Székely Csaba: Az igazság gyertyái – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat

Nem sokkal a 2023-as, novemberi premier után, baráti posta révén érkezett meg hozzám Székely Csaba legújabb színművének szövege. Elolvastam. S azóta is az az érzésem, hogy ez a színpadi legenda az író egyik legjobb műve, s egyben a magyar drámairodalom egyik legszebb darabja. 2024 őszén aztán szerencsém volt megnézni a Sebestyán Aba által rendezett, s addigra már nagyhírű előadást, a Városmajori Szabadtéri Színházban. Megrendülten érzékeltem, hogy a mű olvasás közben érzett szelíd és poétikus humora mint éled meg, s miképpen vált ki kétségbeesett, sírással kevert nevetést a közönségből. Sebestyén Aba rendezése és Cári Tibor zeneszerzői munkája azt is észrevétette velem, hogy az érzelmekkel teli, kiváló produkció formavilága milyen tökéletesen példázza a brechti epikus színház dramaturgiáját és annak minden kisebb és nagyobb hatóelemét.

A Tompa Miklós Társulat ragyogó színészgárdája testi-lelki odaadással, s hallatlan játékintelligenciával egyensúlyoz az elmesélés komikus mozzanataival megszórt tragédia peremén. Az erdélyi „zsidózók”, a székely szombatosok megpróbáltatásán keresztül, a hagyományos történelmi mérgezéstörténetek közül mutatnak be egyet, melynek egyelőre sem lényegétől, sem emlékétől nem látszik lehetségesnek megszabadulnunk.

Kovács Sára (a tüneményes Kiss Bora alakításában), a főszereplő szombatos család bice-bóca, lassan vánszorgó, de pörgő nyelvű, habókos leánykája narrátorként meséli el saját történetüket: Réges-régen élt Erdélyben egy nemesember, aki elégedetlen volt a maga keresztény közösségének viselkedésével. S mint ahogy mások a díszes templomokon, mások meg az Isten által megkívánt szigorú erkölcsiség betartásán ámuldoznak, különböző vallások külsőségeire vagy belbecsére figyelve, ő talán a közösségeket erősítő, ne adj isten, a tanulás szentségét hangsúlyozó zsidó hitelvekre csodálkozott rá. S el is kezdett oly módon élni, ahogy az általa ismert zsidók éltek. „Szombatos” lett, az őt követő társaival együtt. A keresztények zsidózóknak, a zsidók meg denevéreknek hívták őket, mondván, hogy ezek a „szombattartók” csak olyan se egér, se madár fajtájú népek, az erdélyi fejedelmek meg egyenesen üldözték őket. Sokan mentek el ezért közülük Törökországba, de páran menedéket találtak Bözödújfaluban, mert az olyan csuda hely volt, ahol békén megfért egymás mellett katolikus, református, unitárius, görögkatolikus, de még a szombatos, meg a zsidó-zsidó is. Aztán mikor odakeveredett a faluba egy szappanfőző, aki történetesen rabbi is volt, megkérték őt a szombatosok, hogy térítse be őket zsidónak. A betérés után héber nevet is kaptak, ez a „neré cedek” kifejezés pedig magyarul így hangzik: „az igazság gyertyái”.

Nem is volt velük gond, amíg a negyvenes évek magyar fajvédelmi rendelkezéseit hírül hozó biztos nem adta feladatul a falu értelmiségének – a bírónak (Nagy István), a tanítónak (Galló Ernő) meg az unitárius lelkésznek (Kovács Botond/László Csaba) –: sürgősen igazolják az érintettek, hogy ők csak vallásilag zsidók, de „fajilag ősturáni, szittyavér magyarok”. Ebből támadt a kavarodás. Nem akarják megérteni, hogy mit jelent a vagyonelkobzás, de lassan felfogják, milyen lehet a rájuk váró munkaszolgálat. Sokan kikeresztelkednek.

Kiss Bora és Varga Balázs (fotó: Bereczky Sándor)

Esendő embereket látunk, akik kapaszkodni, vagy legalább megtámaszkodni próbálván egy ősi hitben, úgy tesznek, mintha zsidók volnának, noha nem azok. Zenét hallunk, melynek dallamai időnként emlékeztetnek a klezmer zene hangzására, de főbb motívumai mégsem azok. Lepörög előttünk egy zaklatott ballada, melynek fájdalmát – talán szánalomból, talán azért, mert maguk sem hiszik, hogy mindezt zokogás nélkül el lehet viselni – mintha nem akarnák átéletni velünk teljes egészében az alkotók. Ezért a dialógokat az író poénokkal pikkelyesíti, s a helyzeteket a rendező muzsikával zárja szelídebbre. Sokat levesz a játék erejéből a tér bizonytalan kezelése, a lényegében síkban mozgó szereplőhad. Ennek elsősorban a szellős gerendákból épített házakat mutató, s igazából alig használt, de a teret tömegmozgatásra lehetetlenné tevő díszlet az oka.

A dokumentumalapú játék szereplőgárdájának fele valós neveket viselő figura, ők a tisztségviselők, akiknek – a bírónak, a lelkésznek, a tanítónak – a leszármazottai ma is élnek, no, persze, nem Bözödújfalun, hiszen azt 1988 környékén vízzel borították el a területrendezők. Az írói fantázia szülöttei viszont a problémás falubeliek, a történet igazi főszereplői. Csodálatos figura Márta, az ótestámentumi történetekbe beleszerelmesedett, és saját, személyes életében „hivatalos”, mondhatni misztikus rendet óhajtó családanya – B. Fülöp Erzsébet játssza, akinek kisvárdai szereplései, tehát évtizedek óta vagyok hódoló nézője. Rajta van talán a játék legnagyobb terhe. Úgy tűnik, mintha mind ő, mind a rendező nagyon is komolyan vették volna a figura írói jellemzését. Azt, ahogy Márta darabbeli fia, a kártyás és iszákos, s a szép, szomszéd keresztény asszonyba, Évába (Nagy Dorottya) reménytelenül szerelmes Samu (Varga Balázs) beszél róla, mondván: a „hülye anyám”… Az a szorgalmazott habókosság tudniillik, ami ebben az előadásban Márta alakját mindvégig jellemzi, sajnos elszegényíti a történet csúcspillanatát, azt, amikor a végjátékban Márta nem hajlandó feladni a maga vállalt zsidóságát, még a fenyegető halál árnyékában sem. Lehet persze azt mondani, hogy ez aztán az igazi abszurd szituáció, hogy egy zakkant lélek áll csak ki választott hite mellett, de azért én ezt vitatom. Ebben az előadásban tudniillik a sikoltozás és a lihegő dühroham elmossa annak a pillanatnak a nagyságát, amelynek nagy színháztörténeti rokonai sokunknak ismerősek. Hisz ugyanez a helyzet Örkény István Pisti a vérzivatarban című groteszk színművében, amikor az aktuális Pisti beáll a kivégzendők sorfalába, s ehhez hasonlít Francis Poulenc Karmeliták (A karmelitáék párbeszédei) című operájának zárójelenete is, amikor a főhősnő, Blanche, az apáca még „időben” érkezve végignézi rendtársnői halálát, hogy aztán önként menjen a guillotine alá. Márta alakjának és viselkedésének megformálása a szeretni való pillanatok mellett sok derűs, mi több, meghökkentő vagy részvétet előcsaló poént eredményez, de elvész a figura elvarázsoltsága, s vele a tragikus mese lebegése.

Érdekes, hogy ez az elragadó és nyomban meg is vetendő, gyógyíthatatlan, finom „lebegés” a leginkább összetett figurát, a link félzsidót, Kovács Mózest, Márta férjét megformáló Henn János haszid mesékbe illő alakításában jelentkezik. Ugyancsak nagyszerű a mindenhonnan mindig elkéső, csontszürke biciklijén imbolygó, titkos vágyait alig féken tartó, majd a hatvan falubelije megmentésével hőssé váló katolikus papot, Ráduly István plébánost alakító Bartha László Zsolt, s igen emlékezetes a Botskor rendőrparancsnokot erős belső tűzzel megjelenítő Meszesi Oszkár.

Igen szépen megoldott pillanatokat hoz magával a Samu által visszautasított keresztény leány, Éva asszony Gizella lánya (Gecse Ramóna), s mesebeli módon gonoszak a földbuta és erőszakos, parancsra cselekvő, kakastollas csendőrök, Kónya (Tollas Gábor) és Pintér csendőrtiszt (Ördög Miklós Levente), akik a gyűlölködés központilag postázott mérgét csepegtetik hatásosan a falu közösségének életébe. Az apró elégedetlenkedéseket belobbantó méreg leginkább a Tanítóra hat. Elragadtatva néztem az őt megformáló Galló Ernő játékát. Láttam őt nemrég a Karinthy Színházban bemutatott, Selmeczi Bea által átdolgozott és Olt Tamás által rendezett Karinthy egyfelvonásos, A bűvös szék című bohózat Államtitkárának szerepében mint hibátlan ritmusú, fáradhatatlan és briliáns komikust, most viszont annak lehettem tanúja, ahogy ez a kicsi ember, ez „a szétnyomott szilvásgombóc”-ra hasonlító fejű tanító lassan, de egész életére szólóan megmérgeződik, és szédült, ártalmas akciókba lendül. Hátborzongtató, pontos, keserű jellemrajz, kiváló színészi munka ez.

Székely Csaba jelentős színművét minden bizonnyal sok magyar színpadon bemutatják majd. Amiről máris tudni lehet, az a Budaörsi Latinovits Színházban készülő produkció Alföldi Róbert rendezésében, Bíró Bence dramaturgi közreműködésével.

Alig várom.

Gabnai Katalin