmes, arról a területről keveset tudok, pedig nagyon tetszik. Folyamatban ez van.

Közben rendezel, és mindig olyan, főleg női témákat választasz, amikkel mások nemigen foglalkoznak, vagy legalábbis nem ilyesféle megközelítésben.

A téma fontossága az elsődleges motivációm, de mindig van valami személyes érintettségem is. Ez nem azt jelenti, hogy csak saját történeteket írok meg, hanem olyanokat, amik nagy hatással vannak rám. Most Szabadkán rendeztem egy megtörtént eseten alapuló témában. Nem velem történt, de a környezetemben, és nagy hatással volt rám.

 

Szegvári Júlia és Kosznovszky Márton – Köldökzsinór varieté, Csokonai 15‒Manna Produkció
(fotó: Kállai-Tóth Anett)

 

Hogy kerültél Szabadkára?

A határon túli kapcsolataimnak köszönhetően. Erdélyben éltem ugyan, nem a Délvidéken, de mi ott figyelemmel követjük és ismerjük is egymást. Gyakran vendégeskedünk egymásnál és koprodukciókat szervezünk. Amikor a Kosztolányi Dezső Színház társulata vendégeskedett Budapesten, el is jöttek a Minden negyedik című előadásomra, és azután hívtak el magukhoz. Ez a hozzáállás nekem nagyon sokat jelent. Volt egy előadás a Jurányiban, a Fajankó, ahol nagyon a szívemhez nőttek a színészek. Már három éve szervezzük, hogy egyszer megnézze valaki valamelyik előadásomat. A sors fintora, hogy most először sikerült, méghozzá Szabadkán, az időközben Zentára szerződött Vilmányi Benettnek. Tipikus, hogy Budapesten olyan óriási a hajtás, mindig mindenki el van havazva, minden áldott este játszanak, mikor meg nem, akkor az anyaszínházuk egyéb premierjeire mennek. Vidékre, határon túlra nem jutnak el. Ha meg mégis, és valami „rosszat” csípnek el, akkor legalább tíz évig elmaradnak. Pedig mi az, hogy rossz? Színházi emberként mindenből lehet tanulni, nincs olyan előadás, ami ne inspirálna valamilyen módon, ha másként nem, a „hogyan ne”, 
vagy a „hogyan lehetett volna jobban” irányba. 
A fontos a kimozdulás, szerintem. Éppen ezért nagyon fáj, ami a független színházakkal végbemegy. Nem elég, hogy kihúzták alóluk a forrásokat, de a szakma, és tragikus módon a nézők is hátat fordítottak nekik. Nem a számlaszámra kellene gyűjteni, hanem kíváncsinak lenni, és tömeges teltházakat produkálni promóció nélkül is. A nézők ma már csak biztos brandekre mennek. Ha valamit gyakran hirdetnek (tehát van rá erőforrás), az presztízs, és csakis jó lehet. Ha az előadásaink mindig teltházzal mennek, akkor az azt jelenti, biztosra megyünk, tehát nem kockáztatunk, nem hagyjuk meg magunknak a lehetőséget, hogy ismeretlen terepre tévedve új tapasztalatokhoz jussunk. Ezért fáj nagyon, amikor a független színházakat pusztítják el, amelyek a progressziót képviselik. És ezért fáj az is, amikor sajnálják a határon túl elnyert támogatást. Pedig jelenleg ott lehet csak kísérletezni, ahol még szabadság van, nem köt gúzsba a politika meg a nézőtér, hogy ha nincs teltház, nem lehet kifizetni a személyzetet. Amit pedig ott elérnek, az be fog gyűrűzni az anyaországba is, ez nem kérdés.

A szabadkai előadás pedig arról szól, hogy felelősséget vállalhatunk-e egy másik emberért. Egy fiatal színésznő eltűnt, és a társulata nem azt tette, amit szerintem a legtöbb tenne, hogy elfogadja a helyzetet, hanem a nyomába eredt. Amikor megtalálták, szinte semmit nem tehettek volna jogi határátlépések nélkül, de azért megtették azt a lépést, amit kellett. Ez az alaphelyzet. Az igazán rázós része azonban csak ezután következik: az áldozat haragszik a megmentőire, sőt, tőlük omlik össze… Nagyon szeretném, ha minél több ember találkozna ezzel a történettel.

Többségében női témák foglalkoztatnak, és különböző társulatokkal vágsz bele ezekbe a történetekbe. De minden társulatnak más és más arculata van…

Temesváron voltam hat évig. Ott A tavasz ébredését rendeztem, aztán Forgách András Tizenkét nő voltam című novelláskötetéből adaptáltam egy anyagot, és megszületett Az apró kozmikus félreértés. Ez kifejezetten négy nő történeteit leíró előadás volt. Forgách András úgy írta, hogy női monológokból állt a novelláskötete, de ugye tulajdonképpen egy férfi agyából pattant ki, férfi fejből született, így nem mondanám annyira kifejezetten női előadásnak. A férjem nagy kedvence volt például, és szerették más férfinézőink is. Mondták, hogy olyan, mint valami természetfilm, ahol a különleges állatfajokat közelebbről lehet megismerni. Az anyag a női szorongásokról szólt leginkább, nagyon humorosan, elvont, álomszerű előadásban. A következő Sergi Belbel Eső után című darabja volt, még Temesvárott. A Föld és az emberiség terméketlenné válásáról szólt. A kutya különös esete az éjszakában rendezésére pedig a budaörsiek hívtak meg.

Ez ugyancsak érdes, de más jellegű téma, s a színpadi feldolgozása is különleges.

Igen, A kutya különös esete... számomra a családról (is) szóló téma. Mi történik akkor, ha egy házasságban egy sajátos nevelési igényű gyermek születik? Milyen terhet ró ez a szülőkre, a közösségre, és ebből következően miken mennek keresztül nap mint nap. Ez a szöveg nagyon izgalmasan foglalkozik a problémakörrel.

A traumákról, az anyaságról Móga Pirivel is készült egy izgalmas előadás…

A történet röviden ennyi: az anyuka a terhesség 8. hónapjában tudja meg, hogy valami probléma van a picivel, fejlődési rendellenessége van a magzatnak.. A darab azt járja körül, milyen nehézségeket ébreszt ez a lelkében. Egy különleges előadás volt már csak azért is, mert az utolsó periódusban csöppentem bele. Piri akkor már megírta a szöveget, felolvasószínházi előadás is volt belőle a Jurányiban, vagyis ő és Bodor Panna már akkor rengeteget dolgoztak vele. Nekem az volt a feladatom, hogy próbáljam ezt az utat továbbsegíteni.

Ez eredetileg egy terápiás óra lett volna a kismamáknak, és abból készítettek egy színpadi előadást…

Igen, tulajdonképpen ez történt. Ebben is láttuk a lehetőséget, hogy fontos erről beszélni. Ha valaki ilyen helyzetbe kerül, vagy ilyen gonddal küszködő ismerőse van, jobban belelásson abba, hogy mi is zajlik ilyenkor az emberben. Nyilván ezt is ki lehet tágítani a színház eszközeivel egy általánosabb szintre. Pirivel akkoriban ismertük meg egymást. Nem színházi oldalról, hanem mint civil anyukák találkoztunk a Mu Színházban, ahol mindketten részt vettünk egy anyuka projektben.

 

Szegvári Júlia és Kosznovszky Márton – Köldökzsinór varieté, Csokonai 15‒Manna Produkció
(fotó: Kállai-Tóth Anett)

 

Dolgoztál a KV Társulattal is…

Nagyon vonzottak, mert ők is női témákkal foglalkoznak. Megírtunk közösen egy pályázatot, nyertünk is vele egy kevéske pénzt. Úgyhogy elgondolkodtunk, mi legyen. Visszautasítani nem szabad, mert akkor legközelebb már biztosan nem nyerünk, ugyanakkor annyira kevés pénzből előadást nem lehetett létrehozni. Patthelyzet volt, de valahogy elkezdtünk dolgozni, és gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Úgy döntöttünk, megcsináljuk szerelemből. Nagyon jó kis előadás lett.

Ez a Tulipán?

Igen, az RS9 Színházban játsszuk, meg ahova hívnak. Úgy találtuk ki, hogy bárhol előadható legyen. Erre a két vad nőszemélyre, Urbanovits Krisztinára és Száger Zsuzsára van írva, tele van az ő humorukkal és érzékenységükkel. Először a női ciklusról akartam velük előadást csinálni, aztán ahogyan vitáztunk -- és nem ritkán vitázunk azóta is --, eszünkbe jutott a szülőkkel való viszony. Ezt én nagyon megfoghatatlannak érzem, valahogy minden felnőttnek ez a gyenge pontja. Nem értem, miért olyan nehéz kommunikálni a szülőkkel. Pedig a szeretet általában egyik fél részéről sem hiányzik. Mégis nehéz. Egy meghiúsult esküvőt helyeztem a történet középpontjába, ahol a két anyós közel tud kerülni egymáshoz, hogy kiókumlálják, hogyan segítsenek szakítás-közelbe került gyermekeiknek. Az egyik anya mindenben alárendeli magát a lányának, és mindent meg akar adni neki, amire szerinte szüksége van, míg a másik nem akarja fiát érzelmekkel és döntésekkel terhelni: hajlandó átvenni az irányítást, és minden(ki)t megrendez helyette. Az előadáshoz semmilyen díszlet nem kell, csak három jelmez ránk, meg néhány jelzésszerű kellék.

A B32 Galéria és Kultúrtér is helyszín. Itt játszottátok a Bánsági Ildikó eldobja az agyát, Jeney Luca elkapja című előadást.

Több előadásom is megfordult már ezen a szuper kis helyen. A már említett Anyanaplót és a Bánsági Ildikó eldobja az agyát... címűt is ott mutattuk be. Február 25-én játsszuk a Köldökzsinór-varietét, ami egy zenés, jelenetes körülírása annak, milyen is a gyerekvállalás első másfél éve. A Minden negyedik című gyászfeldolgozó előadásom folytatásának szántam, de időközben rájöttem, hogy nekem ez a kisgyerekes korszak sokkal inkább egy abszurd vígjáték, amiben persze van annyi mélypont, amennyi csak kell, de extrém nehézsége ellenére is leginkább humoros. A másik két B32-s előadásomat sajnos már nem játsszuk. Oda kell figyelni a független előadásokra, mert hamar ellehetetlenül a játszásuk, gyorsan el kell menni megnézni őket!

A Kuglerben fut a Török Sophie előadásunk, ez az egyik legnehezebb feladat, amibe valaha vágtam a fejszém. Folyamatosan dolgoznunk kell rajta, mert ez egy nagyon komoly tanulási folyamat, és ha nem Mravik Eszterrel kezdünk bele, valószínűleg már nem csinálnám. Muszáj kikísérletezni, hogyan lehet a nézőkkel szálegyedül, spontán beszélgetni. Mesélni nekik egy emberről, akit nem ismernek, és mi sem, de át kell adnunk azt a valamit, ami miatt ez a feleség státuszban maradt művész számunkra fontossá vált. Aztán váratlanul egy természetellenesen sűrű versben kell elmondani a körülírhatatlant. Február 26-án és március 25-én tekinthető meg a KuglerArtban.

Mi készül? Úgy tűnik, nagyon sok fontos témád van.

Az irigység érzéséről szeretnék előadást csinálni a Pinceszínházban. Azonkívül egymillió témám van, de az is lehet, hogy nemsokára az egészet abbahagyom.

A Bethlen Téri Színházban beszélgetünk. Itt van a munkahelyed.

A Közép-Európa Táncszínháznál dolgozom mint produkciós koordinátor.

A Bethlen Téri Színház épülete nem volt idegen.

Korábban volt itt rendezésem Udvaros Dorottyával és Földes Eszterrel a Találkozás sorozatban, Az utolsó tűzijáték volt a címe.

Egy csilingelő hangú kisleány anyukája vagy.

Igen, ezért is gondoltam, hogy most már le kéne ülni a fenekemre. Ha nincsenek olyan ajánlatok, amik megérnék a sok-sok munkát, akkor szeretnék az anyukája lenni a gyerekemnek. Mostantól ez a legfontosabb hivatásom, a prioritási lista tetején ez áll.

És a színház?

A színházzal bántalmazó kapcsolatban vagyok. Nagyon ragaszkodom hozzá, de igazából nem kapok tőle semmit, vagy minimálisat kapok vissza. Nem is tudom, hogy miért csinálom ezt. Most láttam egy nagyon erős dokumentumfilmet, Miklós Ádám rendezte, az a címe, hogy Mélypont érzés. Leszokó drogfüggők, szerfüggők falat, sziklát mászni járnak. A filmben nagyon hosszasan elemzik azt, fontos, hogy legyen betegségtudat. Azon gondolkodtam, nekem azért nehéz a színházzal való függőségemet kordában tartani, mert nincsen betegségtudatom. Ennek a pályának az elgyászolásával olyan periódusban vagyok, amiben még folyamatosan a tagadás és az alkudozás jön elő. Így nagyon nehezen tudok lépni. Csak a környezetem visszajelzéséből tudom, hogy valószínűleg ez nincs rendben. Nem ezt az utat kéne folytatnom, vagy nem így, de nem tudok róla lelépni. Valahogy túlságosan beépült az idegrendszerembe.

Az interjút készítette: Józsa Ágnes