Székely Csaba: Az igazság gyertyái   Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat

Kacska leányka biceg a színre s kezdi el mesélni a bözödújfalui szombatosok történetét a közönségnek, emlékeztetve némileg Billyre, az ír származású Martin McDonagh Kripli című drámájának főszereplőjére. Az asszociáció nem véletlen, Székely Csaba korábbi remek Bánya-trilógiájának helyszíne és miliője erősen hajaz az írországi falusi kisközösségek McDonagh megörökítette (s Varró Dániel magyarította) reménytelen, zárt világára. „Megint magadban diskurálsz, leányka?” – reccsen Sárára az anyja, Márta, szellemes írói megoldásként racionális magyarázatát adva ezzel a narrációnak, a láthatatlan nézőkkel való „diskurálást” beépítve mintegy a Kiss Bora által finoman, érzékenyen megrajzolt, ragyogó tekintetű „leányka” személyiségébe, annak defektusaként.

Jelen színművének a történelmi jelzőt adta Székely Csaba, annyiban jogosan, hogy az a múlt valóban megtörtént eseményeit idézi meg, mégpedig dokumentumok alapján: a bözödújfalui szombatosokból zsidó hitre tért székelyek elhurcolásának majd megmenekülésének igaz történetét a II. világháború idejéből, a 40-es évek elejéről, amikor is a második bécsi döntés következtében a visszacsatolt Észak-Erdély ismét a magyarországi közigazgatás fennhatósága alá került. Szereplői létezett személyek, s a 63 elhurcoltból 60 valóban megmenekült Ráduly István katolikus plébános közbenjárására Botskor Lóránt csendőrparancsnoknál, aki saját felelősségére hazaengedte a foglyokat. Az igazság gyertyái mégis inkább mementó a 80-as évek közepén lerombolt falu emlékére; a mű zárlata nem folyománya az addig történteknek, csupán megrendítő információ arról, hogyan teljesedett be idővel Bözödújfalu és vele közösségének sorsa, immár egy másik hatalom, a Ceaușescu-éra által.

Henn János és B. Fülöp Erzsébet (fotó: Bereczky Sándor)

Pedig Bözödújfalun a II. világháború előtt s után is „békében megfért minden vallás és felekezet: katolikus, református, unitárius, görögkatolikus, zsidó és szombatos” – Mártáékhoz például az unitárius lelkész felesége és lánya jár elvégezni a házkörüli munkákat szombaton, mégpedig ingyen, amikor a zsidó hitűek nemhogy nem dolgozhatnak, de pénzhez sem nyúlhatnak. És mert újságot is csak Samu, Márta fia olvas a környéken, a magyar csendőrök megérkezéséig mit sem tudnak a falu határain túl zajló eseményekről, a zsidók deportálásáról – nem mintha volna hová menekülniük a történelem elől. (A kisember tehetetlen kitettsége a sorsnak többször megfogalmazódik a filozofálásra hajlamos Mózes, Márta férje és Samu bölcselkedései által, miként a tájékozódás hiányának végzetes következményei is szóba kerülnek.) Az antiszemitizmus így kizárólag személyes sértettség okán férkőzik be a falu-közösségbe és terjed: Márta önérzetében alázza porig a tanítót, akinek rosszindulatú, sanda megjegyzése s egy félreértés folytán az unitárius lelkész úgy hiszi, feleségét vette el tőle Kovács Mózes, lánya, Gizi pedig a viszonzatlan szerelem fájdalmától vezérelve bujtogat fel suhancokat, hogy dobálják meg kővel a Kovácsék Samu fiát. Vagyis a világméretű irracionalitás közepette – aminek egyébként szép abszurd példája a darabban a szombatosokat zsidónak vagy kereszténynek minősítő minisztériumi besorolás szétosztása a falugyűlésen –, Székely Csaba a bözödiek antiszemitává válására racionális magyarázatokat ad. Az említett valós, dokumentumokban fellelhető tényeken kívül ugyanis minden más fikció a történetben a szer-ző állítása szerint, tele drámai élethelyzetekkel, 
a lét nagy kérdéseivel és feloldhatatlan dilemmáival, no meg (egyenetlen színvonalú) humorral és költészettel. Az epikus történetnek így lényegében mindenki hőse, középpontban a Kovács családdal – nem a tojáslopó Kovácsékkal, akikről csak hallunk egészen a gettójelenetig, a legendák, előítéletek keletkezésének módját híven érzékeltetve –, hanem Mózesékkel. A családfő kétszer hagyja el szeretteit és tér vissza hozzájuk, utóbb a másik családjával együtt, de ekkor már szeretett felesége, Márta nem él – ő az egyike az Auschwitzban elpusztított három bözödújfalui zsidónak. A másik a fia, Samu, aki nem bírta otthagyni zsidó hitéhez őrjöngve ragaszkodó, megbomlott elméjű anyját egyedül a gyűjtőben, pedig kapcsolatuk korábban meglehetősen ambivalens. Márta családjának története önmagában kitenne egy rendkívül összetett lélektani drámát a hitében bigott asszonnyal, aki kiutasítja a házból férjét, Mózest, amikor rájön, hogy az titokban megkeresztelkedett, elkerülni akarván a végzetet; a kocsmázó, bölcselkedő Mózessel, aki Gyergyóban új életet kezd egy másik asszonnyal, majd visszatér, aztán megint elmegy – hazatérésének motivációja ugyanúgy homályban marad, mint ismételt távozásáé, immár Samuka párnacihában tartott dugipénzével. És akkor ott van még az apja által imígyen kifosztott, álmait, reményeit vesztett Samu, aki nem kortársába, az érte epedő Gizibe szerelmes, hanem annak édesanyjába, az unitárius lelkésznébe. Mindehhez képest epizodista a bözödújfalui zsidókat megmentő, emberi – férfiúi – gyarlóságoktól sem mentes plébános vagy a foglyokat végül elengedő Botskor Lóránt csendőrparancsnok, aki örkényi gesztussal áll az áldozatok közé (lásd Pisti a vérzivatarban), döntése jogosságát, elszántságának komolyságát igazolandó a Gestapo-tiszt előtt. És nem szóltunk még Éváról, az unitárius lelkész szépséges, titokzatos feleségéről (lányának személyes drámája már említtetett).

E sok felvillantott, ám íróilag ki nem bontott lehetőségből gyönyörű megoldások, tétovaságok és tévedések is szép számmal akadnak a Sebestyén Aba rendezte előadásban. A nagyszerű színésznő, B. Fülöp Erzsébet hangütése Mártaként az első megszólalásától rendkívül sprőd, szeretettelen a gyermekeivel, aminek nincs indoka a darabban, fokozása pedig lehetetlen a továbbiakban, miközben gyönyörű érzéki-érzelmi kapcsolatot sejtet a férjével, Mózessel közös első jelenetük. Nincs módja azonban a férfi kiutasítását motiváló belső kényszer megmutatására, miként a Mojsét sármos, vonzó, bölcs, csélcsap embernek formáló Henn Jánosnak sem az első visszatérés, majd a másodszori elhagyás indoklására – a szeretett családjának írt búcsúlevél humorosnak szánt szövege például kifejezetten nehezíti a dolgát. Varga Balázs Samuja minden kapcsolatában árnyalt és hiteles. Szívmelengető a gyengéd, sajnálkozásmentes játékossága Sárikával; az alakítás finoman hitelesíti Gizi félreértését, aki (Gecse Ramóna pontos, szép alakításában) hosszú ideig viszonzottnak hiszi szerelmét; és kamaszos férfibájjal csalja elő Nagy Dorottya varázslatos lelkésznéjéből a szemérmesen leplezett vágyat s az arcán átsuhanó szégyenérzetet, hogy más is tud férje bántalmazásairól.

A csendőrparancsnokot játszó Meszesi Oszkár egyetlen jelenetében teljes jellemrajzát adja Botskor Lóránt alezredesnek. Akkurátus szalonnázása, majd a maradék elcsomagolása precíz, kimért, takarékos mozdulatokkal, megfontolt embert mutat, miként megszólalása is ritka szép, mély orgánumán. Nem érzéketlen – érzelemmentes. Gondterhelt. Maga a megtestesült szakmaiság, szakszerűség. Akkor is, amikor a foglyok közé áll, nyomatékot adva meggyőződésének. Gesztusában semmi fellengzős, patetikus nincs, csupán elszántság, emberi tartás. Lenyűgöző alakítás. A parancsnok-helyettes eltökéltségének súlyát nagyszerűen növeli Korpos András villanásnyi jelenése a vérfagyasztóan kedélyes, ellentmondást nem tűrő Gestapo-tisztként.

A falu notabilitásait játszók (Nagy István a bíró, Galló Ernő a tanító és Kovács Botond az unitárius lelkész szerepében) kevés támpontot kaptak az írótól s a rendezőtől, jeleneteik olykor bohózatba illők, máskor kabarétréfa-jellegűek. A nehéz vagy éppen kilátástalan élethelyzeteket más műveiben is humorral oldó szerzőnek ebben a szövegében nagyon eltérő minőségű poénok, helyenként szakállas viccek maradtak benne; a tanítónak a csendőr fenyegető felszólítására – „Csicseregjél!” – adott válasza – „Csip csip” – egyenesen kínos, a szöveget kísérő színészi gesztusokkal együtt. Tollas Gábor és Ördög Levente Miklós csendőrpárosa a fejükbe húzott sisaktól elálló fülekkel az Indul a bakterház szilvásgombócokkal viaskodó pandúrjait idézi, dialógusaik pedig a rendőrvicceket. Mintha később nem is ők vernék brutálisan a foglyokat a gettóban, ahol a zsidó viccek szintjén támad vita Rosenfeld és Bürger között, hogy mármost ki számít zsidónak és ki nem. Általuk és Márta sorsa révén a bigott vallásosság problémája is is felvetődik – felszínesen ugyan – a drámában, jóllehet csak a felszínen, de megkapja a többi felekezet is a magáét, szinte patikamérlegen porciózva: a feleségverő, féltékeny unitárius lelkész és a fontos eseményekről mindig elkéső, Bartha László Zsolt alakításában kedvesen habókos, fogadalmát megszegő, ámde emberségében példás katolikus plébános is.

Cári Tibor zenéje jótékonyan fogja egységbe a szerteágazó matériát, de azért egy dramaturg közreműködése nem ártott volna.

Szűcs Katalin Ágnes