Beszélgetések a Szegedi Egyetemi Színpadról
Mestere a színháztörténeti titkok feltárásának Jászay Tamás. Ezt megtapasztalhatta már az érdeklődő olvasó a SZKÉNÉ Színházról készült Színház a másodikon című kötete kapcsán is. Jelen munkája esetében pedig a szegedi lokálpatrióta kritikus, színháztörténész, egyetemi adjunktus hangsúlyozottan kívánja annak emlékezetét megőrizni, hogy „Szegeden olyan földrajzi, mentális, szellemi és művészeti közeg volt és van, ami országos szinten is egyedülálló módon járult hozzá a fősodorral szembemenő előadó-művészeti kezdeményezések létre-jöttéhez, megizmosodásához – és gyakran elsorvadásához”.
Az interjúkötet elkészítéséhez két „ugró-deszkát” is kapott, ahogyan ő maga fogalmaz a Szabálytalan és kíméletlen címet viselő legújabb opusában: az egyik a szegedi MASZK Egyesület felkérése volt, miszerint készüljön a Szegedi Egyetemi Színpadról a talán legemlékezetesebb és legismertebb produkciója, a 2023. március 15-én 50 éves Petőfi Rock kapcsán „tisztelgő kötet”. Jászay Tamást az emléknapon egyrészt megragadta a jelenlévő egykori színpadtagokból áradó „energia és dinamizmus”, másrészt pedig jelenlegi szegedi egyetemi hallgatóinak lelkendezése, miszerint nézőként „az élő színháztörténelem részei lettek”.
A második „ugródeszka” pedig Nánay Istvánnak, a „hazai kritikaírás doyenjének” – ahogy Jászay más írásaiban is joggal és tisztelettel nevezi – 2023-ban a Selinunte Kiadónál megjelent monográfiája volt, a Nyitott színház – Paálisti és a Szegedi Egyetemi Színpad című, mely színháztörténeti szempontból igen fontos munka, hiszen Nánay István az, aki – megkockáztatom – a leginkább ismeri, kezdetben nézőként, majd 1971 óta már kritikusként követve a „kísérletező avantgarde” Szegedi Egyetemi Színpad sorsát, és figyelemmel kísérte rendezője, Paál István munkásságát. Részletesen leírja, megeleveníti az egyes előadásokat. Nem csak ezért értékes, nehéz olvasmány ez az opus: a Szegedi Egyetemi Színház történetéhez kapcsolódó kordokumentumok, visszaemlékezések, a Függelékben besúgói jelentés, sőt, Paál István Saját színház című írása is szerepel, valamint kronologikus rendben összeállítva a Szegedi Egyetemi Színház 1959‒1980 közötti bemutatói az azokban szereplőkkel, továbbá Paál István 1961‒1998 közötti rendezései.
Azért fontos Jászay Tamás könyvéről írva említést tenni mindezekről, mert a szerző mintegy „ikerkönyvként” folytatja, további darabkákkal egészíti ki, teszi teljesebbé és mozgalmasabbá a Nánay által rekonstruált „római kori padlómozaikot”, a Szegedi Egyetemi Színház mítoszát. Nem mellesleg Jászay Tamásban elkezdett motoszkálni a kíváncsiság, hogy kiderítse, miben állt, mi az a „jóval több” – erre Nánay könyve utal, de nem fejti ki bővebben –, ami a kritikus és a rendező között fennálló szoros viszonyt jellemezte.
Bérczes László A végnek végéig – Paál István címmel már készített 1995-ben egy beszélgetőkönyvet a Szegedi Egyetemi Színpad karizmatikus vezetőjéről, Paál István rendezőről – Jászay kötete most tíz élőben és négy online készült interjút tartalmaz, nem szűkítve a témát pusztán Paál István személyére. 13 egykori színpadtag, valamint Nánay István emlékei bővítik tudásunkat egy, a fennálló politikai berendezkedés ismerete nélkül nehezen érthető színháztörténeti jelenségről.
Geréb Ágnes, Ács János és Árkosi Árpád – Kőműves Kelemen (forrás: Selinunte Kiadó)
Ahogyan azt a szerzőtől már megszokhattuk, terjedelmes és alapos bevezetőt készített, melyben azt írja, hogy „az interjú(alanyo)k a sorok között beszélgetnek egymással”, s ha nem ugyanúgy emlékeznek pillanatokra, eseményekre, azzal sincs probléma, hiszen nem szigorú értelemben vett színháztörténeti kutatással van dolgunk, hanem olvasmányos „oral history”-val.
A szerzői Előszó egyben sorvezető is az olvasó számára, hiszen a kötet keletkezési körülményeinek vázolása mellett az alkotói munkamódszerről is tájékoztat. A kiadványban a beszélgetések kronologikusan követik egymást, aszerint haladunk előre, hogy a kiválasztott egykori színpadtagok mikor csatlakoztak a társulathoz, vagy szerezték az első meghatározó élményüket a Szegedi Egyetemi Színpadnál (ami csak nevében azonos a ma is létezővel). Fontos ismét kiemelni, hogy annak a MASZK Egyesületnek a felkérésére készítette el ezt az online, mindenki számára ingyenesen letölthető kötetet a szerző, amely „az ország legrégibb nemzetközi színházi fesztiválját, a THEALTER-t” szervezi (Jászay Tamás e független színházi találkozó művészeti tanácsadója 2014 óta). A MASZK Egyesület elnöke, Balog József őrizte a Paál István-hagyatékot, majd tette lehetővé, hogy ennek digitalizálása révén – a feladatot az OSZMI, illetve az Imre Zoltán vezette Hiányzó (színház)történetek kutatási projekt végezte – az érdeklődők számára is hozzáférhető legyen ez a forrásanyag.
A kötetben megszólalók száma csekély ahhoz képest, hogy a Szegedi Egyetemi Színpad tagjaié megalakulásától egészen a szétveréséig a 13 sokszorosa volt. Ahogyan a szerző írja: „a számítógépemen tárolt lista száznál több nevet tartalmaz”. A merítés célja a hosszú évek során át nagyot alkotni képes közeg színességének illusztrálása volt. Jászay megfogalmazásában „annak következetes felfejtése, hogy mi (volt) a Szegedi Egyetemi Színpad titka”.
A kötet címe egy Paál István hagyatékából származó szöveg része, amelyet Nánay István is idéz a fentebb említett könyvében: „Szabálytalan és kíméletlen előadást produkálunk, és ez természetesen rendhagyó és szokatlan formai és hatáseszközök kikísérletezésére kényszerít bennünket.” A „borítón” az emblematikus 1972-es Petőfi Rock egyik fotója látható, melyet Kádas Tibor készített s a Hiányzó (színház)történetek projekt bázisában is fellelhető.
A sajtóinterjú legegyszerűbb meghatározása: két ember beszélgetése, amit aztán az egyik leír. Jól kell azonban kérdezni, aztán szelektálni az elhangzottakat. Jászay Tamás céltudatosan tette fel kérdéseit, pontosan tudta, mit szeretne megtudni, hogyan juthat esetleg még el nem hangzott információkhoz, bepillantást nyújtva ennek a zárt, a tagság összetételének állandó változása következtében mégis nyitott közösség világába. A kollektív alkotás problémájáról című Paál István-tanulmányban vázolt korszakolást alapul véve (Nánay István hivatkozott könyve ezt az írást is közli) tulajdonképpen a Szegedi Egyetemi Színpad mindhárom (a zárt, a nyitott, és a közösségi jelzőkkel illetett) szakaszára vonatkozóan kapunk információkat az interjúalanyok visszaemlékezéseiből. Értelemszerűen a legnagyobb hangsúlyt a nyitott színház kora (1970‒1973) kapja, hiszen Paál István 1975-ös kényszerű távozása után megszűnt az a középpont, amely mágnes módjára vonzotta azokat, akiket a művészi önkifejezés általa kínált színházi módja érdekelt. Paál István kőszínházi pályafutását is érintik az interjúk zárlatai, hiszen a volt tagok többé vagy kevésbé nyomon követték későbbi rendezéseit Pécs, Szolnok, Győr, Veszprém színházában. Szomorú tény, hogy a hatalom úgy tudta betagozni, korlátok közé szorítani ezt a tehetséges alkotót, hogy kőszínházi kelepcébe zárta.
kép aláírás nélkül
A beszélgetések révén magunk is megtapasztalhatjuk, hogy „Szeged nem volt akkor teljesen halott és Komócsin alatt szürkébe öltözött, önmagát gyászoló város”, ahogyan Szajbély Mihály fogalmazott. Bepillantást nyerünk abba is, milyen volt a 60-as, 70-es években „Komócsin városában”, Szegeden „tűrt” kategóriájú amatőr színházat csinálni, mely „merőben más színház volt, mint amit a profik akkor műveltek” (Vági László). A színház jó értelemben vett amatőr társulat volt, nem hivatásos tagjai folyamatosan cserélődtek, de arra is volt példa, hogy a Szegedi Nemzeti Színház tagja is fellépett velük, mint Margitai Ági az Örök Elektra című darabban. Játszottak az Audmaxban, majd később már a JATE Klubban. A zömmel egyetemisták, főiskolások számára a diákéveket a Szegedi Egyetemi Színpad léte határozta meg. A korabeli kommunikációs lehetőségek ellenére, hogy faliújságokon elhelyezett plakátok, kari kultúrfelelősök révén szerezhettek tudomást a Színpad létezéséről, az előadásokról, tagtoborzókról, a Színpad eleven, lüktető életet élt. Sok fiatal számára a társulatban eltöltött idő volt maga az Élet, melyet akár tanulmányaik elé is helyeztek: „Legtöbbünknek ez néhány év volt az életéből, de esszencia” (Herneczki Katalin).
Ma már elképzelhetetlen, hogy a színpadosoknak hajnalig tartó próbáik voltak, majd másnap akár szigorlatuk. Dózsa Erzsébet így jellemezte ezt az állapotot: „nem mindenki bírja, hogy hajnal négyig, fizikailag és szellemileg is teljesen jelen legyen”. Szajbély Mihály pedig: „Erős emlékem, hogy a pékség mellett megyek haza éjszaka, és érzem az éjjel frissen sült kenyér illatát”.
A beszélgetésekből rendre kiderül, hogy a megszólaltatottak az ország különböző részeiből érkeztek Szegedre, származásuk, elképzeléseik is mind különböztek. Többek közt jogász, mérnök, orvostanhallgató, reálszakos és bölcsészhallgatók, főiskolás, gimnazista, „erdésztechnikumot” végzett fiatalok alkották a társulatot.
Ennek lelke pedig az a Paál István volt, akit csak „Paál Isti”-ként emlegetnek az egykori színpadtagok. Kétségtelen, hogy az ő személye volt a Szegedi Egyetemi Színpad sikerének legfőbb titka.
Paál István
Már külső megjelenése is feltűnést keltett, és bár vannak egybecsengő vélemények – „láttam egy Jézus Krisztust” (Dózsa Erzsébet), „Krisztus-képű alak” (Szajbély Mihály) –, de ez a kép is árnyalt, s az idők során változott: „úriember fazon” (Ambrus György), „Clint Eastwood fiatalkorában” (Kormos Tibor). Nem is a kinézete volt a legfontosabb Paál Istvánnak, sokkal inkább a szellemi kisugárzása: „parázs, tűz, energia, amitől szép volt” (Geréb Ágnes), „olyan karizmája volt, hogy az ember beleremegett” (Kohler Katalin). Képes volt kiterjeszteni a személyiségét másokra, „szuggesztív egyéniség volt” (Papp László), s színpadi elképzeléseinek megvalósítása érdekében ellentmondást nem tűrően elvárta a résztvevőktől a teljes odaadást. Önkényúr, zsarnok rendező, Kormos Tibor egyenesen indulatos embernek tartotta. Paál „Isti” számára csak egyetlen életforma létezett: a színház. Akiket a Színpad tagjai közé felvett, azokat szabályosan gyúrta, formálta, dolgozott velük és belőlük, mint szobrász az agyaggal. Etikus színházat csinált. Ahogyan Nánay István magyarázza a vele készült beszélgetésben: „Az etikus színház egyik lényege, hogy amit a tagok alkotóként képviselnek a színházban, az életben is ugyanazt kell, hogy gondolják”. Ezt a magatartást várta el minden „kiskatonájától” és leginkább az ún. „keménymagtól” – ezt Dózsa Erzsébet is megerősítette: „A keménymagot azok alkották, akik osztották Isti nézetét, miszerint a színházcsinálás etikai kérdés”.
Paál István (forrás: Selinunte Kiadó)
A módszer
Paál munkamódszerére, színházról vallott elképzeléseire, színpadi tréningjeire Jerzy Grotowski gyakorolta a legmélyebb hatást. Valamennyi interjúban szó esik arról, hogy istenítette a lengyel színházi rendező koncepcióját a színház, a színész mint alkotó szerepéről. Azok a színpadtagok pedig, akik 1973-ban Wroclawban jártak a Petőfi Rockkal, mind említik Paál és Grotowski találkozását. Egyedül Szajbély Mihály emlékszik erre úgy, hogy megtekintvén kint az Apocalypsis cum figuris című előadást, nem érzett katarzist.
Az előadások
A Szegedi Egyetemi Színpad darabválasztásai is eltértek a korra jellemző és jóváhagyott repertoároktól. Olyanokat játszottak, amiknek a bemutatása a tömegigényt kielégítő kő-színházakban akkor elképzelhetetlennek látszott. Dózsa Erzsébet találóan fogalmazott: „Olyasmiről beszéltünk, ami a leglényegesebb és leginkább húsbavágó volt. […] Amikor Szeged után profi lett [ti. Paál István], az Übüje Pécsett, Szolnokon a Tragédia, a Beckettjei mind a jelenhez szóló fontos előadások voltak.”
A megszólalók nézőként vagy szereplőként főként az alábbi előadásokat emelték ki a Színpad történetéből: Az óriáscsecsemő (Déry Tibor, 1970), Stációk (Radnóti Miklós, Pilinszky János és Peter Handke egy-egy verse alapján, 1971), Örök Elektra (Veress Miklós és Paál István, 1971), Petőfi napja vagy „Petőfi Rock” (Petőfi 1848. március 15-i naplóbejegyzései, a Helytartótanácshoz befutott jegyzőkönyvek és Petőfi versei alapján, 1972), Kőműves Kelemen (Sarkadi Imre, 1973), valamint az Érintkezési pontok (a társulat improvizációi alapján, 1974). Ez utóbbihoz kapcsolódóan többen meghatározó élmény-ként említik az ezt megelőző hédervári és balatoni színésztréningeket, ahol „tíz ember összezárva, nomád körülmények között élt”.
Két előadást tartottak a legfontosabbnak: az 1972-ben bemutatott Petőfi Rockot – aminek 1973. március 15-i előadása után kezdődtek a politikai támadások, a Színpad és Paál István, Dózsa Erzsébet ellehetetlenítése –, valamint a sokuk által csúcspontnak tartott 1974-es Kőműves Kelement.
A megjelenítés módja
Érdekes, hogy sosem a történet az, amire visszaemlékeztek a kérdezettek, sokkal inkább a zene, a mozgás, a látvány, az előadások erőteljes képisége idéződött fel bennük: ezek jelentették számukra ennek az amatőr, alternatív színháznak a lényegét. Nem lehet persze elmenni amellett sem, hogy nyilvánvalóan politikai színház volt, amit csináltak. A fent felsorolt előadások kapcsán a regnáló hatalom sokáig nem gyanakodott, megtűrték a Színpad működését, hiszen mi baj lehet a régmúlt történetekkel, népballadával egy egyetemi színpadon. Csakhogy a Szegedi Egyetemi Színpad nem a korban népszerű irodalmi színpad vagy átlagos szövegszínház volt, sokkal inkább mozgás- és látványszínház, a gesztusok, a gyakran akrobatikus színpadi mozgás, a zene együttes értelmezése hordozta a hatalommal való erőteljes szembenállás érzetét, s ezt az olvasatot a nézők, akiket igyekeztek bevonni az alkotófolyamatba, nagyon is értették. A Szegedi Egyetemi Színpad jelentősége az adott történelmi korba ágyazottan értelmezhető, mint már hangsúlyoztam.
Paál Istvánnak volt egy utópiája, az ún. „saját színház”, ez jelenthette volna szerinte a jövőt, ám pusztán elmélet maradt. Kormos Tibor erről azt mondta, hogy tudott róla, de nem tartott volna vele. Keserű Imre szintén nem érezte ezt a fajta koncepciót az „egzisztenciális kényszerekkel összeegyeztethetőnek”. Papp László homlokegyenest másként vélekedik erről: „Ha ez létrejön, akkor talán elgondolkodom azon, hogy maradok a színészi pályánál”. Árkosi Árpád, akire távozása után Paál István rábízta a Színpadot, szintén reménykedett ennek működőképességében.
Utóhatás
Ami viszont egészen biztos, minden megszólaló vitt magával további életébe valami jelentős tartalékot az itt töltött évekből. Herneczki Katalin szerint „a tartás, amit Isti és a Színpad elvárt, talán az egyik legfontosabb muníciónk.” Egyikükből sem lett volna ugyanaz az ember a Színpad nélkül. Geréb Ágnes szavait idézve: „A viselkedésem része lett az a fajta hozzáállás, ami ott uralkodott.” Nánay István így összegezte ezt: „Azok, akik vele dolgozhattak [ti. Paál Istvánnal], […] bárhova vetette is őket a sors, vitték magukkal ezt a szellemi, gondolkodásbeli útravalót.”
Titok
A 13+1. interjúra külön ki kell térnem, hiszen Jászay Tamás és Nánay István beszélgetése újabb adalékokkal szolgált a Színpadról, és fellebbentette a fátylat a Nánay-monográfiában bővebben nem kifejtett állításról, nevezetesen hogy mi az a „jóval több”, ami a kritikus és a színházcsináló kapcsolatát jellemezte. Nánayt „több évtizedes barátság” fűzte Paál Istvánhoz, akit a századvég egyik legfontosabb rendezőjének tartott. Ugyan „családilag” is összejártak és folyamatos párbeszédet folytattak a szakmáról, Nánay István mégsem elfogult vele szemben, képes a kritikus minden helyzetben kívülálló attitűdjével szemlélni a „Paálisti-jelenséget”, s józan megfontoltsággal szembenézni a realitással: „Ma ő nemcsak a magányos forradalmár attitűdjével, hanem színházi esztétikájával is idejétmúlt figura lenne.”
Jászay Tamás „környezettudatos” beszélgető-könyve, gyakorlatorientált irodalomjegyzéke további tájékozódásra ad lehetőséget az ér-deklődő olvasónak. Tartalmaz továbbá egy korábban még soha nem publikált írást, az egykori színpadtag Szőnyi-György Endrének, a Szegedi Egyetem professzor emeritusának Színház! Színház! című 1983-as filmnovelláját, amelyet méltán nevez a szerző kordokumentumnak.
A kötetet a kritikus-szerkesztő a megjelenés előtt elhunyt Dózsa Erzsébet emlékének ajánlotta. Ez még erősebb elköteleződéssé teszi számára az Előszóban megfogalmazott szándékot: „A kezdeményezés [ti. jelen kötet megírása] még egy kötelességre hívja fel a figyelmet. Arra, hogy folytatni kell a beszélgetéseket – amíg még lehet.”
Úgy legyen.
Ódor Klára
