Bornemisza Péter–Móricz Zsigmond: Magyar Elektra – Vígszínház, Házi színpad

 

Én vagyok az, aki szereti a régi, mondjuk a felvilágosodás előtti magyar irodalmat (is): nemcsak Janus Pannoniust és Balassit (őt nem is annyira), hanem a középkori legendákat, a gestákat, a humanista emlékiratokat, a virágénekeket, az iskoladrámákat, köztük a csíksomlyói passiókat, Heltait, Tinódit, Pázmányt, Zrínyit, Kemény Jánost, Bethlen Miklóst, Rákóczi Ferencet, Mikes Kelement, Bethlen Katát, Szenci Molnár Albertet, Szepsi Csombor Mártont, Tótfalusi Kis Miklóst, Apáczai Csere Jánost is. Azért persze senki ne gondolja, hogy töviről hegyire áttanulmányoztam minden mű minden sorát… De olvasgatom őket. És mindegyik, éppen olvasott szöveg élmény, élvezet, sőt menedék számomra, egyetemista korom óta. És hát szeretem ezeket az embereket (Balassit, mint tudjuk, kevésbé), a Descartes, Galilei, Kopernikusz hívének számító, Magyar encyclopaediát író, mindössze harmincnégy évet élt Apáczait például, Apáczai kollégát, bár mindig elfelejtem, hogy Gyulafehérvárról ment-e – korántsem jókedvében – Kolozsvárra tanítani, vagy fordítva. A lényeg, hogy a tanítványai követték… Hollandiában járva elutaztam Utrechtbe, amely város egyetemén szintén tanult valamikor, s ahol egyébként az Encyclopaedia 1665-ben megjelent; besétáltam az egyetemig, aztán vissza az állomásra, minimalista zarándoklat. Egy üres teremben megláttam egy magányos zongorát, eljátszottam rajta a Lovamat kötöttem című népdalt. Nagy önkorlátozással most nem keverem ide Németh László Apáczairól és Tótfalusiról (azaz saját magáról) szóló drámáit, sem Páskándi Gézától a Tornyot választok címűt.

 

Kovács Patrícia és Brasch Bence (fotó: Dömölky Dániel)

 

Szeretem az egyik legkiválóbbat, a XVI. században élt Bornemisza Pétert is, aki igazán nem élt unalmas életet: időnként fogságba került, bebörtönözték, időnként a külföldet járta, pereskedett, nyomdát működtetett, tanult, tanított, prédikált. Ő Balassi Bálint nevelője Zólyomban. Még arra is képes volt egyszer, hogy angyalnak öltözzön, és álmában meglepve a Feledi Lestár nevű kassai várkapitányt, prédikáljon neki a festett képek ártalmasságáról. Azért képzeljük el a felriadó Feledit… Bornemissza írt egy mindenre kiterjedő, hétezer-ötszáz lapos prédikációgyűjteményt, írt verseket – a Siralmas énnéköm… kezdetű az Örkény Színház Anyám tyúkja 2. előadásában is elhangzik Máthé Zsolt előadásában –, s írt (a prédikációk negyedik kötetében találva neki helyet) egy egész különleges művet, az Ördögi kísérteteket, ami „egyedülálló botrányt okozott” – ahogy Kiss Farkas Gábortól olvasható – , „mert nagy nyilvánosság előtt tett közzé olyan erkölcstelen, bűnös életről tanúskodó történeteket az arisztokrácia és a papság életéből, amelyekről addig csak pletykák útján lehetett értesülni”. Zaftos bulvár a kor celebjeinek magánéletéről, csak épp nem öncélúan, hanem nagyon is erkölcsnemesítő szándékkal. Ellenségeket szerezni, az is egy tudomány. Bornemiszának ment.

Van Csanádi Imrének egy gyönyörű verse 1955-ből Bornemisza Péterről, a címe is az ő neve. Bornemisza lesz az erkölcsi példa, hogy lehetőleg ne fogjuk be a szánkat, ha ez mindenféle bajt hoz is a fejünkre:

Mitévő légyen, nyelvén akinek

   szavak dagadoznak?

fojtja torkába: oldalán is ki

   sebbel fakadoznak, –

feltátja száját: félvén is hősen

   támad a Gonosznak.

Bornemisza írt – még fiatalon, rövid bécsi egyetemistáskodása idején – egy drámát is. Pontosabban lefordított, illetve átdolgozott, beletoldva röpke 540 saját sort. Meg is jelent 1558-ban Bécsben, címoldalán ez áll: „TRAGOEDIA MAGIAR NELVENN, AZ SOPHOCLES ELECTRAIABOL Nagiob rezre fordítatot, ez az Kereszteneknek erkoeczöknek jobitasokra peldaúl, szepen iateknak mogja szerint rendeltetet Pesti Bornemizzá Peter deak altal. Valamivel érthetőbben: Tragődia magyar nyelven az Sophocles Electrájából Nagyobb részre fordíttatott és az keresztényeknek erkölcsöknek jobbításokra például, szépen, játéknak módja szerint rendeltetett pesti Bornemisza Péter deák által.” (Az olvashatóbbá tett szöveget a kiváló Magyar Remekírók sorozat – ilyen se lesz több! – Heltai Gáspár és Bornemisza Péter művei című kötetéből idézem. A dráma szövege szerepel a sorozat egy másik kötetében, a Magyar drámaírók 16–18. század címűben is, amit Nagy Péter állított össze, ám ott, számomra érthetetlenül, nem található meg sem „Az játékba előljáró beszéd”, sem „A játék után való hálaadás és intés”, míg az előbb említett Nemeskürty-féle még az eredetileg latinul írt Üdvözlet a nyájas olvasónak! című szöveget is közli Ritoók Zsigmondné Szalay Ágnes fordításában. A fentebb idézett Csanádi-vers mottóját is megtaláljuk a kötetben, az 1066. oldalon, az Ördögi kísértetekből való – idemásolom Nemeskürty szelídítésében a megelőző mondatokat is –: „Mikor még Bécsbe tanuló ifjú voltam is, izgatott az Úr Isten erővel is, hogy szállásomon prédikáljak, kire sokan gyűltek. Ez miatt Oláh érsek, egri pispek, ki osztán érsekké lőn; Verancsics Antal, és az nyitrai Bornemisza pispek, reám gyülekeztek, és hol eleikben, hol az császár eleibe hívattak, ijesztöttek sokképpen, hogy ne prédikálnék. De mint Szent Pál és Jeremiás mondja maga felől: egyfelől féltem, másfelől égett a szívem, és talám az oldalamon is kifakadt volna, ha az számot fel nem tátottam volna.” Ez bizony gyönyörű.)

 

Kovács Patrícia és Szász Júlia (fotó: Dömölky Dániel)

 

Az Electra cím nélküli bevezetésében ezt olvassuk: „Mikor az bécsi tanuló nemes uraim kértek volna, hogy valami játékot magyarul szerzenék, kivel az urakat vigasztalnák, jóllehet elégnek magam nem tartottam, mert ezféle írásban nem forgottam, mindazonáltal kévánságokat meg nem szeghetém, de egyet kelle nekik választanom. Annak okáért, miérthogy nekünk keresztyéneknek minden dolgunk Isten nevének dicséretire kell lenni, akarám, hogy játékunk is az ő dicséretire és keresztyéneknek épületire lenne. Választám azért az bölcs Sophokles Tragődiáját, melyet Electrának hínak.”

Latzkovits Miklós A 16. századi magyar dráma című tanulmányának rögtön az első mondatából megtudjuk, hogy „A magyar nyelvű drámairodalom legkorábbi ismert emléke Sztárai Mihály 1550-ben megjelent s csak igen töredékesen fennmaradt komédiája”, A papok házasságáról. A másodikból pedig kiderül, hogy „a 16. századból ezenkívül összesen nyolc magyar nyelvű drámaszöveget ismerünk”, közülük ötöt teljes terjedelmében, így a század közepéről Sztáraitól Az igaz papságnak tükörét, a végéről pedig Balassi Bálint Szép magyar komédiáját. (A középkorból pedig, tudjuk meg Tóth Péter alapos áttekintéséből, csak egyetlen valódi dráma maradt ránk, a latinból fordított Három körösztény leány.)

Ezt csak úgy elmondtam; valamelyest legyünk képben, hamár.

Nehéz persze megállnom, hogy ne írjak néhány további bekezdést arról, miként jelent meg Elektra (ez a magyaros változat; görögösen Élektra, latinosan Electra) és szűkebb családja (az apja, Agamemnón, az anyja, Klütaimnésztra, a mostohaapja, Aigiszthosz, három testvére, Iphigeneia, Khrüszothemisz és Oresztész) a görög drámákban s aztán később, az európai kultúrában. Mindhárom nagy tragédiaköltő írt róluk, Aiszkhülosztól az Oreszteia című trilógia maradt ránk, Szophoklésztől és Euripidésztől egy-egy Élektra, s az utóbbi Iphigeneiának is szentelt két drámát, Oresztésznek pedig egyet. (Igen csábító lenne ezek összehasonlítása, idézgetve Péterfy Jenőnek, a XIX. században élt, fiatalon öngyilkosságot elkövető nagy tudósnak a görög tragikusokról szóló tanulmányaiból.) A sor egészen Gyurkó Lászlóig – s ma már, gondolom, tovább is – húzódik. Emlékszik valaki Gyurkóra? Az ő 1967-es drámája, a Szerelmem, Elektra alapján készítette ma már meghatóan és irigylésre méltóan naivnak tűnő filmjét hét évvel később Jancsó Miklós. Ebben száll le a forradalom tűzmadarát jelképező vörös helikopter és tesz aztán egy kört Elektrával és Oresztésszel – Törőcsik Marival és Cserhalmi Györggyel – a király palotája fölött.

 

Kövesi Zsombor (fotó: Dömölky Dániel)

 

Az Ellenfény című kiváló színházi lap 2014/9. számában találunk egyébként egy nagyszerű összeállítást, Sándor L. István munkáját az Elektra-feldolgozásokról.  

Sok minden rejlik ebben a történetben, máig nyugtalanítóan, bűnről, bosszúról, bosszúállásról, bűnhődésről, nem véletlenül foglalkoztak vele annyian. Az alapsztorit azért elmondom. Ez se könnyű… Mikor Agamemnón, a király otthonától, Mükénétől távol a trójai háborúban harcolt, Aigiszthosz úgy döntött, elcsábítja a feleségét, Klütaimnésztrát, sőt a segítségével megöli Agamemnónt, mert félt a bosszújától, hiszen ő gyilkolta meg az apját. Klütaimnésztra előző férjét viszont Agamemnón ölte meg, őt pedig kényszerítette a házasságra, ami nem zavarta abban, hogy Trójában ágyasává tegye Kasszandrát. És hát simán feláldozta volna Auliszban a saját lányát, Iphigeneiát, akit Artemisz istennő mentett meg. A hazatérő Agamemnónt Klütaimnésztra és Aigiszthosz megöli, ahogy Kasszandrát is, őket viszont, sok év elteltével, Elektra és Oresztész.

Most ennyit a görög harmóniáról.

És akkor még nem írtam Elektrának és testvéreinek az őseiről, az Átreidákról, vagy ha Átreusz apjával, tehát Elektráék dédnagyapjával, Pelopsszal kezdjük a felsorolást, Pelopidákról… (Bornemiszánál a Mester beszél róluk zárómonológjában, elmondva, hogy Oresztészt is félti!)

 

Balázsovits Edit és Szász Júlia (fotó: Dömölky Dániel)

 

Szophoklész pogány szövegét Bornemisza mindenekelőtt keresztényesítette – ezt leírni sem könnyű, nem csak kimondani, de nem tudok jobb szót. Ehhez elsősorban – írja Kiss Farkas Gábor – „elhagyja a mitológiai szereplőket a drámából: ezek nemcsak pogányságuk miatt kerülnek ki a szövegből, hanem nehezítenék a morális tanulság befogadását az antik istenvilágot nem ismerő magyar nézők is olvasók számára”. Orestes tehát így imádkozik: „Örök, mindenható Úristen, kinek irgalmas szeme vagyon minden nyomorultakon és röttenetes ostora minden fertelmes emberen, könyörgök tenéked, én édes Istenem…” Bornemisza egyéb módosításait nem sorolom fel, előszámlálja őket kitűnő könyvében Borzsák István, aki e módosításokat annak tulajdonítja, hogy Bornemisza másról is akart beszélni a XVI. század közepén, mint egykor Szophoklész. Jelesül arról, hogy „ne várjunk mi segítséget külső erőktől, inkább a magunkéit szedjük össze, és Chrysothemis óvatos meghunyászkodása helyett Élektra hősi elszántságát vegyük például, mivel az országot a török zsarnoki önkényétől csakis így szabadíthatjuk meg.” 1558-ban még csak három évtizeddel vagyunk Mohács után, közben az ország három részre szakadt, középső területén létrejött a török hódoltság, és Zrínyi is hiába rohant ki 1566-ban, addigra az ország negyven százaléka török kézre került.

Az Elektra morális tanulságát Bornemisza többször is megfogalmazza, így az utószóban, sőt feltételezése szerint már Szophoklész is azért választotta ezt a tárgyat, „hogy fényes bizonyítékát szolgáltassa a gondviselésnek s annak, hogy Isten megtorolja a nyilvánvaló bűnöket, mint a gyilkosság és a házasságtörés.”

Kár, hogy erről és más egyébről Szophoklészt már nem tudjuk megkérdezni.  

A lényeg, hogy igencsak megörültem, amikor láttam, hogy a Vígszínház Házi Színpadán 2023-ban bemutatják a Magyar Elektrát. Talán nem véletlen, hogy ebben az évben, ha a végén is: épp száz esztendeje, 1923-ban került elő újra a szövege, ami valamikor a XIX. század elején eltűnt – azt sem tudjuk biztosan, hogy a bécsi tanuló nemes urak előadták-e végül a darabot.

Móricz Zsigmond, aki 1929-ben modernizálta, mai színpadra alkalmazta, vagy milyen kifejezést szoktak még használni, átigazította a XVI. századi szöveget, sőt e munkát elvégzendő – télen! – Bécsbe utazott, így emlékezik 1930-ban a Nyugatban:

„Most hét éve véletlenül, egy könyvkereskedés kirakatában egy kis könyvecskét láttam.

Megvettem a könyvet s már az utcán elkezdtem olvasni. Sokat olvastam a kódexeket, úgyhogy az olvasás nem volt igen nehezemre s már az előszó után véghetetlen gyönyörűséget éreztem. Úgy sejtettem, hogy ebben a könyvecskében roppant értéket kaptunk: a mohácsi vész korának magyar nyelvét.

A könyvhöz egy Utószót írt Ferenczi Zoltán, amelyből meg lehet tudni a következőket:

1923. július 12-én levelet írt dr. Krüger Hermann Anders, a gothai tartományi könyvtár igazgatója Ferenczi Zoltánnak, hogy a könyvtár katalogizálása közben egy gyűjtőkötetben egy kis magyar könyvet talált öt latin munkával egybekötve s kérdi, van-e valami jelentősége?

Ferenczi örömmel ismerte fel Bornemisza Péter Electra-fordítását, amelyet az irodalomtörténet csak két kis részletből ismert. A könyvet rögtön elkérte az Akadémiában való bemutatás és facsimile-kiadás végett. Az a példány, amit én így találtam, ebből az új kiadásból való volt, amelyet írók és irodalombarátok adományából rendezett Ferenczi.

Tehát egy háromszázhatvanöt éven át eltűnt magyar irodalmi munka került elő a könyvvel.”

Azért jó, hogy a vígszínházi változat nem ragaszkodott Móricz Zsigmond minden betűjéhez… „Most kettéhasad a bársonyfüggöny s szétnyílik. Mögötte egy másik függöny van, amely előtt ott áll a Mester személyesítője: Bornemisza Péter, a darabban viselt ruhájában. E korbeli német tudós öltözete van rajta, földig érő hosszú köpeny, barna prémmel szegve. De alatta csizma s nadrág és magyar módra kard. Fején prédikátorsüveg.” Ne felejtsük el, hogy Móricz munkája pillanatokon belül százéves lesz!

1929-ben tehát Móricz Zsigmond nyúlt bele Bornemisza szövegébe – ahogy aztán jóval később, 2000 után, Háy János és Németh Ákos. Én minden átiratot – ha lehet ilyet mondani – önálló variánsnak tekintek, a Vígszínházét is, akkor is, ha a szórólapon Bornemisza és Móricz neve szerepel a legnagyobb betűkkel. Sokat dolgozhatott az új szövegen Kovács Krisztina dramaturg is, s aligha csak ő. Bornemisza most is megszólal, de nem látjuk, csak halljuk, Hegedűs D. Géza jól ismert hangján, az előadás elején is, a végén is.

A drámát, pontosabban a Móricz-féle átiratot 1931-ben bemutatta a Nemzeti Színház, a rendező Horváth Árpád, Elektra Tőkés Anna, Aegistus Kiss Ferenc, Clitemnestra Hettyey Aranka. Schöpflin Aladár a Nyugat 1931/6. számában közölt kritikájában ezt írja Móricz változatáról: „Színpadra átírása diszkréten meghúzódik Bornemisza palástja mögé. Amit ő írt bele a darabba, azt olyan művészi hangutánzással csinálja, hogy észre se lehet benne venni a modern író beszédjét.” Elsőre talán valóban nem. Hallgattam a szöveget (ami persze csak részben Móriczé) a Házi Színpadon, s mintha minden szó a XVI. századból származott volna. Féltem pedig; de el kell fogadnom, hogy a régi magyar szövegek a nagyközönség számára csak segítséggel érthetőek. Már Katona, Madách, Vörösmarty alkotásai is, nem véletlenül készültek el Nádasdy Ádám „fordításai”. De azt semmiképp nem nevezném „diszkrét meghúzódás”-nak, a „hangutánzás” minden „művészisége” ellenére sem, hogy Móricz ilyeneket ír (a szöveget Móricz újságjának, a Kelet Népének 1940-ben megjelent 20. számából idézem (a mondatot Klitemnesztra mondja Elektráról-Elektrának): „Mint az réti farkas, vonít, de kicofsz innet oly helyre, hol nem keserítesz engemet.” (Bornemiszánál a harmadik felvonás első jelenetének legelején: „Bizony kicsussz innet oly helyre, hol nem keserítesz engemet.” Réti farkasról nem esik szó. (Igaz, Bornemisza így folytatja: „Veszteg csak, nagynyelvű kabola!”, ahol a kabola ’vén kanca, nőstény gebe’ jelentésben áll, de ezt a szót sem ismerjük.) És hát ne feledjük, hogy Móricznál a végén „Égisztus hátulról ledöfi Oresztest”, őt pedig Piládes szúrja le, s egyúttal, mint legközelebbi rokon, átveszi az ország kormányzását. (Bornemisza nem is lépteti föl Püladészt!) Ez shakespeare-i megoldás, megjő Fortinbras, Malcolm, Richmond, s a haza fényre derűl. (A deus ex machinát persze már a régi görögök is ismerték, sőt ők találták fel, például Szophoklész Philoktétészében „hirtelen megjelenik Héraklész” s eligazítja Philoktétészt és Neoptolemoszt, Akhilleusz fiát.) Rendkívül megnyugtató, de se Bornemiszánál, se Szophoklésznél nincs ilyen, mindkettejüknél Oresztész öli meg Aigiszthoszt, az utóbbit a magyar változatban a szemünk előtt – Fizess, lator, atyám haláláért! –, az eredetiben a palota belsejében, ugyanott, ahol ő megölte (Klütaimnésztrával) Agamemnónt. Oresztész Móricz általi elveszejtése meglepő és igen meggondolatlan cselekedet. (Vajon a Nemzeti Színház rendezője, Horváth Árpád megtartotta-e?)

 

Szász Júlia – Magyar Elektra, Vígszínház, Házi színpad (fotó: Dömölky Dániel)

 

Ha már a kezem ügyében van Schöpflin bírálata, idemásolok még egy passzust, igen tanulságos: „Magától értetődőnek kellett tartani, hogy ezt az előadást ünnepé teszi a közélet és kulturális élet vezető köreinek ünnepi érdeklődése. Egyszerűen csak megállapíthatjuk, hogy ebből nem volt tapasztalható semmi. Azok közül, akik állandóan mint a nemzeti szellem és hagyomány őrei és letéteményesei szoktak hivatalból és hivatalon kívül szerepelni, senki nem mutatott a Magyar Elektra iránt annyi érdeklődést sem, hogy egy estéjüket rászánják az előadás megtekintésére. Bornemisza Péter és kora magyarsága a mai magyarság vezető köreinek nem ér meg egy estét. Ma megint súlyos viták folynak a nemzeti jelleg kérdése körül. Csak akkor fontos a nemzeti jelleg, ha bunkónak lehet használni valaki ellen?”

Magyarország kormányzója – nemzeti jellegű kormányzója nyilván – ebben az időszakban Horthy Miklós.

Az teljesen világos, hogy miért került ez a dráma éppen most a Víg (házi) színpadára. Aligha a török elleni harcra buzdítandó… Akik ezt nem vennék észre – lennének ilyenek? –, azok kedvéért a szereplők mai ruhákban jönnek be a színtérre, előttünk öltöznek át, sőt a jelmezek (Benedek Mari) egyes elemei végig idézik a modern kort. Az apró kavicsokra helyezett díszlet (Horváth Jenny) a palotát és az előtte levő teret mutatja: a palota ugyan a neoncsövek ellenére inkább csak sátor, favázra feszített áttetsző falai nejlonból készültek (így viszont jól látszik rajta a belülről ráfröccsenő vér), de a Házi Színpadon ne várjuk a mükénéi fellegvárat. A palotasátor előtt rejtélyes téglatest, funkciója akkor egyértelmű, amikor Agamemnón sírját játssza.  

Látunk egy erkölcs nélküli hatalmi elitet, és a másik oldalon látjuk azokat, akik szemben állnak vele. Nyíltan vagy sem, de szemben állnak. Szenvednek tőle. Netán gyűlölik, szenvedélyesen gyűlölik, mint Elektra (Gál Réka Ágota e. h., illetve Szász Júlia m. v. – a szerepneveket most – a szórólap szerint írom), akinek ez az egyik alapérzelme. A másik, amit Orestes (Kövesi Zsombor) iránt érez. Illetve Chrisothemis (Virágh Panna m. v.) nem áll szemben semmivel és senkivel. Fatalista. Ez történt velünk, ez a sorsunk, és igyekeznünk kell, nehogy még rosszabb legyen. Ő csak túlélni akar. És ott vannak a passzívabb vagy aktívabb segítők, az egyetlen nőalakban megjelenített Chorus (a rendkívül koncentráltan játszó Balázsovits Edit), Pilades, Orestes barátja (Liber Ágoston m. v.) és a Mester (Zoltán Áron), aki felnevelte „Agamemnon királ” fiát (Zoltán tehát a saját koránál jóval idősebb férfit alakít, hitelesen). Látjuk azt a figurát, Parasitust (Móricznál Tányérnyaló, Orosz Ákos), aki nem tagja ugyan az elitnek, de elitközeli: elvtelenül kiszolgálja az elitet mindaddig, amíg elit, s bízhat benne, hogy az elitnek szüksége van rá. Hisz szüksége van. Filozófiája roppant egyszerű: „Lakjunk, meddig lakhatunk!” Egy pre-Biberach. Ennek jegyében mondja nekünk, nézőknek uráról: „Nagy örömébe, vigasságába nincs, kit el nem kérhetnének tűle, de addig sürgölődöm még ma mellette, én is elcsalok valamit tűle. Bárcsak amaz négy sing [egy sing kb. hatvan centiméter, D. M. I.] aranyláncot adná!” Ha pedig a mostani elit veszélybe kerül, megszűnik elit lenni, egy pillanat alatt átáll a következőhöz: meggyőződése, hogy valamilyen elit csak van minden politikai rendszerben, és tényleg. Félelmetes figura, olyan értelemben is, hogy lehet tőle félni: gátlástalanul védi a pozícióját. Szophoklésznél ez a figura még hiányzik, Bornemisza vette át a római újkomédiából, ismerve Plautust és Terentiust. Joggal. Parasitusokkal tele a padlás! Az előadás még azt is megmutatja, hogy Parasitusnak viszonya van az egyik szolgálólánnyal (a néma szerepben Rimár Izabella, illetve Szabó Renáta látható), s hogy ez a szolgálólány semmivel sem különb nála: lop. Miért épp ő ne?

És ott az elit: Aegistus (Brasch Bence) és Clitamnestra (Kovács Patrícia). Élvezik a hatalmat (hatalom an sich) és annak minden velejáróját, egyre elvakultabban. Hogy az alattvalóik miként élnek, az a legkevésbé sem érdekli őket. Mikor Móricznál Clitamnestra Orestes torát előkészítendő Parasitusszal összeíratja a „népeket” (embereket), még a rutinos kegyenc is azt hiszi, a királynő vendégként számít rájuk. De nem. Azt kell megtudni, „Hogy ki mennyit szolgáltat bé a lakomára! Tejet, vajat, tojást, lisztet, baromfiakat, bárányt, gödölyét, toklyót elégségest hajtass.” (Gödölye: kecske nőstény kicsinye, toklyó: fiatal juh.) Ez már Parasitusnak is sok: „Minden nép örvendeni fog, ha ezt megtudja. A falvakon örömtüzeket gyújtanak.” Azért persze engedelmeskedne…

Az előadás legmegrendítőbb jelenete Elektra és Clitamnestra párbeszéde, köszönhetően Szász Júliának és Kovács Patríciának (és Móricz Zsigmondnak). Hogy a királynőnek nem tiszta a lelkiismerete, azt már álma mutatta: ha tiszta lenne, nem álmodott volna szörnyűt. Azaz nem félne a büntetéstől. Korábban így beszélt (Bornemiszánál), de azt csak mi hallottuk: „Legyen istennek hála penig, megmenekedhettem az Agamemnontul, az én ageb férjemtül, ki zabolán akar vala tartani. Annyira regnált vala rajtam, ingyen embernek sem tudom vala magam. […] Nem tudta ő, hogy régtül fogva másba volt az én gyönyörűségem; sem testemnek, sem lelkemnek mint olyan dög nem kellett.” Most a lányának (Szophoklésznél és Móricznál) más húrokat penget: „Nem tagadom, amit tettem, mert méltán tettem!... Mert jól tudod, hogy az én édes leányomat, akit mindennél jobban szerettem, az Ifigéniát […] elveszté nekem ez gonosz ember.” És tényleg! Kovács Patrícia képes eljátszani a királynő minden érzelmét: azt is, hogy gyűlöli a lányát és a halálát kívánja, azt is, hogy talán mintha egy pillanatra szeretné is, azt is, hogy tudatában van a szituáció különlegességének, hogy most beszélgetni kezdenek… Persze cinizmusa nemsoká visszatér: „Lám, kegyelmes az isten, essél egyszer vagy kétszer térdre előtte, mindjárt megbocsátja bűneidet.”

Ott a műben és az előadásban a bosszú, a bosszúállás problémája.

A legutóbb megjelent Szophoklész-összes szerkesztője, Bolonyai Gábor így ír az Elektráról: „…tipikus bosszúdráma. Az igazságszolgáltatást intézményekre bízó, a megbocsátást pedig vallási és erkölcsi okokból többre értékelő korokban nem mindig tartozott a népszerű darabok közé. Sokan idegennek, sőt riasztónak érezték (és érzik) a főszereplő végtelen gyűlöletét anyja ellen, Oresztésznek a kétely legkisebb jele nélkül végrehajtott anyagyilkosságát pedig embertelenül kegyetlennek. […] Mennyivel emberibb a kétségek közt vergődő és lelkiismeret-furdalástól szenvedő Oresztész!”

Utószavában Bornemisza Péter is utal erre a problémára, ha csupán egy kérdésben fogalmazza is meg: „…vajon mikor a haza a legkíméletlenebb szolgaságban sinylődik, szembe kell-e szállni a zsarnokokkal erőszak alkalmazásával is, vagy biztosabban várható a bajoknak az az orvossága és enyhítése, amit majd maga az idő hoz meg?” Közvetlenül előtte arról ír, hogy „a két főszereplő Electra és Chrysothemis alakjában minden kor emberének és erkölcsének két különösen nevezetes típusa tárul elénk.” Nem lehet kétségünk, hogy számára melyikük rokonszenvesebb, s ez a megválaszolatlanul hagyott kérdésre is választ ad. A belenyugvás, a tétlen várakozás semmiképp sem jó. Ez igaz. Az is, hogy szembe kell szállni a zsarnokkal. De hogy „erőszak alkalmazásával is”? Mit értünk erőszakon? És kit tekintünk zsarnoknak? És mit kezdjünk egyszerű, hétköznapi indulatainkkal?

Aligha véletlenül tett szert egy amerikai közönségfilm oly nagy népszerűségre a hetvenes években, hogy még én is hallottam róla, jelesül a Brian Garfield regényéből készült, Michel Winner rendezte Bosszúvágy, Charles Bronsonnal a főszerepben. Mi több, az elkövetkező két évtizedben még négy bőrt nyúztak le róla, azaz még négy folytatása készült. De hivatkozhatok a XIX. század közepi Dumas-regényre, a Monte Cristo grófjára, amit szintén az éltet, hogy főszereplője bosszút áll mindazokon, akik ártottak neki fiatalkorában. Mert mi is úgy, de úgy szeretnénk bosszút állni mindazokon, akik ártottak nekünk, vagy úgy gondoljuk, hogy ártottak.

Az előadás ebben nem foglal állást, igen helyesen. De azt bemutatja, hogy egy érzelem, ha belelovaljuk magunkat, ha hagyjuk elhatalmasodni magunkon, mennyire el tudja torzítani a személyiséget. Az előadás Elektrája maga is részt vesz anyja és mostohaapja megölésében (az egyiket hagyja megtörténni, a másikat végrehajtja); nincs benne irgalom. És tapintható Valló Péter rendezésében a jövő miatti aggódás is. Igen, vége a zsarnokságnak, megbűnhődtek a bűnösök – de mi lesz most? Mi fog történni?

Tényleg, mi? Bár egyelőre még csak ott tartunk, megbűnhődnek-e, majd, egyszer, a bűnösök. Erre vágynánk. Ha értem is Babits Mihály 1916 tavaszán, tehát az első világháború közepén írt – amikor még nem lehetett tudni, meddig tart a hatalmas felfordulás –, kétségbeesett és egy gyermekvers túlzott egyszerűségével szóló szavait, nem értek egyet velük: „Ki a bűnös, ne kérdjük, / ültessünk virágot, / szeressük és megértsük / az egész világot…” De, igenis kérdjük, ki a bűnös. Csak tudjuk, hogy a bűnhődés bekövetkezése igencsak esetleges.

Visszatérve a tanulsághoz: Bornemisza hithű keresztényként még abban látja a mű „idvösséges summáját”, hogy „mennél inkább késik az Úristen az büntetéssel, annyival inkább nehezben és keservesben ostoroz”.

Irigyelhetjük az optimizmusáért.  

Magyari Imre

 

JEGYZETEK

¹ Gintli Gábor (szerk.): Magyar irodalom, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2010, 121. o.

² Heltai Gáspár és Bornemissza Péter művei – Magyar Remekírók, (válogatta és a szöveget gondozta: Nemeskürty István), Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1980

³ Magyar drámaírók 16–18. század – Magyar remekírók (válogatta: Nagy Péter), Budapest, Szépirodalmi Kiadó 1981

⁴ Latzkovits Miklós: A 16. századi magyar dráma, in: Szegedy Maszák Mihály (főszerk.): A magyar irodalom történetei, Budapest, Gondolat Kiadó, 2007

⁵ Tóth Péter: „Némely alázatos doktor szíz Mária képében”: 1506: Drámai szövegeink a középkorban

in: A magyar irodalom történetei 1. A kezdetektöl 1800-ig, Budapest, Gondolat Kiadó, 2007

⁶ Kiss Farkas Gábor: i. m. 127. o.

⁷ Borzsák István: Az antikvitás XVI. századi képe – Bornemisza-tanulmányok, Akadémiai Kiadó, 1960

⁸ Nyugat, 1930. évi 24. szám

⁹ Szophoklész drámái, Budapest, Osiris Kiadó, 2004